Károly (XIV.) János

svéd király, családi nevén Bernadotte János Gyula Baptiste, a jelenleg uralkodó svéd dinasztia alapítója, szül. 1764 jan. 26. Pauban, megh. Stockholmban 1844 márc. 8. Katona lett 1780. és a nagy francia háborukban több ízben kitüntette magát. A direktorium hadügyminiszterré nevezte ki. 1799 brumaire 18. után az államtanácsba hivatott és mit a Vendéeba küldött sereg parancsnoka, mérséklettel nyomta el az ottani lázongást. Neje, Désirée Eugenie Bernhardine, Clary marseillei kereskedő leánya s Bonaparte József sógornője volt, mindazonáltal bizonyos tartózkodás, bizonyos feszültség volt észlelhető K. és Napoleon között. Nagy része volt az Ulm és Austerlitz mellett kivívott győzelmekben, minek folytán 1806 jun. 5. Ponte-Corvo hercegévé neveztetett ki. A jenai győzelem után Lübeckig űzte és megadásra kényszerítette Blüchert. Ez alkalommal történt, hogy 1500 svéd katonát ejtett a Trave folyón foglyul, kikkel igen emberségesen bánt (1807). Mint a szászok vezére részt vett a Wagram mellett vívott ütközetben (1809) és a győzelem dicsőségét (Napoleon boszuságára) a maga szászainak tulajdonította. Miután az angolokat Walcheren sziget elhagyására kényszerítette, visszatért Párisba. Napoleon, ki nem szivesen látta őt a fővárosban, hol K. politikai frondeurökkel érintkezett, Róma főkormányzójává nevezte ki. Egy ével később a svédek, kik az 1807. elfogott honfitársaikkal való bánásmódját nem feledték el, XIII. Károly király ajánlatára trónörökösnek választották őt (1810 aug. 21.) K. erre Napoleon beleegyezésével lemondott a francia polgárjogról s Helsingörben áttért a lutheránus hitre. E föltételek teljesítése után Stockholmba indult, hol okt. 31. bemutatták a birodalmi gyülésnek és a király nov. 5. örökbe fogadta. K. név alatt tette le mint trónörökös az esküt s e név alat fogadta a rendek hódolatát. Még a király életében vett részt a kormányzásban. Napoleon mindezek dacára szokott kiméletlenségével bánt vele. K. ezért Angol- és Oroszország felé közelgett és 1812 márc. 24. Sándor cárral titkos szövetséget kötött, melynek értelmében K. igényt nyert Norvégországra. Miután a cárral Abóban személyesen találkozott és Anglia is a háboru megindítására biztatta: 30,000 svéd élén Németországba indult a szövetségesek segélyére. 1813 jul. háborut izent Franciaországnak. De a háboru folyamában inkább saját érdekeit tartotta szemmel, mint a szövetségesekét és olyannyira lanyhán, sőt kétértelmüleg viselkedett, hogy széltiben azt hiresztelték, miszerint magatartása által a francia trónt szeretné kiérdemelni. 1814 jan. 14. Kielben békén kötött a franciákkal szövetkezett dánokkal, melynek értelmében Dániának Norvégiáról le kellett mondania. A háborunak a Rajnán tul való folytatására ez okból csak lassan követte a szövetségeseket: a Párisban való bevonulásban azonban részt vett. A langresi kongresszuson Sándor cár azt indítványozta, hogy a hatalmak K.-t a francia trónra emeljék; Anglia azonban e javaslatot ellenezte. Visszatérte után az ellenszegülő Norvégiát birta megadásra (1804 nyarán). Napoleon Elbáról való visszatérése után Svédország semmleges állást foglalt el, amiért a szövetségesek K.-ra nehezteltek. 1818 febr. 5. követte elhunyt gyámatyját a svéd és norvég trónon, XIV. K. néven, és Stockholmban meg Drontheimban megkoronáztatta magát. Buzgón törekedett az ország hatalmának emelésére és gyarapítására, népszerüségre azonban még sem tudott szert tenni, egyrészt mert Oroszországgal szemben a nemzeti hagyománnyal ellenkező politikát folytatott, másrészt pedig azért nem, mert határozottan ragaszkodott a korona előjogaihoz. Egytlen fia, Oszkár követte a trónon. Emlékének több szobrot emeltek. V. ö. Malmström, Sveriges politiska historia 1718-1812; Nielsen, Bidrag til. Sveriges plitiska historie 1813-14.

Forrás: Pallas Nagylexikon