Kabbala

(uj-héb.) a. m. átvett tan, hagyomány, a talmudban s a talmud utáni régibb irodalomban az irott törvény mellett elfogadott szájról-szájra szállt szóbeli tan, mely részben Mózesre, Jósnéra, Ezrára stb. vezettetik vissza. Manapság elsősorban a XIII. sz.-ban kifejlődött, de már sokkal korábbi időkbe visszanyuló misztikus zsidó vallásbölcsészetet értik alatta. Alapjában régi zsidó metafizikai elmélet (istenről, a mennyekről, világteremtésről stb.); idővel hozzájárultak a zend vallásból (angyalok, jó és rossz szellemek), a néphitből, az asztrologiából, valamint uj-platonizmusból átvett elemek, melyeket később bizonyos rendszerbe iparkodtak hozni. Az idevágó régibb, mindig névtelen vagy álnévvel élő irók tollából folyt könyvek (Jecira, Raziel, Bahir stb.) mellett, alapvető munkája, mondhatni bibliája a II. sz. első felében élő Simon ben Jokháinak tulajdonított, de csak 1300 körül keletkezett Zohár (l. o.). A zsidó tudomány hanyatlásával (a XV-XVI. sz.-ban) a Palesztinából, Török- s Olaszországból kiinduló K. egyre hatalmasabb befolyásra vergődött a zsidóság szellemi és vallásos életére, sőt keresztény, kivált skolasztikai és későbbi tudományos körökben is foglalkoztak tanulmányozásával (igy IV. Sixtus pápa és Reuchlin). Bizonyos körökben azon voltak, hogy a K. elméleteit gyakorlatilag érvényesítsék és amulettek, szent nevek, rejtélyes versek, imák stb. által csodákat műveljenek. A XVII. sz. óta hanyatló K.-nak még ma is, kivált Lengyelországban, vannak rajongó hivei. V. ö. Jellinek Adolf, Beiträge z. Gesch. d. K. (Lipcse 1851-52) és Auswahl kabbalistischer Mystik (u. o. 1852); Frank, Die K. (németül Jellinektől, u. o. 1844). A kabbalisztikai irókat l. Zsidó irodalom alatt. K.-nak nevezik továbbá azon irásbeli engedélyt, mellyel a zsidó rituális metszőt (sókhet-et) vmely rabbi képesítettnek nyilvánítja a barmoknak zsidó ritus szerinti levágására.

Forrás: Pallas Nagylexikon