Kesztyü

A legtöbb K. timsós és irhás bőrből készül. A timsós bőr, melyet a K.-k előállítására felhasználnak, lehet glacé-bőr és chair-bőr. Az előbbit a barkás oldalán, az utóbbit vagy a húsos oldalán, vagy egészben festik (l. Timárság és Irhás bőr). A K. gyártásához való timsós bőrök (leginkább bárány- és kecskebőrök) festésénél célszerü, ha őket festés előtt körülbelül negyedévig raktáron tartják. A festést a bőrben levő fölösleges timsó eltávolítására irányuló művelet előzi meg. Erre a műveletre külföldön nagy súlyt fektetnek, mióta tudják, hogy szép és tartós szineket és tartós K.-bőrt, mely nem szakad egykönnyen, csakis a fölös timsó eltávolítása révén nyerhetnek. Ezt a kimosást (Brochiren) 36 °C. meleg vizzel végzik; a bőröket ugyanis hordókban lábbal tapossák v. a ványoló kockában (Brochirwürfel) megforgatják. Ezután újból tojásból, konyhasóból és vizből álló keveréket készítenek, melyet a bőrökbe bedolgoznak. A bőr ebben a keverékben addig marad, mig meg nem festik. A bőröket igen különbözőképen festik meg. Általában véve kétféle módszert különböztetünk meg: a kefével való bekenést és a mártogatást (Tunken). Szerkesztettek erre gépeket is; ilyenek a Kristen-féle gép (Lieben, Prága mellett) és a Goldschmidt-féle gép (Fürth, Bajorország). A festésnél használandó eljárás természetesen a festék v. festőanyag természetével változik. Festőanyagul akármilyen természetes v. mesterségesen készített organikus (kátrány-) festék szolgálhat. Ugy látszik azonban, hogy a glacébőrgyárakban még mindig a régi természetes, különösen a fafestékekhez ragaszkodnak. A bőröket rendszerint előbb pácolják, mire a legtöbb esetben húgyot, e helyett néha krómsavas káliumból és szénsavas ammonból álló keveréket használnak. Festés után következik a bőröknek valamely (vas-, réz-, cink- stb.) gáliccal való átkenése (tournée). A fesett bőröket szárítják és kikészítik oly módon, hogy nedves fareszelék közé teregetik, azután lábbal tapossák, a nyujtó késen nyujtják, a húsos oldalon horzsaköves vászonnal bevont, vizszintes tengelye körül forgó hengereken horzsolják, egyengetik és végül peluche-sal bevont fahengerekkel kifényesítik. Ezeket a bőröket már most kidarabolják, vagyis kettős, bő kéz-szélességü darabokra (établions) metszik, mire szabás alá veszik. Ez régeben kézi ollóval történt, később bádog alakzókat (patron) használtak, melyeket csak rá kellett nyomni a bőrre, hogy a körrajz láthatóvá legyen. A kiszabást ezen rendszer mellett a következőképen végzik: egy deszkán acél metsző-vasak éleikkel fölfelé ugy vannak elrendezve, hogy a szabás egész vázlatát a hüvelyk-lyukakkal együtt megalakítják. A hüvelyk számára külön bökő van. E metszőrekeszbe négy-hat établiont egyszerre tesznek egymásra, lemezzel elfödik és az egészet egy hengersajtó közt járatják végig, s a K.-k ki vannak szabva. Varrásukhoz általában selymet használnak. A K.-ket ez idő szerint csaknem kivétel nélkül varrógéppel varrják. A megvarrott K.-k idomítása abban áll, hogy a félre álló részeket egyenesre húzzák, a varrást lesímítják, megsajtolják stb. A K.-készítés nálunk nem nagy iparág; az egész ország területén, beleértve Horvát-Szlavonországokat is, mindössze 188 önálló kesztyüs van, kiknél alkalmazva van 4 tisztviselő, 14 családi kisegítő, 171 segéd, 53 tanonc, 51 munkás, 8 szolga; az összes alkalmazottak száma tehát 478. A K.-munkások legnagyobb része csak a K.-k kiszabásával foglalkozik nálnunk, mig varrásra leginkább Csehországba küldik.

Keleten az ókorban K. nem volt. A görögök a legrégibb időben K.-ket (cheirides) használtak a munkában. Athénben csak az inyencek húztak K.-ket az asztalnál. A görögök különben is nőiesnek találták a K.-k viselésének szokását, valamint a régi rómaiak is, de az ázsiai fényűzéssel a K.-k divata is eljutott Rómába. Németországban a VIII. és IX. század óta viseltek általánosan K.-t; a királyok, nemesek és főpapok himezett és ékszerekkel díszített K.-ket viseltek. A lovagkorban a K.-t az invesztitura, a hűbérbeadás és a magasabb hivatalba iktatás jelvényének tartották, s a püspökök a misemondásnál viseltek is K.-t. A lovagok a kihivás jeléül K.-t dobtak egymás lábai elé; ha az illető lovag a K.-t fölvette, akkor azt jelezte, hogy a harcot elfogadja. (Innen a kifejezés: K.-t dobni a. m. harcra, párviadalra hivni föl valakit). Ugy látszik, hogy a nők a XIII. sz. előtt nem viseltek K.-t; később díszül használtak vászonból való K.-ket, amelyek könyökig értek. Voltak K.-k vasból is, amelyeket a lovag vaspikkelyekkel rakott körül. A K.-gyáripart Németországban a XVII. sz.-ban francia menekültek honosították meg; Angliában a K.-kel való fényűzés főleg Erzsébet királynő alatt volt nagy, aki gazdagon díszített és ékített K.-t viselt.

Forrás: Pallas Nagylexikon