Károly

1. (I.), angol király, 1625-49., I. Stuart Jakab fia, szül. Dunfermlineben (Skócia) 1600 nov. 19., lefejeztetett 1649. jan. 30. K. mind külsejére, mind műveltségére nézve nagyon előnyösen különbözött atyjától. Szép külsejü, lovagias és megnyerő modoru volt (mint Van Dyck képeiről meggyőződhetünk). Volt azonban egy sarkalatos hibája, melyet atyjától örökölt: át volt hatva királyi hatalmának korlátlanságáról, e mellett pedig különösen politikai életében hűtlen és megbizhatatlan vala. 1625. egybekelt az atyja, illet. Buckingham (l. o.) miniszeter által számára kiválasztott Henriette francia hercegnővel. Vallási téren az angol püspöki egyházzal tartott, mely hála fejében a kir. hatalom isteni eredetét hirdette a szószéken; a katolikusokkal már a királynőre való tekintetből bánt kegyesen, a presbiteriánusokat ellenben s különösen a puritánokat üldözte. A parlamenttel az első pillanattól kezdve barátságtalan lábon állott. Feloszlatta az első (1625), a második (1626) és a harmadik (1628) egybehivott parlamentet és 1629-től egészen 1640-ig az alkotmány teljes mellőzésével parlament nélkül uralkodott. Célja az abszolut monárkia alapítása volt, aminőt éppen akkor Richelieu alapított volt Franciaországban. A hangulat pedig az országban egyre komolyabb lett; a nemzet tűrt ugyan, de jogaiból egy betüt sem engedett és a törvénytelen Csillagkamra meg a Magas bizottság szigoru itéletei sem riasztották meg a hazafiakat. Midőn egy igénytelen gazda, Hampden János (l. o.), reá kivetett törvénytelen hajóadót megfizetni vonakodott, a birák őt is elitélték, de ezzel Hampdent egy csapással népszerüvé tették. Fegyveres ellentállásra azonban az angol nép még ekkor nem gondolt; a felkelés Skóciában indult meg. Midőn K. erről értesült, személyesen indult a felkelők ellen, de a zsoltáréneklő fegyveres skótok láttára meghátrált és Berwickben lealázó szerződést kötött velük. Ezzel az abszlutizmus tarthatatlanná lett Angliába is. Az elégületlenség és elkeseredés oly fokra emelkedett, hogy még az elbizakodott Strafford (l. o.) is a parlament egybehivását ajánlotta a királynak. 1640. ápr. egybe is gyült az u. n. rövid parlament, melytől K. a lázongó skótok ellen segélyt követelt. A parlament azonban mindenekelőtt elégtételt követelt az elkövetett törvényszegésekért, szintugy a sérelmek orvoslását és Strafford meg Laud megbüntetését. Károly ezt újabb sértésnek vette és nem hallgatván Strafford tanácsára, ezt a parlamentet is feloszlatta és újra törvénytelen módon kezdett uralkodni. Önkéntesen behajtott adók révén némi zsoldosokat gyüjtvén, újra a skótok ellen vonult, kik azonban elébe siettek és hadát angol földön, Newburnnél (aug. 28.) visszaverték. E hirre Londonban is kitört a felkelés, ahol a dühöngő puritánok Laud palotáját feldúlták. A teljesen elszigetelt király most az utolsó mentő-eszközhöz nyult és a peereket hivta össze, hogy azoktól segélyt kérjen. Ezek megszavaztak neki ugyan a maguk zsebéből 200,000 fontot, egyúttal azonban ők is egyhangulag a parlament egybehivását jelentették ki elkerülhetetlen szükségesnek. A király ilyformán kénytelenségből végre engedett és 1640 nov. 3. egybehivta a rendeket, az u. n. hosszu parlement-et (l. o.). Ettől K. segélyt kért a skótok ellen, a parlament ellenzéki többs;ge azonban e helyett az abszolutizmusnak kivánt véget vetni és ez okból a sérelmek orvoslását tűzte ki a napirendre. Az ingatag K., ki egyik végletből a másikba esett, most engedékenységgel iparkodott a vihart fejéről elhárítani. Elismerte, hogy ezentul minden 3. évben köteles lesz a parlementet egybehivni; lemondott a parlament egybehivásának és önkéntes feloszlatásának jogáról és eltörülte a törvénytelen biróságokat, sőt 1641 májusban azt a halálos itéletet is aláirta, amelynek alapján Strafford fejével lakolt tetteiért. Valamivel később Laudnak is a vérpadra kellett lépnie. Mihelyt ily módon az ellenzéket némileg lefegyverezte, megváltoztatta politikáját és megbánván engedékenységét, a skótokhoz ment, hogy velök kibéküljön és azokat a maga részére nyerje. Ugyanakkor az irországi katolikusok is felkeltek K. érdekében és sok ezer prot. angol földesurat családostul megöltek. A parlament K.-t tartván a felkelés értelmi szerzőjének, a lázadók ellen azonnal saját hatalmából hadat küldött. A hajóhad, a nagy városok, a polgárok és a köznemesség tekintélyes része a parlamenttel tartottak. Ezek nagy összeget irtak alá a nemzeti kölcsönre, amelyen a parlament megbizható hadat szervezett, melynek soraiban a fanatikus puritánok, a kerekfejüek tekintélyes számot tettek. A király ellenben most is pénzhiányban szenvedett, a «gavallérok», vagyis a főnemesek áldozatkészségére és kardjára volt utalva, kik azonban a parlamentnek «vasdereku dandárai»-val, mint ez a polgárháboru kezdetén csakhamar bebizonyodott, nem birtak. Mihelyt K. 1642 aug. kibontotta a háboru zászlaját, Fairfax, Hampden és Cromwell puritán hadvezérek oly elszánt lelkesedéssel rohanták meg a gavallérok lovas csapatait, hogy ezek Marstonmoore (1644), Newbury és Naseby mellett (1645) csatát vesztettek. K. 1646 máj. leverten a skótok táborába volt kénytelen menekülni. Ámde a parlament rávette a skótok vezéreit, hogy K.-t 400,000 fontért az angoloknak eladják (1647 febr. 16.). Ekkor már nem a parlamentnek presbiteriánus többsége volt a helyzet ura, hanem a puritán-independens párthoz szító hadsereg, melynek bálványa: Cromwell, lovasai által a királyt a parlamenti biztosok kezéből kiragadtatta (1647 jun.) és a saját táborába hozatta. Azt követelte K.-tól, hogy hirdessen ki korlátlan közbocsánatot, mondjon le a tisztek kinevezésének jogáról, a hadsereg feletti fenhatóságáról, az anglikán egyház feletti szupremáciájáról. K. egyetmást meg is igért (bár, mint elfogott leveleiből kitünt, most sem volt szándékában szavát megtartani), a fontosabb kérdésekben azonban nem engedett, jól tudva azt, hogy a parlament presbiteriánus többsége sem helyesli Cromwell eljárását és hogy a skótok betörni készülnek Angliába. Nov. 11. pedig néhány hive segélyével (az adott szó ellenére) a Hampton-Court melletti táborból Wight szigetre futott, honnan Franciaországba szándékozott hajózni. Ámde Wight-sziget kormányzója, Hammond, elfogatta és Carisbrook kastélyban elzáratta és azután Cromwell kezeibe szolgáltatta, ki ekkor a következő ultimátumot terjesztette K. elé: mondjon le 12 évre teljesen a hadseregről, melynek a parlament legyen ura és mondjon le az egyház fölötti fenhatóságáról. Midőn pedig K., most is segélyt remélve, e követeléseket visszautasította, a boszus independensek, ill. Cromwell, a legvégsőre határozták el magukat. Cromwell előbb a K. érdekében Angliába betört skótokat verte vissza és azután Londonba vonult, hol a parlamentből 90 tagot kizárt és K. ellen főbenjáró pört indított. A csonka parlament (l. o.) tagjaiból és London polgáraiból alakított bizottság 1649 jan. 27. K.-t, ki nem ismerte el kompetenciáját, mint gyilkost, zsarnokot, hazaárulót és saját népének esküdt ellenségét csakugyan lefejeztetésre itélte, mely itéletet Cromwell jan. 30. K.-on végre is hajtatta. K. bátran halt meg és halálával mintegy megmentette a monárkia jövőjét Angliában.

2. K. (II:), angol király (1660-85), az előbbinek és Henriettenak legidősebb fia, szül. 1630 máj 29., megh. Londonban 1685 febr. 6. Angyja kiséretében még a polgárháboru kezdetén hagyta el Angliát és atyja kivégzése előtt Hágából megható levelet intézett annak biráihoz. Atyja halálának hirére azonnal felvette a kir. címet és először is Irország felől tervezte igényeit érvényesíteni. De midőn a skótok 1650. országukba hivták, Skóciába indult és Sconeban ősrégi s0zokás szerint megkoronáztatta magát (1651 elején). De a csatatéren nem volt szerencséje és Cromwellnek Worcester mellett kivívott fényes diadala után (1651 szept. 3.) álruhában és ezer veszélytől környékezve, Anglián keresztül a déli tengerparta volt kénytelen menekülni, hol egy francia hajó megmentette a további üldözéstől. Midőn Cromwell halála után a köztársaság árvaságra jutott és a Monk tábornok és a hosszu parlamentnek még elő tagjai által egybehivott gyülekezet követséget menesztett K.-hoz, ez a neki felajánlott angol koronát készségesen elfogadta és 1660 máj. 26. Doverban parta szállott és negyednapra diadalmenetben vonult be Londonba. Az első években lord Clarendon (l. o.) miniszter és kancellár vitte a kormányt. De midőn a kereskedelmi versengésből támadt hollandi háboru balul ütött ki és Ruyter németalföldi tengernagy a Themsén a király és London lakóinak szemeláttára gyujtotta fel az angol hajóhadat és Anglia és Bredában kötött békében a rövidebbet húzta: a felháborodott parlament Clarendont perbe fogta, ki csak futással menekült meg a börtöntől (1666.). Clarendon helyét ekkor az u. n. Cabal-minisztérium (l. o.) foglalta el, mely a doveri titkos egyezség értelmében Dünkirchent eladta XIV. Lajosnak és Lajostól zsoldot elfogadva, Hollandiának hadat izent. Egyébiránt K. maga is annyira megfeledkezett a becsületről és méltóságról, hogy Lajostól szintén évi díjat húzott. A közvélemény azonban oly hangosan tiltakozott a nyilvánosságra került francia szövetség és Hollandia megtámadása ellen, hogy a parlament nem szavazta meg a háboru költségeit, mire K. 1674. békére lépett Hollandiával. Az egyházi kérdésekben azonban továbbra is azt a politikát követte, melyet XIV. Lajos neki kijelölt. A kedélyek megnyugtatása végett 1673. a Test-actát (l. o.) irta alá, mely törvény értelmében a katolikusok, kik az előirt esküt le nem tehették, az összes állami hivatalokból kizárattak. Ezen kudarc óta K. Lajos és a francia barátság iránt kissé elhidegült. Az 1679-iki parlament mindaddig nem szünt háborogni, mignem K. a Shaftesbury-Temple kabinet tanácsára a hires Habeas Corpus (l. o.) aktát irta alá (1679 máj. 36.). 1662-ben azonban fordulat állott be a politikai élet örökös hullámzásában. Ez év óta ugyanis az ellenzék mindjobban háttérbe szorult. Hasztalanul szőtt Shaftesbury újabb összeesküvést, mely Monmouth herceget, Károlynak természetes fiát akarta a trónra juttatni. A dolog kitudódott, Shaftesburynak menekülnie kellett, a herceget pedig atyja Hollandiába száműzte. Még rosszabbul jártak a rye-house-plot tagjai, kik közül Russel és Essex lord, továbbá Sidney Algernon halállal lakoltak. Halálos ágyán, Jakab ösztönzésére, katolikus hitre tért át. A trónon öccse követte.

3. K. Tivadar Miksa Ágost, bajor herceg, Miksa József pfalz-zweibrückeni hercegnek, utóbb választó-fejedelem s 1806 óta bajor királynak második fia, szül. Mannheimban 1795 jul. 7., meghalt Tegernseeben 1875 aug. 16. Katonai neveltetésben részesült s mint ilyen részt vett a Napoleon elleni háboruban. A bécsi kongresszus után Münchenben főparancsnok lett, azonban már 1822. visszavonult s tanulmányainak élt. Wrede halála után a bajor sereg élére állították s 1860. a VII. német szövetséges hadtest élére került. Az 1866-iki háboruban a porosz Majna-hadtest ellen küzdött, a háboru ő reá nézve is kedvezőtlen kimenetele után pedig a magánéletbe vonult vissza.

4. K. Frigyes Albert, brandenburg-schwedti őrgróf, a nagy választó-fejedelem unokája, szül. 1705 jun. 10., megh. 1762 jun. 22. Ifjukorában belépett a porosz seregbe s itt ugy az osztrák örökösödési, mint a hétéves háboruban kitünt. 31 éven át tagja volt a Johannita lovagrendnek és szerette a művészeteket és a tudományokat. Benne kihalt a brandenburg-schwedti ág.

5. K. Frigyes Ágost Vilmos, braunschweigi herceg, Frigyes Vilmos herceg fia, született Braunschweigban 1804 okt. 30., megh. Genfben 1873 aug. 19. Atyja halála után előbb gyámok uralkodtak helyette, de 1823 okt. 30. maga vette át az uralmat. Ez időtől fogva mintegy 7 évig kormányzott, azonban pazarló életmódjával és ingerlékeny és szenvedélyes eljárásával ellenszenvet keltett. 1830 szept. 6., midőn a szinházból távozott, kőzáporral fogadták és kastélyában ostrom alá fogták, mire Braunschweigból titkon elmenekült; a rendek pedig dec. 2. ünnepélyesen letették. Megkisérlette ugyan trónját visszafoglalni, de oly ellenszenvvel találkozott népe részéről, hogy nem ért célhoz. Azóta a bujdosó «gyémánt-herceg», amint kincseiről és különösen nagybecsü gyémántékszereiről hivták, külföldön élt kalandos életet; Párisban is tartózkodott hosszabb ideig, hol Jerôme ex-királlyal és III. Napoleon császárral is bizalmas lábon állott, kit annak idején az államcsíny elkövetésében pénzzel támogatott. A német háboru kitörése és a II. császárság összeomlása után a herceg Svájcba menekült és Genfben ütötte fel tanyáját. Kincseit Genf örökölte; ennek fejében lovagszobrot állított neki. A herceg parancsára készült emlékiratok hazug ferdítések tárháza. (Megjelentek franciául és németül, 1836 és 1844.) V. ö. Braun K., Der Diamantenherzog (Berlin 1881).

6. K., a Merész (Charles le Téméraire), Burgund hercege, III. Fülöp herceg fia, szül. Dijonban 1433 nov. 10., elesett 1477 jan. 5. a Nancy melletti ütközetben. 1465. kezdett szerepelni, amidőn a zsarnok XI. Lajos francia király ellen alakult ligának élére állott, 1467. atyját követte a trónon. Eleitől kezdve azt a merészröptü célt tűzte maga elé, hogy a szomszéd országok rovására a burgundi királyságot megújítja és kir. címet szerez. E terveiben megzavarta őt XI. Lajos, kit ugyan egy alkalommal csellel hatalmába kerített és arra késznyerített, hogy az általa felkelésre Lüttich város bűnhődésének legyen szemtanuja és Flandria meg Picardiára tartott igényeiről mondjon le. Viszonzásképen a szabadon bocsátott Lajos K.-t a párisi parlament elé idézte. Midőn pedig K. nem jelent meg, az Amboiseban gyülekezett rendek őt 1470 dec. 3. felségsértés miatt halálra itélték. Lajos nyomban reá Burgundba tört és K.-t fegyverszünet kötésére kényszerítette. Mihelyt azonban K. elkészült, 1472. Beauvaist fogta ostrom alá, csakhogy e vállalatának nem látván hasznát, (dec.) fegyverszünetet kötött Lajossal. A szünet alatt mindkét fél szövetségesek után látott. Lajos és K. hódító tervei által fenyegetett svájciakat és lotaiaiakat nyert meg pártjának; K. viszont III. Frigyessel találkozott (1473) Trierben, kitől királyi rangot és szövetséget követelt. Ámde a két, egyaránt gyanakvó jellemü fejedelem annyira tartott egymástól, hogy mind a kettő titokban otthagyta Triert és igy a találkozásnak éppenséggel nem volt eredménye 1474. K. IV. Eduárd angol királlyal fogott kezet Franciaország meghódítására. Egyúttal Ruprechttel, az elűzött kölni érsekkel is szövetségre lépett, kinek érdekébena Hermann hesseni tartománygróftól erélyesen védett Neuss városát ostromolta 11 hónapon át (1474-75), mignem a város felmentésére érkezett birodalmi had K.-t távozásra késztette. K. ekkor országába sietett vissza, melyet eközben a szövetkezett svájci pórok és a lotaiaiak fenyegettek, kik K. főemberét, Hagenbachi Pétert, Elzász zsarnok helytartóját, le is fejezték. Az angol király 1475. kikötött volt ugyan Franciaországban, de már aug. Amiensben pénzért (treve marchande) békét kötött Lajossal. Ezek következtében a magára maradt K. is békére lépett Lajossal (1475). A békét azonban arra használta fel, hogy a svájci pórokon és Lotaián megboszulja magát. Hiába iparkodott Mátyás királyunk K.-t ettől az esztelen, egyesegyedül a bosszutól sugallt politikától visszatartani és közös ellenségük, III. Frigyes császár ellen megnyerni, K. nem hallgatott a magyar király szavaira és Mátyásnak abbeli indítványát, adná leányát (Máriát) a nápolyi király fiának, szintén visszautasította. Miután előbb Lotaiába tört, melyet teljesen elfoglalt és kifosztott, a svájciak ellen fordult. 1476. átnyomult a Jurán és bevette Grandsont, melynek őrségét lefejeztette; de néhány héttel később (márc.) a svájci pórok megtámadták hadát és fényes győzelmet arattak rajta. A bosszut lihegő K. ekkor 860,000 emberrel újra Svájcba rohant és Murtent fogta ostrom alá, miközben azonban jun. 22. a svájci lándsásoktól újra teljes vereséget szenvedett. De azért K. most sem okult. Arra a hirre, hogy a fiatal René herceg Lotaia visszafoglalását tervezi, 1476 okt.-ben Nancy előtt termett; de az ostrom hözben 1477 jan. 5. a város felmentésére siető svájciaktól véglegesen megveretett, mely csatában életét elvesztette. Tetemét előbb Nancyban, utóbb Brüggeben helyezték nyugalomra. Roppant kincsei és különösen gyémántjai a győzők kezébe estek. Örököse egyetlen leánya volt, Mária, ki Miksa osztrák herceghez ment nőül; országának tetemes része azonban XI. Lajos királyra szállott.

7. K. (I.), frank király, l. Károly (31).

8. K. (II.), francia király, l. Károly (32).

9. K. (III.), az Együgyü, francia király, Hebegő Lajosnak legifjabb fia, szül. 879., megh. mint fogoly Peronne várban (884) a franciák (a normannok betöréseire való tekintetből) Kövér Károly, a keleti frankok királyának érdekében mellőzték és csak Kövér Károly és Odo halála után (898) szállott Franciaország trónja K.-ra. A hatalmas főurakkal szemben azonban nehéz helyzete volt, a közrendet helyreállítani nem tudta. A félelmetes normann kalózfőnököt, Rollót, csak ugy tudta békére birni, hogy Normandiát engedte át neki (912) s Gizella nevü leányát adta neki nőül. A németországi zavarokat K. felhasználta ugyan és 912. Lotagingiát attól elragadván, Franciaországgal egyesítette, de a francia nagyoknak lotaiai Giselbert, burgundi Rudolf és Róbert herceg vezérlete alatt ellene intézett felkelést legyőzni nem volt képes. A szerencsétlen soissonsi ütközet után (923) a győztes nagyok burgundi Rudolfot emelték K. helyett a trónra, sőt Herbert vermandoisi gróf a királyt hitszegő módon fogságra is vetette, melyben az meg is halt. Özvegye és fia, Lajos, Angliába menekült (Tengerentuli Lajos), ahonnan csak IV. Rudolf halála után tért vissza hazájába és akkor atyja koronáját is visszanyerte.

10. K. (IV.), a Szép, francia király, Fülöpnek és navarrai Jankának harmadik fia, szül. 1294., megh. Vincennesben 1328 jan. 31. Bátyjának, Hosszu Fülöpnek halála után (1322) lépett a trónra; uralma nyomasztó és zsarnok volt, a flandriai grófot sikerrel segítette lázongó alattvalói ellenében; amint nővérét, az angol királynét is támogatta szerencsétlen férje, II. Eduárd ellen. Fiutódot nem hagyott hátra; benne kihalt a Kapetingek férfiága.

11. K. (V.), a Bölcs, francia király, János király fia, szül. Vincennesben 1337 jan. 21., megh. 1380 szept. 16. Ő volt az első «dauphin» (l. o.), II. Humbert, Dauphiné ura, végrendeletében ugyanis őt rendelte örökösének. Midőn atyja a Poitiers és Maupertius között vívott csatában (1356) az angolok kezébe esett, K. vette át a kormányt, melyet ugyan a fogságból kiszabaduló atyjának újra átengedett, de annak Angliába való távozásakor megint kezeibe vett. Uralkodása azonban csak négy évvel később, atyja halála után kezdődött. Kitünő hadvezére, Du Guesclin, az angol háboruban az angolok által megszállott francia tartományokat sorra visszafoglalta. A béke helyreálltával K. a közjog és a közbéke megszilárdítása körül fáradozott. 1367. közbékét hirdetett és azon volt, hogy az örökös háboru folyamában rendetlenséghez szokott, féktelen nemesei ezt a békét meg is tartsák. Jobb karba hozta a kereskedelmet. Pártolta a tudományokat és Párisban kir. könyvtárt alapított; a Bastillet ő építtette. Összpontosító törekvései s a súlyos adók azonban elégületlenséget és több ízben felkelést szültek. Utódja idősb fia, VI. Károly volt.

12. K. (VI.), az Őrült, francia király, az előbbinek fia, szül. Párisban 1368 dec. 3., megh. 1422 okt. 21. Atyja halálakor (1380) 12 éves lévén, 1388-ig nagybátyja, Anjou Károly, Berryi János és Burgundi Fülöp mint gyámnokok uralkodtak nevében, kik zsarnokok módjára vitték a kormányt, de mind a felkelő polgársággal, min a flandrokkal szemben szerencsével harcoltak. 1392. K. a Bretagne elleni háboruban ijedtség következtében megőrült, mely betegségéből teljesen többé fel nem épült. A király elmebaja újabb pártoskodásokra és zavarokra adott alkalmat; Lajos orleansi herceg, ennek halála után pedig Armagnac gróf (az Armagnac-párt) és János burgundi herceg (a burgundok) az uralomért és befolyásért versengtek. Az előbbiekhez csatlakozott a dauphin, Károly, az utóbbiakhoz a királyné, Isabeau. E belzavarokat felhasználta V. Henrik angol király, ki megújítván a háborut, a franciákat Azincourt táján (1415) szörnyen megverte és elvégre a királyné és a burgundi párt hatalmában levő beteg királyt a troyesi béke aláirására kényszerítette. E béke értelmében V. Henrik nőül vette V. Károly leányát, Katalint, és francia trónörökösnek ismertetett el. V. ö. Duval-Pinceux, Hist. de France sous le regne de Charles VI. (Páris 1842); Fresne de Beaucourt, H. de Ch. VII. az I. köt., 1403-22. (u. o. 1881).

13. K. (VII.), a Győzedelmes, francia király, az előbbinek harmadik fia és utóda, szül. 1403 febr. 22., megh. Melunban 1461 jul. 22. Bátyjainak halála után (1417) dauphin és regens lett. Eleinte sok bajjal kellett küzdenie; a burgundi párt Párisból is kiűzte, amire ő Bourgesban keresett menedéket. Tehetetlen bosszujában orgyilkosokat bérelt, kik azután Rettenthetetlen Jánost a monteraui hidon megölték. Ezzel azonban K. keveset nyert. A burgundi párt hivei, majdnem egész északi Franciaország, V. Henrik angol királyhoz pártolt át, K. serege pedig két ütközet után (Crevant 1422. és Verneuil 1424.) a Loire mögé szorult. Csak Jeanne d"Arc (l. o.) adott K. ügyének más fordulatot, ki Orleans felmentése után új erőt lehelt a mulató és könnyelmü királyba és udvarába, akit azután az ellenség sorain át Rheimsbe kisért a koronázásra (1429). Nemsokára azonban K. újra élvezetekbe merült, Jeanne d"Arc vállalatait nem igen támogatta és később, elfogatása után sem tett semmit, hogy a hős leányt a tűzhaláltól megmentse. Ügye csak azóta vett kedvezőbb fordulatatot, mióta a burgundi párttal kibékült. Ezen idő óta az angolok uralma is mindig szűkebb térre szorult, kik végre 1453. Franciaországból Calais kivételével teljesen kiszorultak. K. későbbi éveiben a pénzügyeket rendezte és rendes adót (Taille) vetett ki, melyet különösen az újonnan szervezett honvédelem költségeire fordított. Az eddigi féktelen, zsoldos hadsereg helyett egy kisebb, de megbizhatóbb és állandó hadsereget létesített, a francia egyház önálló állása és kiváltságai érdekében pedig 1438. a bourgesi Pragmatica Sanctiót adta ki. Midőn a dolgok rendjével megbarátkozni nem tudó nemesség a Praguerie nevü felkelést rendezte, a király nagyravágyó s konok fia, Lajos dauphin is csatlakozott a zavargókhoz, mi K. utolsó napjait elkeserítette.

14. K. (VIII.), francia király, XI. Lajosnak legidősebb fia, az előbbinek unokája, szül. Amboiseban 1470 jun. 30., megh. 1498 ápr. 7. Gyenge testalkatu és nyomorék külsejü (púpos), de a mellett erélyes és vitéz fejedelem volt. Alig hogy 1482. trónra lépett, Annával, Bretagne örökösével váltott jegyet, hogy ennek országát, az utolsó független francia tartományt is megszerezze. Mint az Anjouk olasz ágának örököse 1494. átkelt az Alpokon és vitézül Nápolyba nyomult (1495), de a pápa, a császár és Aragoniai (nápolyi) Ferdinánd között alakult szövetség elől nemsokára Olaszországból megint kiszorult. VII. K.-ban kihalt a Valois-ház idősb ága.

15. K. (IX.), francia király, II. Henrik és Medici Katalin másodszülött fia, született 1550 jun. 27., megh. Vincennesben 1574 máj. 30. 1560. lépett bátyjának (II. Ferencnek) halála után a trónra, 1563-ban nagykorunak nyilvánították ugyan, de valamint előbb, ugy később is nagyravágyó anyjának gyámsága alatt állott. A szenvedélyes és démoni hatalomvágytól áthatott Medeci Katalin fondorlataival és gyülöletével sok zavart idézett elő. Kezdetben ugyan L"Hopital kancellár kérelmére a St. germaini rendeletben a hugenottáknak engedményeket ett; ez a türelem és engedmény azonban nem tetszett a Guiseknek és párthiveiknek, kik Vassyban több ugenottát meggyilkoltak és ezzel a vérengző vallásháboruk sorát megkezdették. Három háboru lezajlása után a kimerült harcfelek békét kötöttek és ekkor történt, hogy (Katalin távolléte alatt) K. a hugenották vitéz vezérét, Colignyt (l. o.) nagyon megkedvelte, ki őt a spanyol iga ellen felkelt Németalföldiek érdekében megnyerni iparkodott. A visszatérő és hatalmát féltő Medici Katalin ekkor a Guise-párt vezéreivel előbb Coligny vesztét, azután az összes hugenották kiirtását határozta el. Ezen fondorlatok eredményezték a párisi vérmenyegzőt (l. Bertalan-éj). K. e véres tettet ülésben helyeselte ugyan, de lelkiismerete jóváhagyni nem tudta. A szerencsétlen király a megtorlástól való félelemnek s lelkiismeret furdalásainak nemsokára áldozatul esett. Öccse, III. Henrik követte a trónon.

16. K. (X.) Fülöp, francia király, Lajos dauphinnak, XV. Lajos egyetlen fiának harmadik fia, szül. Versaillesban 1757 okt. 9., megh. Görzben 1836 nov. 6. XV. Lajos udvarának légköre nem maradt befolyás nélkül K. jellemének fejlődésére. Ő volt az első, ki a forradalom kitörése után (1789 jul.) külföldre emigrált; ő volt egyszersmind az első, aki a forradalmi Franciaország ellen a külföldi hatalmakat háboruizenetre nógatta és minden eszközt felhasznált, hogy hazáját lealázza és trónját megszerezhesse. Jelen volt a pillnitzi találkozáson és részt vett az 1792. hadjáratban. 1795. egy kis hajóhaddal ki akart kötni Dieu szigetén, de vállalata nem sikerült; majd az orosz Szuvarovval tervezett egy betörést (1799), de ez sem vezetett sikerre. Ettől fogva Angliában tartózkodott, melynek királyától 15,000 font évi dijat húzott és több összeesküvést szított Napoleon konzul és császár ellen, melyek azonban nem vezettek célhoz. Csak akkor hagyta el Angliát, mikor Napoleon napja leáldozott. 1814. átkelt a Rajnán és a szövetségesek kiséretében Párisba vonult. Mikor azután bátyja, XVIII. Lajos is Párisba érkezett, ez K.-t mint főhadvezért déli Franciaország pacifikálásával bizta meg. 1815 márc. Napoleonnak Elbáról való visszatérése után bekövetkezett második restauráció korában a legszélsőbb reakcionárius érzelmeket tanusította és hiveivel együtt a chartát ellenezte s a kamra ellen fondorkodott. 1824 szept. 16. (bátyja halála után) maga lépett a trónra. A középkorra emlékeztető rheimsi koronázás urán eleintén mérsékeltebb irányban haladt, de későbbi intézkedései már határozottan reakcionáris jellegüek voltak. Villele tanácsára támaszkodva, 1 milliárdnyi kárpótlást szavaztatott meg az emigránsoknak, behozta a cenzurát, feloszlatta a nemzeti gárdát és szigoru büntetésekkel sujtotta azokat, kik a hit és egyház ellen vétettek. A valamivel mérsékeltebb Martignac elbocsátása után Polignacra bizta az ügyeket, de egyikök sem volt képes a kamarában többségben levő ellenzéket megtörni. Hogy ezt mégis elérje, K. hadi dicsőség keresésére indult és az algeriai kalózok ellen indított háborut, de ez a vállalat hatás nélkül maradt a nép hangulatára és az ellenzék számban egyre szaporodott. Erre K. nagyon is radikális rendszabályhoz nyult: kiadatta Polignac által 1830 jul. 25. a hirhedt juliusi rendeleteket, melyeknek a juliusi forradalom lett a következménye. Miután a katonaság Páris utcáin leveretett és még hivei is elhagyták, K. 1830 augusztus 2. a trónról Henrik herceg (unokája) javára lemondott. A győztes forradalom azonban mellőzte ezt az intézkedést és Orleansi Fülöp Lajost ültette a trónra. Ezen időből fogva K. Edinburgban, később még Prágában, Kirchbergben és utoljára Görzben élt és ez utóbbi helyen meg is halt. Nejétől, Szavójai Teréziától két fia született, az angouleemei és Berry hercege. V. ö. Védrenne, Vie de Charles X. (Páris 11879); Petit, Charles X. (1886); Villeneuve, Charles X. et Louis XIX. en exile. Mémoires (Páris 1889).

17. K. (Martell a. m. kalapács, helyesebben a pőröly), a frankok majordomusa, 714-741-ig, Heristali Pippin és Chalpaida fia, szül. 690 körül, megh. Quiercy kastélyban (az Oise mentén) 741 okt. 22. Atyja halála után mostoha anyja, Plectrudis, egy ideig fogva tartotta Kölnben, mert K. helyett unokáját, Theudobaldot szerette volna hatalomra juttatni. K. azonban megszökött a börtönből és mint az austrasiai frankok megválasztott hercege az Austrasiába tört neustriai frankok királyát, II. Chilperichet és majordomusát, Raganfriedot (716 és 717) az országból kiszalasztotta. Ezután mostoha anyját fogta Kölnben ostrom alá, aki rövid ostrom után feladta a várost és fiát törvényes majordomusának elismerte. K. ekkor IV. Chlotárt emelte a kir. székbe, kinek halála után (720) IV. Theodorich birta a kir. címet. A tényleges hatalom azonban K. kezeibe volt letéve. A következő években a frizek, bajorok és alamannok ellen fordítá győztes fegyvereit. 732. pedig egykori ellenfele, Eudo, Aquitania fejedelme hivta őt segítségül a Spanyolországból átjött arab lovasok ellen, akik országát elpusztították és már a Loire-vonalat fenyegették. K. 732 okt. eléjük ment, Poitiers és Tours között, egy Voullé nevü helységnél rájuk csapott és kemény harc után diadalt aratott az arabok lovashadain. Ezzel a nagyfontosságu diadallal megmentette a nyugat-európai keresztény népeket a mohammedán pogányok nehéz igájától. Öt év mulva, 737., még egyszer győzedelmeskedett rajtuk Narbonnenál, noha ezt a várost nem birta kezeikből kiszabadítani. Annyit azonban mégis elért, hogy az arabok hatalmát frank földön a Pireneusok és az Aude folyócska közötti területre szorította. K. vitézségének hire bejárta a keresztény világot és Rómába is eljutott, melynek ura, III. Gergely pápa, a konzuli és patriciusi címmel kedveskedett K.-nak, egyúttal azonban Luitprand longobard király ellen segélyül hivta. K. azonban az arabokra való tekintetből nem jöhetett Olaszországba. Élte végén már be sem töltötte a trónt, hanem maga kormányozta a frankokat kir. hatalommal, bár királyi cím nélkül. A 741. megtartott gyülésen az országot fiaira, Karlmannra és Kis Pippinre ruházta. Utóbb azonban második nejének, Swanhildenak kérelmére, ennek fiát, Grifot is részesítette földbirtokban, amiből K. halála után testvérharc keletkezett. Későbbi nemzedékek szemében K. mindinkább legendahőssé alakult és a «kalapács» jelzőt is csak halála után kezdték alkalmazni. Az egyházi irók ellenben csekély elragadtatással szóltak a keresztény világ ezen előharcosáról; eljárásuk abban találja magyarázatát, hogy K. mindamellett, hogy Szent Bonifácius hittérítőt nehéz munkájában számos egyházi birtokot foglalt le és a szokott kiméletlen erélyével világi bajtársait és párthiveit nevezte ki apátokká és püspökökké, miből az egyházra kár háromlott. E miatt a keresztény hagyomány K. lelkét a Lipari szigeten levő tűzokádó hegy kráterjébe juttatta.

18. K., hohenzollerni herceg, l. Károly Antal.

19. K. (III.), a Nagy, lotaiai herceg, szül. 1543., megh. Nancyban 1608., I. Ferenc és Krisztierna dán hercegnő fia. 1552. óta a francia udvarban nevelkedett s nőül vette II. Henrik király leányát, Claudinát. 1559. átvette Lotaia kormányát. Ponta-a-Moussonban egyetemet alapított a Nancyt nagyobbította.

20. K. (IV.), lotaiai herceg, az előbbinek unokája, szül. 1604.l, megh. 1675. 1624. jutott a trónra, de elűzetvén, előbb császári, majd spanyol szolgálatba szegődött. 1662. a XIV. Lajos francia királlyal kötött mont-martrei szerződésben 1 millió tallérért és a hercegi címért Lajost tette meg örökösének, de mert seregét az adott szó ellenére el nem bocsátotta, Crequi francia tábornok őt országából elűzte. 1672 óta K. a szövetségesek seregében harcolt Lajos ellen, de meghalt anélkül, hogy országát visszafoglalta volna. Nem hagyott hátra fiutódot. V. ö. Des Robert, Campagnes de Ch. IV. 1638-43. (Nancy 1889).

21. K., mainzi érsek, Pippin aquitániai király fia (Kegyes Lajos unokája). Midőn erőszakos nagybátyja, Kopasz Károly ellen háborut viselt, az utóbbi kezébe esett, aki őt a Corvei kolostorba záratta. 854. K. onnnan megmenekülvén, Német Lajos udvarába futott, aki őt 856-ban Hrabanus mainzi érsek utódává nevezte ki. Megh. 863.

22. K. Frigyes Ágost, mecklenburg-strelitzi herceg, szül. Hannnoverában 1785 nov. 30., megh. 1837 szept. 21. Katonai pályára lépett s 1805 mint őrnagy harcolt a gárda soraiban Lützen és Bautzen mellett, mint dandárparancsnok pedig a Katybach melletti csatában. Felépülvén sebeiből, az 1814-1815. szövetséges hadjáratban is részt vett és 1815. a gárda parancsnoka, 1817. pedig az államtanács elnöke lett. Hardenberg halála óta nagyon befolyt a porosz állami ügyekre. Az irodalomnak meleg barátja volt, Weisshaupt álnéven irta Die Isolierten vígjátékot és Der ewige Jude drámát.

23. K. (I. Anjou), nápolyi király, VIII. Lajos francia király ötödik fia, szül. 1220., megh. Nápolyban 1284 jan. 7. Bátyjától, IX. Lajostól Anjout és Mainet kapta; feleségével (Beatrix, Rajmund, provencei gr. leányával) kapta Provenceot és Languedocot. 1248. részt vett az Egyiptom ellen indított keresztes hadjáratban és bátyjával együtt lett a pogányok foglya. Miután a fogságból kiváltotta magát, hazatért. Nem érvén be a neki jutott birtokkal és hatalommal, arra a kalandor szerepre vállalkozott, mellyel IV. Kelemen pápa őt megkinálta. A pápa ugyanis, hogy a Hohenstaufok hatalmát Itáliában végképen összetörje, azoknak olasz birtokait, Nápolyt és Sziciliát fűnek-fának és elvégre K.-nak is felajánlotta, természetesen mint pápai hűbér-birtokot és évi adó kötelezettsége alapján. K. kapott ez alkalmon és 1266. Olaszországban termett, hol Benevent mellett Manfred Hohenstauf herceget megverte és Nápolyt hatalmába kerítette. Erőszakos és zsarnok uralma azonban rövid idő alatt oly nagyfoku ellenszenvet támasztott az olaszokban, hogy azok a hohenstaufi család utolsó sarját, a daliás Konradinot hivták meg a nápolyi trón elfoglalására. Ez győztesen bevonult Nápolyba, de azután 1268 aug. 23. a Tagliacozzo és Scurcola között vívott csatában a cselszörvő K.-tól legyőzetett. Mihelyt K. a tegerpartra menkült herceget kezébe kerítette, haditanács által halálra itéltette és az itéletet 1268 okt. 29. Nápolyban végre is hajtatta. Miután bátyját egy újabb, Tunisz ellen vezénylendő keresztes hadjáratra beszélte reá (abban a reményben, hogy ezt az országot is hatalma alá hajthatja) és Lajos Tuniszban a dögvész álozatául elhalt, K. vette át a keresztes had vezényletét és Tunisz urával előnyös szerződést kötött. Visszatérése után hűbéres urával, a pápával keveredett viszályba; nemcsak hogy elvállalt kötelezettségeinek nem tett elget, hanem még ugy kezdett bánni a pápákkal, mint szolgáival, amiért III. Miklós pápa 1278. szenátori rangjától és Toscana fölött gyakorolt hegytartóságától megfosztotta. 1282. pedig a leigázott sziciliaiak ütöttek pártot, kik nemcsak a francia igát rázták le, hanem valamennyi a szigeten tartózkodó franciát megölték. (Sziciliai vecsernye.) K. szárazföldön és tengeren ostromolta ugyan az elpártolt Messzinát és borzasztó boszura készült, de hada vereséget szenvedett, hajóhadát az olaszok felégették és Szicilia Péter aragoniai királynak hódolt meg. Már Nápolyban is kitörőfélben volt a szabadsági mozgalom, midőn K. hadi készületek közepette elhalt. V. ö. Durrieu, Archives angevines de Naples, étude sur les registres du roi Charles I. (Toulouse 1886-1887, 2. köt.).

24. K. (II.), nápolyi király, I. K. s Beatrice fia, szül. 1248., megh. Casenovában 1309 máj. 6. 1269 szep. 15. atyja követséget küldött szövetségeséhez, V. István magyar királyhoz, hogy fiát eljegyezze ennek leányával, Máriával (l. o.). Az eljegyzés még azon évben s nemsokára a házasság is megtörtént. 1272. született első fiuk, Martell Károly, utóbb magyar pártkirály. E házasságból összesen 14 gyermek született. Mint Salerno hercege és a Mont-Saint-Ange ura, atyja oldalán harcolt III. Péter aragoniai király ellen, ki Sziciliát elfoglalta. Fogságba esvén, kevésbe mult, hogy Péter felesége, a Hohenstaufok családjából származó Constantia királyné ki nem végeztette azért, mert atyja lefejeztette a Hohenstaufok utolsó férfiát, Konradint. Fogsága alatt atyja meghalván (1285 jan. 7.), a pápa Artois Róbert francia herceget tette helytartójává. Végre III. Alfonz aragoniai király Angol- és Franciaország közbenjárására 1289. szabadon bocsátván őt, 1289 máj. 29. IV. Miklós Nápoly királyává koronázta. Aragoniát és Franciaországot kibékítette ugyan egymással, csakhamar azonban újból kitört a háboru s ekkor 1295. egyezség útján Sziciliát megszerezte ugyan, 1302. azonban az egészet Frigyes, aragoniai hercegnek kellett átengednie. Trónraléptétől fogva sokat foglalkozott a magyar ügyekkel. Fiát, Martell Károlyt már 1290 szept. 8. magyar pártkiállyá koronáztatta s ennek 1295. történt halála után nem nyugodott addig, mig ennek fiát, Károly Róbertet 1308. trónra nem ültette. Őt magát negyedik gyermeke, Róbert követte a nápolyi királyságban. V. ö. Óváry, A magyar Anjouk eredete.

25. K., a Gonosz, navarrai király (1349-1387), szül. 1322., mint Evreuxi Fülöp és Jankának (X. Lajos francia király leányának) fia, megh. 1387 jan. 1. Anyja halálakor (1349) akadálytalanul vette át Navarra kormányát, ellenben Franciaországban fekvő családi birtokait (Evreux stb.) János király foglalta el. K. mindenféle módon és úton iparkodott örökéhez jutni: nőül vette Jánosnak leányát, Jankát, majd pedig háborukat folytatott a francia királyokkal, de örökét sokáig nem birta megszerezni. 1356. János király holmi ürügy alatt elfogata és elzáratta, 1356. azonban (a maupertuisi csata után) szabad lábra helyezte. A boszus K. erre a forrongó párisi polgársággal szövetkezett és nemsokára (mint X. Lajos unokája) nyiltan emelt igényt a francia koronára. A párisiak meg is választották kapitánynak és Marcell István, a forradalom vezére, mindenben kegyében járt. Marcell bukása után azonban K. is kiszorult Párisból és azóta a D-i vidéken folytatott Károly trónörökös ellen guerilla-harcot és a rettenetes pórlázadásban is volt része. Elvégre a dauphin elismerte K. igényeit, ki azóta az egyre húzódó francia-angol háboruban hol az egyik, hol a másik harcféllel tartott. Mellesleg Aragonia királyával is folytatott viszályt. 1378. V. Károly francia király azt a vádat emelte ellene, hogy merényletet szőtt élete ellen és e vád fejében francia birtokaitól újra megfosztotta, miből újabb háboru támadt köztük. - Fia III. Károly 1425. halt el és vele a Navarrában uralkodó fejedelmi család férfiága kiveszett. Leánya Blanka, aragoniai Jánoshoz ment nőül, ki kezével Navarrát is örökölte.

26. K. Lajos János, osztrák főherceg, tescheni herceg, csász. tábornagy, II. Lipót császárnak és magyr királynak és Mária Ludovikának 3. fia, szül. Firenzében 1771 szept. 5., megh. Bécsben 1847 ápr. 30. Midőn atyja a toscanai trónt a császárival cserélte fel, K. is követte atyját Bécsbe, egy évvel később pedig (1791) Németalföldre távozott, hol Koburg herceg alatt Aldenhoven és Neerwinden mellett győztesen kezdé meg katonai pályáját. 1793. bátyja, I. Ferenc, németalföldi helytartónak nevezte ki, 1794. pedig újra a csatatéren volt; harcolt nevezetesen Landrecy, Tournay, Courtray és Fleurusnél. 1796. már főhadvezér minőségében vezényelte a császári és a birodalmi hadakat, és nemcsak Moreau, hanem (Würzburgnál) Jourdan hadosztályait is győzte le és mind a kettőt átkergetvén a Rajnán, tél idején Kehlt kerítette hatalmába (1797 elején). Ekkor azonban az udvar parancsára a Felső-Olaszországból Karintiába és Stiriába előnyomult Bonaparte ellen kellett indulnia, akivel szemben hadsereg hiányában tétlenségre látta magát kárhoztatva, amiért azután (ápr. 18.) Leobenben fegyverszünetet kötött a franciákkal. A helyreállt béke idején a hadsereg újjászervezése körül fáradozott, de az 1799. kitört háboru újra a táborba szólította, mig a franciákat Jourdan vezényelte. K. az Ostrach és Stockach mellett vívott ütközetben legyőzvén Jourdant, a Rajna mögé szorította azt vissza, mire Jourdan felbomló hadát Massénánk volt kénytelen átengedni. K. ezután felsőbb parancsra Svájcba indult, hogy ott Szuvorovval kezet fogjon. Junius 4-7. megverte ugyan Zürich mellett Masséna hadát, de az orosz hadvezérek megbizhatatlansága és egyenetlensége folytán a remélt kooperálásból semmi sem lett. K. tehát visszament a Közép-Rajna jobb partjára, ahonnan Masséna hadosztályait Franciaországba űzte. 1800 márc. megrongált egészsége miatt beadta lemondását és nyogodtabb állásban, mint Csehország helytartója fáradozott új hadsereg létesítésén. Alig hogy azonban az osztrák hadakat az 1800-iki háboru elején mind Itália földjén, mind Németországban balsors verte, I. Ferenc megint Bajororszába küldötte K.-t, hogy Moreaut feltartóztassa; a szigoru téli idő azonban hamar véget vetett a csatazajnak és K. még az év vége előtt (dec. 25.) Steierben fegyverszünetet kötött, mely a lunevillei békére vezetett (1801 febr.). Most a főhaditanács elnöki székébe emelték K.-t, 1805. pedig hadügyminiszterré tették. Mindkét állásban elévülhetetlen érdemeket szerzett a roskadozó hadsereg újjáteremtése körül és szakadatlan buzgósággal törekedett abba új lelket és bizalmat lehelni. Ezekben az években a magyar ezredek célszerü kiegészítésével és a modern követelményeknek megfelelő új hadkiegészítő rendszer tervével is foglalkozott, melyet azonban saját szavaival élve, «csakis összhangzatban a magyar nemzet szellemével és akaratával lehessen életbe léptetni». Az 1805-iki háboru küszöbén I. Ferenc az olasz hadsereg élére állította, ahonnan Napoleon támadását várták; ez azonban Massénát küldte Itáliába, mig ő maga hirtelenül Németországba tört és Mackot Ulmban megadása kényszerítvén, ellentállás nélkül Schönbrunnig nyomult. E szomoru hirekre K. mesteri kézzel rendezett visszavonulásban Olaszországból az Etsch mellékéről Horvátországba vezette vissza csapatait. Az 1805 dec. 26. kötött pozsonyi béke után az összes hadsereg főparancsnokává és hadügyminiszterrré lett. Újra hozzáfogott a hadsereg újjászervezéséhez, tartalékot és Landwehrt teremtett, eltörülte a népszerütlen főhaditanácsot, véget vetett az élethossziglani szolgálatnak és a copfnak; másrészt a hadügyminisztériumi levéltárnak és könyvtárnak vetette meg alapját és nem engedte többé, hogy a tiszti rangot pénzen lehessen megvenni. Midőn I. Ferenc 1809. újra háborura határozta el magát, K. mint a hadsereg korlátlan hatalmu főparancsnoka Bajorországba nyomult és Regensburg előtt várta be Napoleon támadását. Az ápr. 19-23. Abensberg-, Landshut-, Eckmühl- és Regensburgnál vívott ütközetekben azonban Napoleonnak kedvezett a szerencse, ki K.-t és hadát Csehország felé szorítván, a Duna mellékén Bécsnek tartott. A főváros megszállása azonban még nem döntötte el a háborut. Mielőtt Jenő, olasz alkirály, ki a dunántuli vidéken vonult Győr felé és ott a magyar inzurrekcióval megütközött, a Lobau szigeten táborba szállt, Napoleonnal egyesülhetett volna, K. új csapatok élén a Morvamezőn termett, Napoleon erre szintén a Morvamezőre nyomult, ahol Aspern és Esslingen falvaknál rohanta meg egész hadával K. seregét (máj. 21-22.). Ez alkalommal azonban (életében először) csatát vesztett és a Lobau szigetre volt kénytelen visszavonulni, hol váságos helyzetbe jutott. K. tüzérsége összelőtte hidjait, újakat pedig Napoleon a magas vizállás miatt em építhetett. Nagy szerencse, hogy K. a szigeten meg nem támadta és időt engedett a császárnak, hogy seregét rendbe szedhesse. Mihelyt azután az olasz segédhad Jenő alatt megérkezett, Napoleon újabb támadásra határozta el magát, nehogy a szintén Győrről Bécs felé siető János főherceg K.-lyal egyesülhessen. Nagy emberáldozatok árán a francia császár új hidakat veretett és julius 5-én megint a Morvamezőn állott, hol Wagram falunál jul. 6. K. hadát a kétségbeesés erejével megtámadta. Az osztrákok jobb szárnya eleinte győzött, de a középnek előnyomulása legyőzhetetlen akadályokba ütközött, bal szárnyuk pedig kereszttűz közé került. K., aki arra számított, hogy János hada jókor érkezend a csatatérre, a sors csapása által megrendülve, hadát jó rendben visszavezette Znaim felé és bátyjának azt tanácsolta, hogy békét kössön, ami okt. 14. Bécsben meg is tötént. A szerencsétlen háboru után K. összes állásairól lemondott és a magánéletbe vonult vissza. Az 1813-14. német szabadságharcban nem vett részt. 1815. néhány hónapig ugyan Mainz várának parancsnoka volt, de ezt az állásst is letette. 1822. Albert, szász-tescheni herceg után annak roppant birtokait és kincseit örökölte (Teschen, Magyar-Óvár, Béllye és az Albertina műgyüjteményt). K. az újabbkori haditörténetnek egyik kimagasló alakja. Ámbár a szerencse rendkivül mostohán bánt el vele, hadvezéri képessége, mondhatni lángelméje, kétségtelen. Mint hadtörténeti iró pedig a legelső sorban áll, amint ez a napjainkban kiadott, rendkivül éles, megfigyelő tehetségéről és olvasottságáról tanuskodó katonai munkái bizonyítják. Ezek közül a Grundsätze der Strategie, erläutert durch die Darstellung des Feldzugs von 1796 in Deutschland c. hires munka (Magyarul: A stratégia elvei az 1796. németországi hadjárat előadásával. Ford. Kiss Károly, 3 köt., 1 táblával és 1 térképpel.) és a Gesch. des Feldzugs von 1799 in Deutschland und Italien már régebben jelentek meg. Újabban fiai hiteles kiadást rendeztek műveiből (Erzherzog Karls ausgewählte Schriften), melyből mostanig 6 kötet látott napvilágot (Bécs, Braumüller). K. 1815. Henriettát, nassau-weilburgi hercegnőt vette nőül (megh. 1829), kitől 4 fia született: 1. Albrecht (l. o.), osztrák tábornagy, a custozzai győző, szül. 1817 aug. 3., megh. 1895 febr. 18.; 2. Károly Ferdinánd (l. o.), lovassági tábornok, szül. 1818., megh. 1874 nov. 20.; 3. Frigyes, altengernagy, szül. 1821., megh. 1847 okt. 5. és 4. Vilmos, táborszernagy és a tüzérség főinspektora, szül. 1827., megh. 1894 jul. 29. Azonfelül két leánya volt: Teréz, szül. 1816., megh. 1867., mint II. Ferdinánd nápolyi király özvegye és Mária Karolina, szül. 1825., 1852 óta Rainer főherceg neje. 1860. I. Ferenc József parancsára lovagszobrot (Fernkorn műve) emeltek neki a bécsi Burg előtti téren, ennek kisebb mása Badenban van a Weilburgban, az asperni csatatéren pedig egy ércből öntött oroszlán örökíti meg. K. leghiresebb hadi tettét.

27. K. (II.) Lajos Ferdinánd, parmai herceg, spanyol infáns, szül. 1799 dec. 22., megh. Nizzában 1883 ápr. 17. 1824. vette át Lucca hercegségnek kormányát, melyet azonban 1847. anyjának, Mária Lujza, IV. Károly leányának halála után (a bécsi kongresszus határozata szerint) Parma, Piacenza és Guastalla hercegséggel cserélt föl. 1848 ápr. Parmából a felkelő olaszok elűzték, mire 1849 márc. 14. fia javára lemondott.

28. K. (III.) Ferdinánd, parmai herceg, az előbbinek fia, szül. 1823 jan. 14-én. Londonban kapta apja lemondása hirét s onnan azonnal késznek nyilatkozott az uralkodás átvételére. Pazarló, erőszakos fejedelem volt, mig 1854 márc. 14. orgyilkos vetett véget életének. (V. ö. Gli ultimi giorni di Carlo IIIl, Milano 1861.) Kiskoru fia, I. Róbert nevében édes anyja, az elhunyt hercegnek özvegye, Lujza Mária Terézia, Bourbon hercegnő kormányzott, ki azonban az 1859-iki olasz hadjárat következtében Olaszországot elhagyni volt kénytelen. A hercegnő 1864 febr. 1. halt meg Velencében és Róbert hercegen kivül még Henrik herceget (Bardi grófot) és két leányt hagyott hátra.

29. K. Frigyes Sándor, porosz herceg, III. Frigyes Vilmos 3. fia és I. Vilmos német császár fivére, szül. 1801 jun. 29., megh. 1883 jan. 21. 1854-től fogva táborszernagy és a tüzérség főparancsnoka volt; mű- és fegyvergyüjteményét a berlini Ruhmeshalleban őrzik.

30. K. (I.), portugál király, szász herceg, szül. 1863 szept. 28, I. Lajos és Pia királyné legidősebb ifa. A katonai pályára lépett, 1873. megkapta a Szt. István-rend nagykeresztjét. 1886. Améliet, a párisi gróf leányát vette nőül, 1889 okt. pedig elhunyt atyját követte a trónon. Legidősebb fia, a trónörökös, Lajos Fülöp, 1887 márc. 21. szül.

31. K. (I.), a Nagy, római császár s a frankok királya, Kis Pippin és Berthának, Charibert gróf leányának legidősebb fia, szül. valószinüleg Lüttich vidékén 742 (v. 747) ápr. 2., megh. Aachenben 814 jan. 28. Ifjuságának történetét homály fedi és neveltetéséről sincsenek adataink. II. István pápa még 754. jelölte ki őt és öccsét, Karlmannt, leendő frank királyoknak. Atyjuk halála után a testvérek (768) egyideig közösen uralkodtak, olyformán, hogy K. Austrasiát és Aquitaniának egy részét kormányozta; Karlmann váratlan halála után K. azonban (771) annak özvegyét két gyermekével együtt az országból elűzte és az egész frank birodalmat egyesítette kezében. Két évvel később (773) személyes és hatalmi okokból Desiderius longobardi király ellen indított hadat. K. ugyanis annak előtte (Hadrián pápa ellenzése dacára) Desiderius leányát vette volt nőül, kit azonban egy év mulva ismeretlen okból atyjához visszaküldött, 771. pedig Karlmannak özvegye menekült Desideriushoz gyermekeivel együtt. A bosszus Desiderius ekkor arra akarta kényszeríteni Hadrián pápát, hogy a gyermekeket frank királyokká koronázza és midőn a pápa ettől vonakodott, Rómában ostrom alá fogta. Erre K. Hadrián sürgős kérelmére átsietett (773) az Alpokon, Desideriust hosszabb ostrom után Paviában elfogta és kolostorba záratta, a longobard királyságnak pedig véget vetvén, maga vette fel a «frankok és longobardok királya» címet (774 jun.). Az Alsó-Olaszországban uralkodó longobard hercegek is elismerték K. főhatóságát; csak a beneventi őrizte meg egy ideig függetlenségét. Eközben 772 óta a frankok pogány és barbár szomszédjai, a félelmetes szászok ellen is viselt háborut, akik a frankokban nemcsak ősi függetlenségüknek esküdt ellenségeit látták, hanem pogány hitüket is féltették tőlük. K. viszont a frank birodalom biztosításának céljából és vallásos buzgóságból szerette volna őket meghódítani és megtéríteni. Első hadjárata alkalmával (772) lerombolta Eresburg várát (Stadtbergenél), szintugy az Irmensul-oszlopot (Altenbekennél) és az engerek törzsét birta meghódolásra. 774-ben azonban ezek megint felkeltek és a hittérítők megölték. Erre K. 775. újra leigázta őket, szintugy az oszt- és vesztfálok törzsét, de alig hogy a frank had visszafordult, valamennyi szász megint fegyvert fogott és szabadságát kivívta. Ez többször, 776., 778. és 782. ismétlődött. Az utolsó (782-iki) felkelés volt a legveszedelmesebb; Widukind vesztfáli főnök állott annak élén, ki egy, a szláv szorbok ellen vonuló frank hadat a Süntel-hegy lábánál lesbe csalt és felkoncolt. K. ezen a hiren annyira felháborodott, hogy Werdenben egy és ugyanazon napon sok szász fogolyt (a hagyomány szerint 4500-at) lefejeztetett. E tömeges kivégzés azonban ahelyett hogy megfélemlítette volna a szászokat, még elkeseredettebb ellenállása sarkalta őket, úgy hogy K.-nak csak ezer bajjal sikerült a szászokat 783. Detmold táján és a Haade mentén nyilt csatákban legyőzni és ezzel a szász háborut diadallal befejezni. 785. maga Widukind is jelentkezett hódolatra és Attignyben fogadta a keresztséget. A győző 8 püspökséget alapított, melyek a pogány vallás kiirtásáról gondoskodtak. Sok ezer szászt pedig távoli vidékre vitetett, hogy a szivós pogány nép ellentállását gyökeresen megtörje. A 18 szász hadjáratnak az volt tehát az eredménye, hogy a szászok teljesen leigáztattak. Ezóta az Alpokon tul lakó germán néptörzsek valamennyien egy és ugyanazon birodalom keretébe tartoztak, amivel megkezdődött végleges összeolvadásuk is. Még javában folyt a szászok elleni küzdelem, midőn K. 778. a saragossai emir kérelmére annak főura, Abderrhaman kordovai khalifa ellen Spanyolországba indult. Átkelt a Pireneusokon, megszállotta Pampelonát és az Ebróig nyomult. A szászok újabb felkelésének hirére azonban K.-nak vissza kellett térnie és e közben a hűtlen baszkok utóvédjét a roncevallesi völgyben felkoncolták. Ekkor esett el a hős Roland is, a népdalok és mondák kedvelt alakja. 799. K. fia, Lajos, kiköszörülte ezt a csorbát és erre K. a spanyol őrgrófságot alapította, mely a Pireneusok és az Ebro közötti területet foglalta magába. Szerencsés hadat viselt K. Tasziló bajor herceg ellen is, kit a frankokhoz szító bajor papság és a nagyok segélyével könnyü szerrel meghódolásra kényszeríté. Tasziló azonban nem tudta elviselni a frank igát és boszus nejének (Desiderius leányának) ösztönzésére a vad avarokat hivta segélyül a frankok ellen. E hirre K. gyorsan bajor földön termett, Taszilót letette és kolostorba záratta, Bajorországot pedig szorosan országához csatolta (788). Ezzel a sikerrel azonban be nem érte. 791. az avarokat kereste fel pannoniai tanyáikon és Pippin fia közreműködésével két oldalról intézvén ellenük támadást, köralaku sáncaikat kincsestül, mindenestül elfoglalta, országukat meghódította és őket magukat a kereszténység felvételére kényszerítette. K. azonfelül a Saale és az Elbe mellékén tanyázó szláv törzsekkel is hadakozott, szintugy az Eider vidékén lakó dánokkal. A csatában elesett dán király (Gottfried) utóda, Hamming, megalázva kért K.-tól békét. K.-nak hatalma ezen idő óta az Eidertől a Tiberig, sőt a Volturnóig és az Ebrótól a Rába és Dunáig terjedt ki. A határokon mindenütt őrgrófságokat alapított (spanyol, dán, türingiai, frank, avar, karintiai és friauli Mark). K. több mint 50 hadjáraton a frank birodalom határait annyira kiterjeszté és akkora tekintélyt szerzett, amilyent a keresztény Európa a római császárság rombadőlése óta nem látott. Az egész nyugati világ elismerte őt a kereszténység első fejedelmének és a kontinens összes germán népei alattvalói valának. De még a szigetlakó angolszászok királya is, Egbert követek útján fejezte ki K. iránt tiszteletét és ugyanezt tette a mohammedánus világ feje, Harun al Rasid bagdadi khalifa, ki ritka ajándékokkal kedveskedett K.-nak. Csupán a keletrómai császári udvar telt el K. iránt irigységgel és vonakodott őt akár elismerni, akár vele szövetkezni, de a Ny-on nem igen törődtek már a konstantinápolyi császárok tehetetlen gőgjével. A tekintély és hatalom tehát megvolt, de hiányzott a hatalomnak megfelelő külső forma és cím, melyet K. csa a nyugatrómai császárság megújításával hitt elnyerhetőnek. És ime a 800. évben K.-nak ez a vágya is teljesedett. 795. meghalt Hadrián pápa, ki a császárság megújítását azért ellenezte volt, mert nem kivánt önmagának K.-ban urat teremteni. Hadrián utóda azonban, III. Leo pápa, kezdettől fogva barátságos lábon állott K.-lyal és megküldte neki Szt. Péter sírjának kulcsait és Róma város zászlaját. Midőn pedig 799. ellenfelei Rómából elűzték, Leo Paderbornba, K. táborába menekült, mire azután K. a kötött egyezség fejében visszavezette Rómába (800) és a megejtett vizsgálat alapján törvényes pápának elismerte. Ekkor azonban újabb zavargásoktól tartván, mind a ketten legjobbnak találták, ha K. a császárság megújítása által mindenkorra megszerzi magának a Róma fölötti fenhatóságot és a főbirói tekintélyt és erre K. a 800. év nagy-karácsony napján a Péter-templomban Leo pápa által a nép örömrivalgásai között római császárrá koronáztatott. K. nemcsak nagy birodalmat alapított, hanem egységes szervezetet is adott annak. E nehéz munkában annyi bölcsességgel járt el, hogy hirét még az eddiginél is jóval emelte, amint törvényei később más fejedelmeknek is mintául szolgáltak. K.-nak valamennyi érdeme között a legnagyobb az, hogy az tespedő tudományt és a műveltséget megint új életre ébresztette és odaadó buzgósággal felvirágoztatta. Számos iskolát és töb főiskolát alapított, különösen kolostorok árnyékában (Tours, Fulda, Salzburg, Sanct Gallen, Corbie, Rheims), melyek az új műveltség középpontjaivá lettek. Udvarába hivta korának leghiresebb tudósait, kiknek segélyével tudományos akadémiát alapított. Annak csillagai között találjuk Alcuint, K. tanítóját, korának legelső tudósát, Paulus Diaconust, a longobardok történetiróját és Einhardot, K. életrajzának megiróját. A külföldről elhivott művészek fényes palotákat (Pfalz) meg templomokat emeltek parancsára. Az ipar és kereskedelem nagy forgalmi utak és hidak építése által lendületnek indult; a Duna és a Rajna között csatornát tervezett. A mezőgazdaság közvetlen felügyelete és közreműködése mellett nagyban haladt. Hogy személyesen győződjék meg a birodalom bajairól, udvarával folyton egyik helyről a másikra vándorolt. Legszivesebben tartózkodott Nymwegenben, Ingelheimban, Mainzban és Aachenben. E helyeken fogadta rendesen a külföldről érkező követeket is, mely alkalommal szemkápráztató fényt fejtett ki. Máskülönben kerülte a pompát és rendkivül egyszerü életet élt és nagyjait is arra serkentette, hogy példáját kövessék. Nagyszámu családján példás szeretettel csüngött. Négyszer házasodott. Első neje Desiderata vala, Desiderius longobardi király leánya, kit magától eltaszított; aztán Hildegard nevü előkelő sváb nőt vett nőül; követte ezt Fastrada, Radolf frank gróf leánya és végre Luitgard. Hildegardtól 5 fia és 3 leánya született. Leányai közül legismeretesebb Emma (l. o.). A fiuk közül 3 maradt életben: Károly, kit 781. jelölt ki utódának, mig Pippinnek Olaszországot és Lajosnak (Kegyes v. Jámbor Lajos) Aquitaniát szánta. Azonban Károly és Pippin (811, illetve 810) elhaltak és igy az egész birodalom osztatlanul Lajosra szállott, akit K. különben még életében (813) Aachenben császárrá koronáztatott. Ugyancsak Aachenben, melynek fürdőjében gyógyulást keresett, lehelte ki nagy lelkét. Tetemét az általa emelt Mária-templomban helyezték nyugalomra, még pedig, ha hitelt adhatunk a hagyománynak, márvány trónuson ülve, koronával fején. III. Ottó császár utóbb (1000) leszállt a kriptába és még épen találta a tetemet. Rőtszakállu Frigyes pedig, ki Paschalis ellenpápa által K.-t a szentek sorába iktatta, a sírboltot 1165. még egyszer felnyittatta és K. tetemét ezüst koporsóba fektette. A fejet azóta állítólag külön ereklyetartóban őrizték. Utóbb K. sírja feledésbe ment s ma már nyoma sem található. - Krisztus születése óta halandó nem foglalkoztatta kortársainak és a következő nemzedékek fantáziáját és bámulatát annyira, mint Nagy K. A nemzetek, első sorban a franciák és a németek, versenyezve nevezték el az uralkodó családot és a költőkkel és művészekkel együtt a hős, a tudós, a bölcs fejedelem mintaképét magasztalták benne, hibáira pedig, melyek nagyobbrészt magukban a viszonyokban gyökereztek, fátyolt vetettek. A későbbi középkor a lovagkor első hősévé tette meg és mig az egyházi irók egy része a keresztes háboruk koszorus bajnokát látták benne, a provencali költők a pogány arabok elleni harcait örökítették meg (Chanson de Roland). Még a távol Skandinávia s Izland földjén is mondai sallangokat fűztek K. emlékéhez. Mindmegannyi bizonyíték, hogy e rendkivüli, korszakot alkotó fejedelem jelentőségét korán felfogták és méltatták. Ő alapította a népvándorlás lezajlása után az első rendezett világbirodalmat, ő oszlatta szét a szellemi sötétséget és ő alkotta mmeg a császárság megújítása által azt a keretet, melyen belül a nyugat-európai keresztény népek sorsa tovább fejlődött.

32. K. (II., a Kopasz, római császár, Kegyes Lajosnak és második feleségének (Bajor Judit) fia, szül. a Majna melletti Frankfurtban 823 jan. 13., megh. az Arc völgyének egyik majorjában 877 okt. 6. Kegyes Lajos már életében osztályt tett fiai között; de midőn K. 829. Alemanniát nyerte, ez visszavonást okozott a testvérek között, mely még fokozódott, midőn K. előbb 837. a Weser és Loire, sőt 839. az egész nyugati Frankonia hercegséget (Burgundia kivételével) kapta. Atyjának halála után (840) K. bátyja, Lothár császár ellen ifjabb testvéreivel szövetkezett, de Lothár megverte. Ezen Fontenoy mellett vívott ütközetnek a verduni szerződés volt a következménye (843 aug. 10.), mely Nagy Károly birodalmát három országra bontotta. E három ország mindegyike külön kormányok alatt, különböző irányban fejlődött s idővel önálló ország lett. K. ezen szerződés értelmében Ayuitániát kapta, továbbá Septimaniát a spanyol határgrófsággal, nyugati Burgundiát, Neustriát, Bretagnet és Flandriát. VIII. János pápa (II. Lajos halála után, 875 dec. 25.) K.-t Rómában elismerte, a lombardiai nagyok pedig Paviában (876 febr.) ismerték el olasz királynak. K. kétszer nősült; első neje Irmintrud grófnő, második neje Richilda, Buvin gróf özvegye volt. Gyermekeivel szivtelenül és kegyetlenül bánt. Országát fia, Lajos örökölte.

33. K. (III.), a Vastag, római császár, Német Lajosnak és Hemmának 3-ik fia, szül. 839., megh. Neidingenben 888 jan. 13. 876. a két testvérével való osztozkodás alkalmáal Elzászt és Alemanniát kapta, de azoknak halála után az ő országukat is örökölte, sőt 881 febr. Rómában a pápa császárrá koronázta. Ezóta Nagy Károly összes országait egyesíté jogara alatt. De dicsősége nem tartott sokáig, amint fejedelmi erényekkel sem dicsekedhetett. A szaracenok ellen nem is mert háborut kezdeni; a pusztító normannokkal szemben pedig kudarcot vallott, sőt 882-ben 2412 font aranyat és ezüstöt fizetett Gottfriednak, a normannok fejedelmének, aki őt a Maas mellékén Elsloonál bekerítette volt; 886. pedig, midőn a normannok Persiát ostromolták, 2700 font ezüstön vásárolta meg a békét. Gyávaságának és tehetetlenségének hire országaiban elégületlenséget támasztott, melyet K. annyival kevésbbé volt képes lecsendesíteni, mert súlyos kórság (nyavalyatörés) is gyötörte. Midőn Arnulf, Karintia hercege (Karlmannak természetes fia), nagybátyja ellen pártot ütött, a főurak K.-tól elpártoltak s Arnulfnak hódoltak, mire K. Svábföldre húzódott, s a neidingeni majorban nemsokára elhagyatottan meghalt. Csak egy Bernhard nevü természetes fiut hagyott hátra. V. ö. Böhmer-Mühlbacher, Regesta Imperii, l.; Dümmler, Gesch. des Ostfränkischen Reichs (3 köt., 2. kiad).

34. K. (IV.), római-német császár, János cseh király fia, Luxemburgi VII. Henrik császár unokája, szül. Prágában 1316 máj. 14., megh. u. ö. 1378 nov. 29-én. Jeles tehetségekkel fölruházott ember volt; ifjukorában a francia udvarban nevelkedett, sok ismeretre vett szert, öt nyelven irt és beszélt. 1331. az olasz tartományok helytartóságát, majd Morva- é Csehország kormányát vette át, ahol tapintatos politikusnak mutatkozott és hatalmát növelte. 1346 jul. 11. a luxemburgi házhoz szító választó-fejedelmmek Bajor Lajos ellenében német császárnak választották. Új méltóságában a pápa iránt föltétlenül engedékenynek mutatta magát; megigérte nevezetesen, hogy Itália ügyeibe nem fog avatkozni. 1354. ugyan rövid időre Itáliába ment, ahol magát 1355-ben Milanóban és Rómában megkoronáztatta, de a pápának adott szavához hiven, csak 24 órát töltött Rómában és azután sietve visszatért Németországba. Uralkodásának legismeretesebb törvényhozói intézkedése az arany bulla kiadása. Ezzel az 1356. kiadott birodalmi alaptörvénnyel nem érte el azonban célját, mert a helyett, hogy a birodalmat jobban egyesítette volna, annak a szakadozottságát és részekre való bomlását még növesztette. Hazánkkal K. hol barátságos, hol ellenséges viszonyt folytatott. 1335-ben fordult meg először hazánkban, amidőn atyjával a fényes visegrádi kongresszus alkalmával Róbert Károly királyunk vendége volt, aki a Cseh János és Kázmér lengyel király közötti viszályt kiegyenlítette. 1359. IV. Rudolf osztrák herceg és több német főur és papi választó-fejedelem, kik valamennyien K. által sértve érezték magukat, Nagy Lajos királyunkat szemelték ki (tudván kivül) német ellenkirálynak. K. azonban jókor értesülve ez összeesküvésről, ügyes csellel eltántorította a papi fejedelmeket tervükről, egyúttal azonban, mivel ő is Nagy Lajos nevét méltatlanul meghurcolta volt, elégtételül Feltre és Belluno városát, valamint Gazamatta várat adományozta Lajosnak, ki azoknak Velence elleni háboruiban jó hasznát vette és Tamásfia Miklóst küldte oda kapitánynak. Erre azután Lajos és K., továbbá Rudolf herceg, K. öccse, Jobst őrgróf személyesen is találkoztak Nagyszombatban (1360 máj.), ahol egymással teljesen kibékültek. A béke zálogául Lajos és neje, nem lévén gyermekük, Erzsébet magyar hercegnőt, István herceg leányát, Jodokkal, Jobst őrgróf elsőszülött fiával jegyezték el, mely eljegyzés révén a Luxemburgi család a magyar koronára nyert kilátást. Ezzel a magyar Valois-k önzetlen hajlamuk és barátságuk jelét adták a német és cseh fejedelemnek, aki azonban csak ugy, mint Rudolf osztrák herceg, ez önzetlen példát nem követte. Rudolf nemsokára foglyul ejté az aquilejai patriárkát, Lajos szövetségesét a velencei háboruban és csak akkor bocsátotta szabadon, midőn Lajos királyunk nyilt háboruval fenyegette. Erre a megrémült Rudolf annyira meghökkent, hogy megszegvén a császár barátságát, királyunkkal kötött véd- és dacszövetséget. Ennek éle pedig K. ellen fordult, akire királyunk jogosan neheztelt. K. ugyanis nemcsak a határszélen elkövetett rablások ügyében nem adott elégtételt, hanem azonfelül az özvegy magyar királynét illetlen szavakkal megsértette volt. Más fejedelmek is csatlakoztak a szövetségesekhez, mint Mainhard tiroli gróf, több német főur és főpap és Kázmér lengyel király. Ugy látszott, mintha K. uralmának napjai meg volnának számlálva. Nagy Lajos táborba szólította hiveit és már Trencsénnél állomásozott, midőn K. követve, Bolko schweidnitzi herceg arra kérte, hogy fegyverszünet ügyében követeket küldjön K. táborába. Lajos király Kont Miklós nádort és Bebek István országbirót bizta meg a fegyverszünet megkötésével, de a Brünnben folytatott tanácskozások nem vezettek célhoz. K. csak időt akart nyerni és e közben beköszöntött a tél, mely a csatazajnak egyelőre véget vetett. Most V. Orbán pápa követe lépett fel mint békeközvetítő, K. pedig, hogy békés szándékait feltüntesse, Pomerániai Erzsébetet, Kázmér király unokáját, Erzsébet özvegy magyar királyné unokahugát kérte (negyedik) feleségül. Lajos királyunk pártolta e tervet, mire azután 1362. Krakóban a könnyező K. és királyunk között a fényes eljegyzés alkalmával új béke jött létre. Valamivel később IV. Rudolf is kibékült császárával. Azonban ez a kibékülés sem volt tartós. 1369. Kázmér lengyel királyt és a bajor meg a pfalzi fejedelmet Pozsonyban találuk Lajos királynál, hogy őt K. ellen újolag háborura serkentsék; de Kázmérnak 1370. bekövetkezett halála, a lengye

Forrás: Pallas Nagylexikon