Kaukázusi háboruk

Az 1768-iki orosz-török háboru békéjében (Kücsük-Kainardsa, 1774 jul. 21.) Oroszország megkapta Kaukáziának a Kubán és Terek folyókig terjesztő részét, s ettől fogva folyton terjeszkedett délfelé. Egymásután hódoltak meg Oroszországnak Derbent, Kuba és Baku (1796), majd Georgia is (1783), mig a persák 9 évig tartó (1704-1713) háboru után a gulisztani békekötésben (1813 okt. 24.) kaukázusi birtokaik legnagyobb részét elvesztették. Ekkor már csaknem egész Transzkaukázia orosz birtok volt, csak még a gorcok (a helyi lakók) nem ismerték el a cár fenhatóságát. Ezekkel 1816. kezdette meg a háborut Jermolov tábornok; körül akarta őket zárni s ezért a Kaspi-tengertől a Fekete-tengerig apró kozák-erődöket építtetett, melyek részint az utakat védték, részint a hegylakók közlekedését akadályozták meg. Eközben Persia még egyszer megkisérlette elvesztett kaukázusi birtokainak visszanyerését, de a turkmancsai békében még Erivanról is le kellett mondania Oroszország javára. Az orosz-török háboru is sikeresen végződött Oroszországnak a Mulla-Mohammed által prédikált muridizmus vallás rajongó hiveiben, akik a meggyilkolt (1835) Hamzat bég helyébe Samilt választották meg főnöküknek. Az oroszok csak 1839. kezdtek komolyan fellépni a cserkeszek ellen. Három hadosztály indult meg egyszerre, három különböző oldalról, hogy körülzárolja Samilt és a hegyek közt, saját fészkében törje össze. Grabbe altábornagy (5613 ember, 900 ló) volt az első, ki Samilra akadt; a cserkeszvezérnek körülbelül 5000 harcosa volt, mellyel az oroszokon Burtanai mellett véres győzelmet aratott. De Arghuan mellett, dacára hogy a szoros meredek volt, az oroszoknak sikerült Samilt elűzniök, aki kevés emberrel menekült hegyi fellegvárába; ezt szept. 3. az oroszok végre nagy áldozatok árán rohammal bevették, de Samil ismét elmenekült. Grabbe vissza vezette hadait Vneszapnajába, de a muridizmus nemsokára azután ismét fölemelte fejét s az egész keleti Kaukázia újra fellázadt, ugy hogy az oroszok számos éven át nem voltak képesek a zendülést elfojtani. Samil 1843. elfoglalta Aváriát a Koi-fu területtel együtt s ezenkivül 9 orosz erődöt, ugy hogy az oroszok Dagesztánban csak két (Nizovoje és Temir-Khan-Sura) erődöt tarthattak meg. Ekkor (1844) a kaukázusi orosz hadosztályt 40,000 emberrel megszaporították, de Voroncov herceg ennek dacára sem tudta Dargót, Samil főhadiszállását elfoglalni, sőt kénytelen volt visszavonulni és számos új erődöt átengedni a muridoknak. Az 1853-56-iki keleti háboruban az oroszok még többet vesztettek; noha a Kaukáziában összpontosított orosz hadak 270,000 embert számláltak, a cserkeszeknek, kiket a török kormány pénzzel és fegyverrel segített, mégis sikerült az összes Fekete-tenger melléki erődöket elfoglalniok. Midőn azonban a keleti háboru bevégezte után Barjatinszkij herceg vette át az orosz hadak főparancsnokságát, a hadi sors kockája megfordult. Az oroszok (1856-58) több véres csatában megverték a cserkeszeket, sőt Miscsenko tábornok visszaszorította Samilt is, aki Vladikaukázia felé vonult, hogy a középső hegyvidéket is felzendítse; eközben Jevdokimov tábornok meghódította Varandit és Satojt, mire az összes csecsenc törzsek, egynek kivételével, elpártoltak Samiltól. A következő (1859) évben az oroszok egyenesen Veden ellen indultak, melyet Samil fia, Kaszi-Maroma, 7000 emberrel védett. Két heti ostrom után az oroszok rohammal vették be (április 13.) a szinte megvíhatatlan fellegvárat, melynek őrsége a hegyekbe menekült. Samil most már egészen körül volt zárva Dagesztánban, s ellene maga Barjatinszkij herceg indult meg 40,000 főnyi sereggel. Koi-fu mellett, dacára a terep nehézségeinek, az oroszok kiverték állásából Samilt, ki véres fejjel menekült Hunib fellegvárába; de itt sem tarthatta magát soká, s már szept. 6. föladta a várat az oroszoknak. Igy aztán egész keleti Kaukázia is az oroszok hatalma alá került. De bámennyire megvetette is lábát Oroszország Kaukáziábn, csak egy kis szikra kellett, hogy a leigázott cserkesz törzsek ismét lángba borítsák a tartományt, s ezt a kis szikrát az orosz-török háboru (1877-78) gyujtotta ki. Már előbb (1876) megjelentek egyes török bujtogatók Dagesztánban és a csecsenek között; sőt 1877. először (máj. 3.). Poti, majd (máj. 16.) Szuchum-Kále kikötőket török hadihajók bombázták; ugyanakkor Szuchum-Kále és pár nappal később Adler mellett nagyobb török csapatok és kivándorolt cserkeszek szálltak partra. Oroszországnak csak a hegyszorosok hirteleni megszállása által sikerült az általános zendülésnek elejét venni. Az egyesült török-cserkesz hadak Asanodsir mellett foglaltak állást, de az oroszok által (jun. 27.) megverettek s kevéssel rá főfészkük Asszakó falu is az oroszok hatalmába került. A hegyek belsejébe menekült zendülő vezérek rablóbandáit azonban csak az év vége felé (októberben) tudták az oroszok Dagesztánban szétugrasztani. Azóta minden csendes Kaukáziában, mely most már teljesen beolvadt Oroszországba, melynek uralmát a san-stefanói béke (1878 márc. 3.) s a berlini kongresszuson kötött szerződés (1878 jul. 13.) is elismerte.

Forrás: Pallas Nagylexikon