Keresztnév
Az a szokás, hogy a keresztények keresztség alkalmával
bizonyos neveket vesznek fel, korántsem egykoru a kereszténységgel, hanem jóval
későbbi keletü. A keresztények már az első századokban is vettek föl neveket,
amenyek azonban éppen nem mondhatók tulajdonképeni K.-eknek, mert amint a
történelem számos helyen bizonyítja, a kiskoruak hosszu időn át csak 3-4
korukban keresztelttetek meg, jóllehet neveiket már születésükkor kapták és a
keresztség fölvétele után is megtartották. Midőn később szokássá vált, hogy a keresztény
gyermekek csak a keresztségben kaptak nevet, nem egyszer megtörtént, hogy a
keresztelendő a neki adott tulajdonképeni K.-en kivül keresztszülőinek, sőt
azok tanuinak nevét is fölvette. Innen ered, hogy sok embernek - főkép az
uralkodó házak vagy más előkelő családok sarjainak - több neve van, amely nevek
közül azonban egyedül az szerepel tulajdonképeni K.-ként, amelyet az illető a
keresztségben kapott. A K.-ek felvételének egy másik neme: midőn az újonan
választott pápa valamelyik szentnek vagy egyik elődjének nevét veszi föl és
ezen új név alatt uralkodik. A szerzetesek az ünnepélyes fogadalom letevésekor
szintén már, u. n. szerzetesi nevet vesznek föl és pedig rendszerint azon
szentek nevei közül választanak, akik életükben szintén az illető szerzetesrend
tagjai voltak.
Irodalmi művekben az idegen K.-eket szokás eredeti
formájokban megtartani. Ez az eljárás csak a lefordíthatatlan nevekre igazolt,
a lefordíthatókra nézve nem. Szokássá vált ugyanis nálunk, mint azt egyébként
más nemzetek is teszik, hogy a fejedelmi személyek neveit, melyek rendszerint
K.-ek, lefordítják. Sőt nálunk a belügyminisztérium felszólítására a m. tud.
akadémia nyelvtudományi osztályának egy bizottsága hivatalosan is
összeállította a nem-magyar K.-ek jegyzékét. E füzet megjelent Budapesten 1893.
E lexikon a K.-eket lefordított alakjukban közli.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|