Kenotikusok és kriptikusok

(gör.) néven két protestáns teologia párt tudósait értették a XVII. sz. első pár évtizedében. Pálnak a filippibeliekhez irt levelének ezen kifejezéseit: Krisztus mikor Istennek formájában volna... megüresíté magát (... hasonlatossá lett az emberekhez (II. r., 6-8. sz.), ugy értelmezte már korábban az egyház, hogy Krisztus azon magasabb állástól, melyben ő mint a Szentháromság tagja volt, önként vált meg egy időre emberré léte alkalmával. Innen az egyházi tan szerint Krisztusnál kettős állapot különböztetendő meg: a megaláztatás állapota (status exinanitionis), a midőn Krisztus az ő isteni fenséges tulajdonságainak gyakorlása nélkül élt az emberek között és a felmagasztaltatás állapota (st. exaltationis), amikor a földi természet minden gyengeségeit magától elvette és az ő isteni fenségének teljes birtokában tünik fel. Ezen kérdés felett már, hogy a megüresítés vagyis az isteni tulajdonságok nélkülözése miként történt, heves harc tört ki 1616. a sváb, vagyis a tübingai és a hesseni protestáns teologusok, főként Ossiander Lukács és Mentzer között; az előbbiek azt állították, hogy Krisztus az isteni tulajdonságoknak gyakorlatában volt földön jártában is, p. résztvett a világ kormányzatában, csakhogy ezt az emberek nem vehették észre, az emberektől elrejtve történt, azért ezeket kriptikusoknak hivták. A hesseni teologusok ellenben azt állították, hogy Krisztus a megaláztatás állapotában valóban megüresíté magát, t. i. az isteni tulajdonságoknak birtokában volt ugyan, de azokat nem élvezte, nem gyakorolta, azért ezekek kenotikusoknak nevezték. A szász teologusok 1625. hozott Decisio-jukban a hesseniek részére döntötték el a vitát, de mégis azon megjegyzéssel, hogy a csodatételek alkalmával Krisztus kétségkivül az ő isteni mindenhatóságát is igénybe vette.

Forrás: Pallas Nagylexikon