Kazárok

máskép (és a tőle eredt hely- és személynevek alapján kétségkivül hegyesebben) kozárok is, ősrégi nép a keleti turkok csoportjából, melynek neve a persa nyelvből származtatva «futót», «szaladót» jelent. Eredete és nyelve sokáig holmokegyenest ellenkező nézetekre szolgáltattak alkalmat. Fejér György véleménye (a napkeleti hunnok négy törzsének egyike), Hunfalvy Pálé (csuvas-féle nyelvü török törzs) és a Marczalié (a magyar nyelv keverék turk, kozár és ugor elemekből) nemcsak három emberöltő álláspontját mutatják a K.-kal szemben, de egyúttal a tudomány nézetét a K. nyelvére nézve, melyből egyébként épp ugy mint hunnból egyetlen szó maradt reánk (sarkel, állítólag a. m. fehérszállás, ami a csuvasban is ugyanazt jelenti). A K. nemzeti hagyománya szivósan ragaszkodott a magyarokkal való rokonsághoz s a K.-tól elszakadt egyik törzs, a Lebediából a magyarokkal tovább vonuló kabarok (l. o.) tanították meg a magyarokat a maguk nyelvére, de viszont a magyarokét is eltanulták, tehát egyazon nyelvüek nem lehettek. A K. földje, mint hódító törzsé, különböző időben különböző kiterjedésü volt. Már jóval a VII. sz. előtt a Kaspi-tenger partján Kaukáziának ÉNy-i részében nagy hatalmat gyakoroltak, majd az Azovi-tenger mellékére kiterjeszkedtek, sőt a tauriszi félszigetet hatalmuk körébe vonván, egészen a Kárpátokig hatoltak. Ezen kiterjedésben Kazárország határai voltak a IX. század második felében: északon az az ideális vonal, melyet a Jaiktól Dnyepr és Bugig húzva gondolunk; keleten a Jaik, a Kaspi-tó (melyet Kazár-tengernek is neveznek), délen a Kaukázus és a Fekete-tenger, nyugaton a Dnyepr és időről-időre az Al-Duna. De bár a határok változnak és velök a hatalom is, annak kulcsa mégis a Don, Donec és Azovi-tenger közti terület maradt. Itt (az Etil torkolatánál volt a fejedelmek megerősített székes fővárosa, melyet az oroszok közeledése ellen emeltek. Városok: Balangiar (ma Asztrakán), Daras, Khelandia, Szidrája (az utóbbi három a Kerszonezoszban, de legfontosabb erősségük Sarkal, melyet bizanci mesterek építettek (jelenleg Bjelavezsa, a kacsalini kozákok stanicája közelében). Kertjeiről és ültetvényeiről volt hires Szemeder, ahol török mecsetek és keresztény templomok versenyt épültek zsidó zsinagógákkal. A K. eredetileg természetvallást követtek, imádván az égi testeket és az elemeket és természeti erőket. Később aztán ugy a mohammedánizmus, mint a zsidóság is meghonosodtak, sőt az utóbbi uralkodó, igazabban irányadó vallássá lett (hozzátartozván a fejedelmek és főtisztek), a nélkül azonban, hogy a többi vallásokat (keresztények, nazarénusok) üldözte v. elnyomta volna. A nép rendkivül harcias volta mellett szorgalmas földmívelő, halász és kereskedő volt. A hajózáshoz nem értettek, de a hozzájuk szállított árukkal csereberéltek és különösen Bizanccal állandó összeköttetésben állottak. Lakásaik ugy látszik könnyen szállítható sátrak voltak, kivéve a három nagy székvárost, melyek közül az egyikben a király, a másikban a királyné lakott. Voltak falvaik is, melyekben a telet töltötték, mig tavasszal hol nyájaikat legeltették, hol ismét hires gyümölcsöseiket gondozták. A halottak tiszteletére tort rendeztek, sírjok fölé nagy halmot emeltek és arra annyi követ helyeztek, ahány ellenséget az elhunyt életében elejtett. Két fejedelmük volt: a főkirály (khágán) és a mellékkirály (bég, tévesen isa). Ezek közül a tényleges hatalmat a második gyakorolta (mint a magyaroknál a kende és gyula), ki mint végrehajtó hatalommal felruházott fejedelem jelenik meg az örökös király mellett. A fejedelmet szabad akaratból választották (tekintet nélkül eredetére vagy származására) és pajzsukra emelve napkeletnek fordulva, kilencszer körülhordozták. A katonák és tisztviselők föltétlen engedelmességgel voltak iránta; ő határozta meg az adót és a katonák számát, de hadat csak az egész nép akaratából izenhetett, amikor aztán az esetleges zsákmányból kiszedte magának azt, ami neki tetszett, a többit elosztotta a katonák közt. A katonák kizárólag lovasokból állottak. Maga a főtörzs csak 10,000 lovast állított ki, de tartottak rendes páncélos zsoldos sereget (7000 főnyit), sőt jó pénzért maguk is elmentek zsoldosnak Bizancba. Taktikájuk főereje, gyors rohamokban, cselvetésekben rejlett. A K. saját nemzeti hagyományuk szerint eredetöket Noé unokájára, Gomesre vezették vissza, aki Togarmahnak atyja volt. Ennek a Togarmahnak 10 fia volt, közülök a hetediknek gyermekei a K., kik messziről jövén, a venenteket (dunabolgárok?) a Dunán átszorították és helyökre telepedtek. Arab, örmény, görög és más krónikák szerint egy részök a persáktól űzve Arménián keresztül a Kaukázus keleti oldalán Iberiában telepedett le s igy jutott a Kaspi-tóig (Kr. e 200 körül). Arméniával együtt Róma hatalma alá kerültek a K., majd 448 táján meghódolnak Atillának (Jornandes akacirjai), annak halála után a saragus és hunnogor nemzetségektől legyőzetvén, alárendelt sorsra jutottak, de csakhamar erőre kaptak és a persákkal szemben Heraklius szövetségesei voltak és lassankint a Fekete-tenger északi mellékének és a mai déli orosz síkságnak hegemoniát gyakorló népévé nőtték ki magukat. Uralmuk alá, mely a legkülönbözőbb faju és vallásu népeket egyesítette magában, vonultak meg a hunn nemzet töredékei is. 634 táján az unugurok, Kuvrátnak, egy meotiszmelléki hunn törzsfőnöknek vezetése alatt, egyesültek a bolgárokkal és kotragokkal (a kuturgurok meotiszi maradványai) s felszabadítván magukat az avar uralom alól, nagy szövetséget képeztek, mely magában foglalta a K.-európai pusztaság összes törzseit. Kuvrát halála után birodalma öt fia alatt ötfelé szakadt, s a legidősb Batbaján meghódolt a K.-nak, akikkel már azelőtt változó viszonyok közt szomszédságban éltek a magyarok (természetesen nem ezen, hanem «szabartoi aszfaloi» néven, mely csak ezentúl változik által a turk névre). A besenyők fenyegető közelsége fegyverbarátságot teremtett és a magyarok 700 körül kazár védnökség alatt megtelepednek a Dontól keletre, második hazájokban Lebediában, mely nevét első vajdájuktól, Lebediastól vette. Ezzel fontos együttélés kezdődik, mely intézményekben, mondakincsben (hősmonda, Csaba mondája) fontos hatással volt a magyar nemzet alakulására. Később, midőn a magyarok tovább indulnak, jelentékeny megerősödésükre szolgál a kabarok törzse, mely elszakadt a K. anyatörzsétől és velök ment új hazát keresni. A magyarok távozása után a K. országa, melynek dinasztiája 740 óta lépett a zsidó hitre, még mindig virágzott, sőt akkor, midőn József, a zsidó bég volt a király, soha sem sejtett hatalomra emelkedett. 960 körül irott levelében meglepő képet rajzol hatalmáról, csupán a déli határon 15 adózó népet sorolván fel, melyek Derbentig laknak. E levélben említi azt is, hogy főtörekvése az oroszok előnyomulását megakadályozni, de már 5 évvel később az oroszok győztek, sőt Sarkal várát is lerombolták. Akkor elveszett az Azovi-tenger melléke is, csak a Krimben tartották magukat a K. 1016-ig, amikor a görögökkel egyesült oroszok Tamatarcha Motiszlávnak vezetése alatt végleg fölülkerekedtek. Egyesek Görögországba és Spanyolországba menekültek, mások ott maradtak és a kozákokkal együtt harcoltak az oroszok ellen, ugy hogy 1723. Turkonyi Sámuel még találkozott velük. Hogy a kareusok (a talmudellenes orosz zsidók) a K. utódai lennének, nem valószinü, mert a K. elfogadták a teljes izraelita hagyományt, ellenben Magyarországon emlékök számos helynévben magadt meg (Kaza, Kazar, Kozárd, Kazarvár részint Varasdvármegyében, részint Szolnok-Dobokában; Kozár [Nagy-, Kis-, Rác] Baranya; Kozári Vas, és Kozárd Nógrád), sőt a honfoglalást követő időben egy egész vidékről a Maros és Szamos közt) azt olvassuk, hogy ott kozár népek laktak.

Forrás: Pallas Nagylexikon