összesége több egymásba vágó szerves intézménynek, melyek
által a polgárok a közhatalomban részesednek, de oly módon és alakban, amint az
a mai nagy népállamokban megvalósulhat és hogy befolyásuk mintegy átszürődve és
megtisztultan juthasson kifejezésre. A K. a nép egységét veszi kiindulási
pontnak és közeget alkot az államban, mely a nép által választva, külsőleg
annak akaratából, mintegy nevében és azt kötelezőleg jár el. De valójában nem
személyek helyettesítése, hanem köztiszt; hatásköre és jogállása az
alkotmányból folyik. A képviselő nem a kerület vagy a választókat képviseli,
hanem országos képviselő, az állam élő organuma, akinek feladata a közérdeket
legjobb meggyőződése szerint érvényre emelni. A mai képviselet egészen közjogi
természetü és igy mindenben eltér a magánjog analogiájára fejlődött rendi
képviselettől. A választás nem átszállítása a választók jogainak a
választottakra, nem azt jelenti, hogy a választók akarata adassék elő a
képviselő által, hanem mód és eszköz arra nézve, hogy a közügyeket lehetőleg a
leghivatottabbak kezeljék. Ezért a képviselő nem felelős választóinak,
utasításokkal meg nem köthető; ellenkezőleg, a tanácskozás és a határozás
szabadsága a K. egyik alaptétele (l. Mentelmi jog). E kifejezéseket:
«képviselő», «népképviselet», «mandátum», «megbizás», stb. ugyan átvettük a
régi közjogi nyelvből, de jelenleg csak azon értelemben találók, melyet a mai
alkotmány fűz hozzájok. Miután azonban a választás szabadsága a K.-nek szintén
előfeltétele, ebből folyólag a választók azt fogják a közügyek intézésére küldeni,
akit arra legalkalmasabbnak vélnek, illetve akinek elvei és nézetei
felfogásukkal leginkább egyeznek. Igy érvényesülhet a választók nézete, a
népakarat, tehát nem jogi, hanem bizalmi viszonyban, midőn a nemzet közügyei
vezetését választottainak kezébe teszi le. A képviselet közvetlen ugyan nem
kormányoz, de arra felügyel, azt ellenőrzi és a miniszteri (kormány-)
felelősség a K.-nek kiegészítő része. Amennyiben pedig a K. a monárkiai v.
köztársasági államalkatban valósul meg, keletkezik a képviseleti monárkia, vagy
a képviseleti köztársaság, demokrácia.
A K. az újabb államélet terméke; sem az ókor, sem a középkor
nem ismerte. Mert habár alapgondolatához a görögök egyes államai: Elisz, Kyme,
Knidosz, Mantineia, valamint a rómaiak, midőn a Comitia tributákat
megszavaztatták és a középkori rendi képviselet a fölszinen közeledni látszanak
is, de azért a lényegben teljesen különböznek tőle. Szigoruan történeti
fejlődéssel Angliában bir, ahol csiráira már a XIII. sz.-ban találunk, a XVI.
és XVII. sz.-ban pedig megerősödik. A kontinensen ez iránynak Montesquieu volt
lelkes szószólója, ki az angol alkotmányról irt világhirü kifejtegetéseiben
(Esprit des lois, XI. köt.) hivta fel reá a világ figyelmét s bár a XVIII. sz.
másik nagy szelleme, Rousseau elveti, mert az általa fejtett társasági állam
fogalmával ellentétben van (Contrat social), mégis a franciáknál Mirabeau és
Sieges, a németeknél Kant és Fichte hathatós támogatása mellett nagy
népszerüségre jut és a művelt államokban mindenfelé elfogadásra talál, ugy hogy
ma egymástól nem is az elvekben, hanem azok alkalmazásának mértékében
különböznek; sőt a népek annyira buzgólkodtak a K.-en, hogy érette a történeti
összefüggést multjukkal megszakították. A rendi alkotmáyosság és képviselet
ugyan lehetett volna a megelőző fejlődési fok, csakhogy a kontinens legtöbb
államában az abszolutizmus teljesen megtörte, midőn helyébe lépve több százados
uralomra jutott és igy ezekben a K. csakis a történeti alap teljes feladásával
valósulhatott meg. De hazánkban az abszolutizmus sohasem vert igazi gyökereket
és azért, midőn az 1848-iki alkotmány a K.-t elfogadja, nem kellett egészben új
állami rendet a történeti alap elvetésével építeni fel; az összefüggés a mult
és jelen között továbbra is megmaradt.
Forrás: Pallas Nagylexikon