Kabbala
(uj-héb.) a. m. átvett tan, hagyomány, a talmudban s a
talmud utáni régibb irodalomban az irott törvény mellett elfogadott
szájról-szájra szállt szóbeli tan, mely részben Mózesre, Jósnéra, Ezrára stb.
vezettetik vissza. Manapság elsősorban a XIII. sz.-ban kifejlődött, de már
sokkal korábbi időkbe visszanyuló misztikus zsidó vallásbölcsészetet értik
alatta. Alapjában régi zsidó metafizikai elmélet (istenről, a mennyekről,
világteremtésről stb.); idővel hozzájárultak a zend vallásból (angyalok, jó és
rossz szellemek), a néphitből, az asztrologiából, valamint uj-platonizmusból
átvett elemek, melyeket később bizonyos rendszerbe iparkodtak hozni. Az idevágó
régibb, mindig névtelen vagy álnévvel élő irók tollából folyt könyvek (Jecira,
Raziel, Bahir stb.) mellett, alapvető munkája, mondhatni bibliája a II. sz.
első felében élő Simon ben Jokháinak tulajdonított, de csak 1300 körül
keletkezett Zohár (l. o.). A zsidó tudomány hanyatlásával (a XV-XVI. sz.-ban) a
Palesztinából, Török- s Olaszországból kiinduló K. egyre hatalmasabb befolyásra
vergődött a zsidóság szellemi és vallásos életére, sőt keresztény, kivált
skolasztikai és későbbi tudományos körökben is foglalkoztak tanulmányozásával
(igy IV. Sixtus pápa és Reuchlin). Bizonyos körökben azon voltak, hogy a K.
elméleteit gyakorlatilag érvényesítsék és amulettek, szent nevek, rejtélyes
versek, imák stb. által csodákat műveljenek. A XVII. sz. óta hanyatló K.-nak
még ma is, kivált Lengyelországban, vannak rajongó hivei. V. ö. Jellinek Adolf,
Beiträge z. Gesch. d. K. (Lipcse 1851-52) és Auswahl kabbalistischer Mystik (u.
o. 1852); Frank, Die K. (németül Jellinektől, u. o. 1844). A kabbalisztikai
irókat l. Zsidó irodalom alatt. K.-nak nevezik továbbá azon irásbeli engedélyt,
mellyel a zsidó rituális metszőt (sókhet-et) vmely rabbi képesítettnek
nyilvánítja a barmoknak zsidó ritus szerinti levágására.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|