Kereskedelmi politika

egyrészt a kereskedelem fejlesztésénél irányadó elvek összessége, másrészt pedig az ezek valósítására célzó törvényhozási és kormányzati tevékenység. E tevékenységnek tárgyát a bel- és külkereskedelem egyaránt képezik. A kereskedelem szabadságának lehető fentartása mellett a belkereskedelmi politika főkövetelménye, hogy az állam egész szervezete a kereskedelmi tevékenység életelemét képező gyors lebonyolítást mozdítsa elő. E végből az igazságszolgáltatásnál a kereskedelmi anyagi és alaki jog helyes megállapítása és gyors valósítása, a közigazgatás körében a törvényeknek a felesleges késedelmet elkerülni törekvő végrehajtása, a közlekedés terén a lehetőleg olcsó és gyors szállítás előmozdítása, a hitelgazdálkodásnál a jogosult kereskedelmi érdekek megóvása, a szakértelem fejlesztése, a kereskedelem célszerü érdekképviseletének megalkotása és kellő megfigyelése és a kereskedelem állapotának statisztikai adatok gyüjtése által a valósághoz telhetőleg hű feltüntetése mind olyan állami feladatok, melyek az újkori jogállam belkereskedelmi politikájának tartalmát képezik. Nem kevésbbé fontos feladata az államnak a külkereskedelmi politika. Ennek irányelvei sok, a tudományban és a gyakorlati életben még ma is vitatott fontos kérdéssel vannak kapcsolatban. A külkereskedelem természetes gazdasági fejlődés eredménye. Egy haladott közgazdaság sem elégíthet ki minden szükségletet. Ezek bővülése és sokasbodása oly javak fogyasztását is maga után vonja, melyeket az illető éghajlat alatt termelni nem lehet. Az éghajlati különbség már magában is folyton tényezője a nemzetközi forgalomnak. A tropikus és szubtropikus országok termékeit a mérsékelt égöv alatt nem lehetvén előállítani, az ez alatt fekvő országok e termények, p. kávé, fűszerek, kakao, gyapot stb. tekintetében amazokra vannak utalva. De az ugyanazon éghajlat alatt fekvő országokban is a művelődés különböző fokozatain oly különbségeket idéz elő a termelésben, hogy azok egymásra utaltsága félre nem ismerhető módon jelentkezik. Iparcikkeket a haladottabb, bizonyos nyers terményeket a kevésbbé haladott országokban jutányosabban lehet előállítani. A tőke átvándorlása egyik államból a másikba akadályokba ütközik; még nagyobb a nyelvkülönbségben és az idegen ország viszonyainak hiányos ismeretében rejlő akadály a munkások átvándorlására nézve. A termelési viszonyok ez okok folytán még a termelés természeti előfeltételeinek felette ritkán jelentkező teljes azonossága esetén sem válhatnak egyenlőkké. És még ekkor is mutatkozik a termelés eredményében különbség, mely a külkereskedelemnek szilárd alapját képezheti. Sőt ha valamely államban az összes termelési ágak jobb eredményt tüntetnek is fel, mint egy másikban, amely minden számbavehető árut ilyformán drágábban állít elő, gazdaságilag tanácsosabb az egyes legelőnyösebb viszonyok közt termelt árukra fektetni a súlyt s a tőkét és munkaerőt abban lényegesen nagyobb haszonnal alkalmazni, mint e tért kevésbbé felkarolva, az ugyan szintén előnyösebben, de sokkal kisebb fölénnyel termelt javak előállítását is felkarolni. A komparativ költségek ezen elmélete adja magyarázatát annak, hogy a külkereskedelem a fejlődés minden fokán miért nyugszik természetes érdekközösségen. Mert a szóban forgó esetben is a nemzetközi forgalom által miden állam nyer. Ehhez járul, hogy kivitel behozatal nélkül huzamosan nem képzelhető, ez utóbbinak megszorítása tehát szükségkép az előbbinek is csökkentésére vezet. Téves volt ennélfogva a merkantilisták az a felfogása, mely nagy súlyt fektetett a kereskedelmi mérleg kedvező alakulására, vagyis arra, hogy az állam kivitele annak behozatalát mindig jóval meghaladja. Igen gyakran a behozatal többlete voltakép nem más, mint valamely állam polgárai követelésének és nyereségének behajtása áruk alakjában a külföldről. Csak az összes tartozások és követelések egybehasonlításának és nem csupán az áruk bevitele és kivitele összevetésének, mely előbbi a fizetési mérleg megállapítása által eszközölhető, van értéke. Tisztán gazdasági szempontból ennélfogva szabály szerint a szabad kereskedelem folytatása a leghasznosabb külkereskedelmi politika. Általában véve a nemzet többségét képező fogyasztók és a legtöbb esetben a termelők érdeke is azt kivánja. Kivételesen, átmeneti idők alatt, bizonyos foglalkozási ágak körében, melyekre nézve magasabb politikai okok miatt nem tanácsos idegen országoktól függeni, akkor, midőn a szomszéd államokban v. a világgazdaság terén irányadó nemzetek védvámos külkereskedelmi politikát folytatnak; akkor, ha az állam bizonyos termelési szempontból áldozatot kiván hozni, vagy ha a társadalom uralkodó felfogása mellett a termelés védelem nélkül nem érzi magát biztonságban: a védvámoknak kellően megfontolt rendszabályok alkalmazása mellett helyet lehet engedni. L. Vám.

A külkereskedelemmel szoros összefüggésben van a nemzeti, főleg tengeri hajózás folytatása és emelése. Ezt részint általános kedvezmények, részint a hajózási vállalatok szubvencionálása által vélték elérhetni. A hajózási vállalatokat pénzsegélyben csaknem minden állam többé-kevésbbé részesíti. Az ily szubvenciók hatását rendszerint tulozzák, mert közgazdaságilag nagyobb hasznot a hajózás mai fejlettsége mellett azok csak a gyarmatokkal biró országokban tehetnek, ahova talán idegen hajók a szállítmányokat örömest elvinnék, ha azok elegendő mennyiségben jelentkeznének. Politikai hatása a segélyben részesülő rendes hajójáratoknak azonban kétségkivül van. Végül megemlítendő még itt a külkereskedelmi képviselet, amely a diplomáciai képviselettel kapcsolatosan, vagy attól elkülönítve az ügynökségnek, konzulátusok útján tartható fenn.

Forrás: Pallas Nagylexikon