Kettős hangzó

(diftongus), két hangnak, különösen magánhangzónak egy hang gyanánt való kiejtése, ugy hogy az egyiket nem ejtjük ki egészen tisztán, hanem rövidítve, mintegy kapcsoló hangul. A mai magyar köznyelv az irásban nem ismert diftongusokat, azonban a kiejtésben diftongusnak hangzik minden j-vel végződő zárt szótag. Ezekben nem j hangzik, hanem az i-nek kapcsoló hangja, mely diftongussá egyesül az előtte álló magánhangzóval; tehát mig ebben ha-jó valódi mássalhangzót, j-t ejtünk, addig ebben hajt, már nem képezünk j-t, hanem csak i-t. A rés, mely a nyelv háta és a szájpadlás közt marad, tágabb, mint a j-nél, ugy hogy a zönge fennakadás nélkül halad rajta keresztül. Ily módon a következő hangkapcsolatokat ejtjük diftongusoknak: ej, éj, oj, új stb. A történeti fejlődés folyamán a magyar nyelvnek több diftongusa volt; különösen fontosak az i és u magánhangzókkal alakult diftongusok, melyekből a legtöbb mai hosszu magánhangzó fejlődött, p. a mai jó szó a Halotti Beszéd idejében igy hangzott: jou, a mai kék szó igy: këjk. Mai nyelvjárásaink is elég gyakran ejtenek egyes hosszu hangzók helyén diftongusokat; különösen az é, ó és ő váltak gyakran K.-vá, p. Göcsejben a mész meisz, a jó júo, a szőke szüőke. A magyar nyelv ejt néhány mássalhangzó diftongust is: cs, cz, ds, dz. Ezek egy pillanatnyi s egy, a képzés helye tekintetében neki teljesen megfelelő folytonos hangból állanak; az ily diftongusokat affrikátának nevezik. A cs és ds áll egy palatalis t, illetve d-ből, melyet rögtön s, illetve zs követ; és igy a cz és dz egy alveolaris t, illetve d-ből áll, mely rögtön sz, illetve z követ.

Forrás: Pallas Nagylexikon