Khina

(Sina, l. a mellékelt térképet), nálunk szokásos neve K.-Ázsia egyik nagy országának. Ez, valamint Európa többi népeinél elterjedt nevek (China, Chine), az ország lakói előtt ismeretlenek; ők a maguk országát leginkább Csung-kuo (a közép országa) vagy virágos nyelven Csung-kua (a közép virága) stb. névvel illetik; régebben pedig Tien-hszia (az ég alatt) volt a neve.

[ÁBRA] KHINA.

Legnagyobb terjedelmében a khinai birodalom az ázsiai szárazföldnek közel egyharmadát foglalja magában; K- és DK-felől 20 szélességi fokon keresztül a tenger, D- és DNy-felől a D-khinai felföld, a Himálaja, a Pamir-fensík, ÉNy-felől pedig a Tien-san és az Altaj-helység határolják. Területe 11.500,000 km², amelyből a tulajdonképeni K.-ra Hainan és Formosa szigeteket is beleszámítva 4.024,690 km², Mandsu országára (l. o.) 963,880 km², Tibetre (l. o.), Mongolországra (l. o.), Dsungáriára (l. o.) és K.-Turkesztánra (l. o.) közel 7.000,000 km² esik. A tulajdonképeni K., amelyről itt lesz szó, Liautungot, Hainant is beleszámítva, az északi szélesség 18 és 45, illetve ÉK-en 43°, a keleti hosszuság 98, illetve ÉNy-on 85 és 127° közt fekszik.

Felülete.

K. felületének tulnyomó nagy részét hegyek és felföldek takarják. A főbb hegységek ÉK-DNy-i (Szini hegyrendszer), NyNyÉ-KKD-i (Küen-lün hegyláncai) és ÉÉNy-DDK-i (indo-khina vagy maláj-indiai hegyrendszer) irányt követnek. Az első rendszer kiválóbb tagjai a Tai-Kung-san vagy a nép ajkán Hszi-san (Ny-i hegység), mely a nagy K-i síkságból Pe-king és a Hoang-ho közt meredeken emelkedik ki; magaslatán San-hszi felvidéke terül el, melynek vastag lősztakarója alatt felgyürt rétegek alkotnak elrejtőző lánchegységeket, amelyek D-en a Cin-ling-san láncaihoz simulva KNy-i csapásuak, de csakhamar ÉK-felé irányulnak és Pe-king mögött egyközü láncokban fejlődnek ki. Legmagasabb e hegyrendsorban a Vutai-san (3200 m.) ÉK-felé a Sziao-vu-tai-san és Nan-kon a folytatásai, Ny-felé pedig a 2460 m. magas Ho-san, amely ÉÉK-DDNy-i irányt követ. Távol Ny-on Kan-szuban a Ho-sannal egyközüen a Lo-pan-san posztkarbon-rétegekből álló szirtes gerincei vonulnak el, amelyekben a hágó 2640 m. Mindezen hegyláncok az É.-K.-i lapályban vesznek el. A pe-kingi lapálytól Mongolia felé a következő hegyláncok sorolhatók föl: a Hszi-csou-san, Hong-san, Vu-tai-san, Hoang-jang-san, amelyek ÉK-DNy-i irányt követnek és amelyeket a Ku-lu-sanban a mongol felföld éles szegélye követ. San-tung K-i felén és Liau-tungban a Szini-hegyrendszer párhuzamos láncai emelkednek; Ny-ra a Liau-hotól a Liau-hszi hegyláncai ÉÉNy-DDk-i irányban terjednek el; az Ivu-lu-san ezeknek keletibbje. San-tung Ny-i részében a Tain-san és Si-mon-san hegységek emelkednek. A fentemlített hegyektől minden tekintetben éles válaszfalat alkotó Küen-lün választja el K.-K. hegyeit. Hszi-ngan-fu környékén meredeken emelkednek ki és követnek NyNyÉ-KKD-i irányt a Cin-ling bércei a Vej-ho völgyéből; a Cin-ling K.-felé a szent Hua-san gránithegységgel függ össze, amelyből Sen-hszi hegyei nyulnak ki ÉK-nek. A Cin-ling a határ É-i és D-i K. között; É-i oldalán a lősz magasra emelkedik, D-en ellenben mélyen bemetszett völgyek, éles csúcsokkal biró sziklás hegyek panorámája fogja be a szemhatárt és a lősz csaknem egészen eltünik. A Cin-lingtől D-re a Szü-csuan medencéjéig összefüggő hegyvidék terül el, amelynek csúcsai a Cin-ling magaslataival vetélkednek. A Han és mellékfolyói mentén a Ta-pa-san vagyis Kiu-lung-san húzódik el. Szü-csuan nagy része szintén hegyes és halmos, 1200-1500 m. magasságig emelkedő vidék, amely a jang-ceig ér, sőt annak jobbpartjára is átcsap; Ia-csou-fu vidékén Ta-szüe-san és Hong-san-tin neveket visel. Az indo-khinai hegyrendszerben a főtömeg az arkhai és paleozoi metamorf palák, a karbon mészkő és a középtriaszból áll. E hegyek nem alkotnak vizválasztókat; a folyók szurdokokban átszelik őket; az alacsony vizválasztók, amelyek egyikén át a K.-i mérnökök csatornáit is készítették, a hegység főtengelyétől É-ra esnek. D.-K.-nak legdélibb és legkevésbbé ismert tartományában Kuang-hsziban e hegységek valószinüleg egy mély medencét foglalnak el, amely Tonking síkságába olvad be. A K.-i nagy síkág Csi-li, San-tung, Ho-nan, Hu-pé, Ngan-hoei és Kiang-szu tartományokban terül el és egész K.-nak alig teszi ¹/₅-ét.

Vizei.

A K. keleti partjaival érintkező tenger a Khinai-tenger, amelyet a hajósok több részre osztanak. Korea, a Hoang-ho és Jang-ce deltái közt a Sárga-tenger (Hoang-hai) terül el; ennek öble, a Pe-csi-li Lian-tung és San-tung előfokai között benyulik Csi-li tartomány lapályába; a K.-iak Északi-tengernek (Pe-hai) hivják. Formosától D-re a D.-Khinai-tenger (Nan-hai) nyulik el. Ezeken kivül mélyebb öblök K. partjain nincsenek; a Hang-csoui-öböl, a Jang-ce és a Csu tölcsér nyilása a legfeltünőbb beugrások K. partvidékein. E tengerekben az ár nagysága É-felé mindinkább erősebb lesz. Hong-kong kikötőjében magassága 1,3 m., Amojnál már 5-6 m.-re emelkedik; tovább É-ra ismét csökken s a Csu-san-csoportnál 4 m.-nyir, San-tung előfokánál alig 2 m., azonban szemközt vele Korea Ny-i partján már ismét 10-11 m.-nyi a magassága. Az ár hulláma Min-folyó torkolatától É-ra halad és a tengerszorosokban nagy sebességet ér el. K. legnagyobb folyói a Hoang-ho (l. o.), a Jang-ce-kiang (l. o.) és Hszi-kiang vagy Szi-kiang (l. o.). Ezen nagy folyókon kivül a tengerbe torkollnak még a Liau-ho (l. o.), a Pei-ho (l. o.), a Jung-kiang, a Min-kiang, a Huei-ho, a Cien-tang, az On-kiang, és a Kin-lung-kiang; D.-K.-ban erdnek, de nem ott torkollnak még a Szong-koi, a Me-kong, a Szaluen és a Iravadi számos mellékvize. K. tavakban is gazdag, de ezek nagyobbára nem egyebek, mint a rajtuk átfutó folyók kiszélesedett medrei. Köztük a legnagyobbak: a Tung-ting (l. o.) a Po-jang (l. o.) és a Tai-hu, amelyeket a Janc-ce vizei táplálnak, továbbá a Kau-ju-hu és a Hung-ce-hu. Ezeken kivül számos, a hajózás előmozdítására szolgáló csatorna szeli át; ezek a legszámosabbak Cse-kiang, Kiang-szu és Ngan-huei tartományokban; a legnagyobbak köztük a hires Császár-csatorna (l. o.), amely 10 szélességi fokon vonul át, Pe-kingtől Hang-csouig terjed és a Pei-hot a Hrang-hoval és Jang-cevel köti össze. Az ásványvizforrások közül legszámosabbak a sokat látogatott kénes források, különösen San-tungban Ninghai körül és Pe-king vidékén.

Éghajlat, termékek.

Az ÉD-i irányban messze elnyuló és változatos felületü K.-nak különböző részeiben az időjárás is nagyon különböző; általában az éghajlat kontinentális, nemcsak az egyes évszakok, de az egyes napok különböző szakaszai közt is érzékeny különbségek vannak. A nyár általában hirtelen, csaknem minden átmenet nélkül követi a telet. Ez azt igazolja, hogy K. éghajlatára a belső ázsiai nagy puszták sokkal jelentékenyebb hatással vannak, mint a tenger. A nedves tengeri légáramlat, a DK-i musszon csak K.-K.-ban érezteti hatását. A hőmérsékleti maximum és minimum Pe-kingben 36,3 és -15,3°, Sang-haiban 38,9 és - 8,2°, Kantonban pedig 33,9° és 0,6°; mindamellett még ez utóbbi helyen is gyakran havazik. Az időjárás szélsőséges voltával kapcsolatban K.-ban gyakoriak a porviharok. Az esők általában gyérek; a legdélibb, a trópusok közt fekvő részekben csak két évszak van, áprilistól októberig, midőn az ÉK-i musszon fúj, tart a száraz, októbertól áprilisig pedig a DNy-i szelek hatása alatt az esős évszak. A ráktérítő és az É. sz. 30° közt elterülő szubtropikus vidék az átmenetet alkotja az északi védékekhez. Ezekben a nyári esők a leggyakoribbak. Az évi légköri csapadék Pe-kingben 652, Sang-haiban 1252 és Kantonban 1795 mm. Jellemzők még K. éghajlatára nézve az augusztustól októberig gyakran előforduló forgószelek, taifunok, amelyek pusztító hatását gyakran mélyen a szárazföldben is megérzik. A hőmérséklet különböző voltának megfelelően a növényzet is nagy változatosságot mutat. A legnagyobb ellentét a Küen-lün É-i és D-i lejtője között van. A D-i tartományok flórája a hátsó-indiaihoz hasonlít; a szuptropikus vidékeken a növényzet dél-európai; ehhez járulnak pálmák (Chamaerops excelsa) és pompás tűlevelü fák (Cunninghamia sinensis, Salisburia adiantifolia). Még tovább É-r a közép-európainak megfelelő növényzetet találni. Általában egész K.-ban a flórát szép virágu növények jellemzik. A hasznot hajtó növények közül legelterjedtebb a bambuszfa, amely egész erdőket alkot, különösen a szubtropikus vidékeken. A D-i vidékek azonkivül más hasznos fákban is bővelkednek; ilyenek a kámforfa, a citruszok, a guajava fa, a Camelia oleifera, a magnoliák stb. Gazdag K. azonkivül a termesztett növényekben. A földmívelésben a K.-iak régóta nagymesterek és ők voltak azok, akiktől K.-Ázsia egyéb népei a föld megmívelését eltanulták. Északon a főkenyértermékek a búza, rozs, kukorica és kőolaj, D-e a rizs; azonkivül a D-i tartományokban termesztenek cukornádat, az indiai mák termesztése növekvő arányban történik; a tea főképen Ny-on és D-en Fu-kian, Hu-pé, Hu-nun, Kiang-hszi, Cse-kiang, Ngan -hoei-Kunag-tung és Szü-csuan tartományokban terem; az eperfa mindenütt feltalálható, de leginkább Kuang-tung, Szü-csuan és Csekiangban. Jelentékenyebb termékek még a hüvelyesek, a zöldségek, a pamutcserje, a ginszeng, dohány, indigó, a papirkészítés anyagát nyujtó Broussonetia papyrifera, a viaszkot szolgáltató Stillingia sebifera, a lakkfa (Rhus succedanea) és a Sagittaria tuberosa; a gyümölcstermelés meglehetősen el van hanyagolva. K. nagy számu állatot táplál. Faunája kelet-indiai és európa-szibériai fajokból áll. A D-i tartományokban még egészen indiai az állatvilág; itt a majmok, lemuridák, pteropusok, elefántok, orrszarvuak, pávák a leggyakoribbak; jellemzők K. D-i részeire nézve a ragyogó tollu fácánok, amelyeknek itt van az igazi hazája és amelyek közül az aranyfácán meglehetősen fölmegy É-felé. A tigrisek meg párducok szintén nagy területeken találhatók föl; szintén nagyon elterjedtek, de főképen a középső és Ny-i tartományokban találhatók az antilopék, szarvasok és ezek közt néhány, csak itt található ágas-szarvnélküli faj (Hydropotes és Lophotragus), őzek, menyétek, hiuzok stb. A Ny-i tartományok erdeinek lakói a medvék, a mosuszállatok, a különböző macskák, a Nyctereutes procyonoides stb. A vizi madarak, kácsák, ludak, hattyuk, pelikánok stb. a szárazföldi tavakat népesítik be. A D-i tartományok hegyes vidékeire nézve jellemzők még a liotrichidák. A tenger melléke, a folyók és a tavak halakban rendkivül gazdagok. Az édesvizi halak nagyobbára megegyeznek az európaiakkal, de van néhány olyan faj is, amelyek még csak Amerikában találhatók föl újra. A kigyók D-en számosabbak, mint É-on. A mesterséges hal- (aranyhalak) és selyemhernyótenyésztés régi idők óta virágzik; egyébként azonban az állattenyésztésre nem fordítanak nagy gondot. A legnagyobb számmal vannak még a bivalyok, amelyeknek a rizsföldek megműveléséél veszik leginkább hasznukat; a K.-i lovak kicsinyek és satnyák, leginkább csakis teherhordásra használják; a kétpúpu tevét leginkább az É-i tartományokban tenyésztik a Mongolországgal való kereskedelem fentartására és a szénszállítás céljából; a szarvasmarha igen csekély számban található, ellenben a sertés és a kutya meg a macska már jóval gyakoribb. K. hegyeinek kőzetei nagyobbára arkhaikusok és paleozoiak, főképen pedig gnájsz, továbbá a kambri homokból valók. Ásványországi termékekben K. igen gazdag; gazdag különösen kőszénben; e gazdagsága minden más országét felülmulja. Közlekedő utak hiányában azonban csak a part mellettieket bányásszák nagyobb mértékben. A legjelentékenyebb széntelep azonban San-hsziban van, amely 6-9 m. vastagságban 33,000 km² területet foglal el. De nemcsak óriási széntelepei vannak K.-nak, fémekben is igen gazdag. Vasérceket nagy mennyiségben találni; a legjobbakat Lo-fing, Tai-jang és Nan-cunban, ahol a szén közelléte miatt könnyen föl is dolgozzák. Aranyat a folyók homokjából mosnak; azonkivül aranyat és ezüstöt találnak Szü-csuanban, Jün-nanban, Kuang-tungban és Khang-hsziban; rezet, cinnt Jün-nanban bányásznak; kénesőt Szü-csuanban, Kuang-tungban, Kvei-csouban és Kan-szuban; ólmot Ho-nanon, ólomérceket Cse-kiang, Fu-kien és Szü-csuanban, azonkivül találni különféle gránitot és márványt, jáspist, achátot, hegyi kristályt, ametisztet, kalcedont, opált, lapis lazulit, türkizt, nefritet, rubint, szafirt és topázt. Nagyon kitünő minőségü K.-ban a porcellánföld, amelyet King-te-csin mellett Kiang-hsziban, Su-csouban, Ho-nanon, Lung-csüannál, Cse-kiangban stb. bányásznak. Kősó nincs ugyan, de azért Szü-csuanban és Jün-nanban 5-600 m. mély, az artéziek módjára fúrt kutakból fölmerik a sós vizet és ebből sót főznek ki; San-hsziban a Lu-cun nevü tóból, néhány tengermelléki tartományban, névszerint Kiang-szuban a tenger vizéből főznek sót. Újabban még San-tungban Ning-hai közelében jó sikerrel újra megkezdték az aranybányászatot.

A lakosság, ipar és kereskedelem.

K.-ban az első népszámlálást Kien-lung (1735-1795), a mandsu dinasztia második császárja rendelte el 1749. Eszerint az egész birodalomban 177.000,000 lett volna a lakosok száma. Az utolsó népszámlálást 1842. ejtették meg; ekkor a tulajdonképen K. 19 tartományában 413, mások szerint 350 millió volt a lakosok száma. Részint K-i hivatalos adatok, részint hozzávetőleges számítás alapján a 19 tartomány (Formosát is beleszámítva) jelenleg 386.853,000, az egész K.-i birodalom pedig 402.680,000 lakost számlál, akik közt 1892 végén összesen 9945 idegen alattvaló volt. A tulajdonképeni hinaiak, a mongol-turáni népfaj e legsajátosabb keresztezése, eredetileg nem K. őslakói voltak, hanem még történelem előtti időkben vándoroltak be oda a felső Honag-ho folyását követve. A benszülöttek, akik valószinüleg kevesen voltak, lassankint visszanyomultak észak felé, a mai Mandsuriába, s később egészen beolvadtak a bevándorolt népfajba, mely még nevüket is átvette, ugy hogy már Marco Polo ezen a néven (Man-ci a. m. Man gyermekei) ismeri őket. Ezért K. népessége, dacára roppant számának, aránylag nagyon homogén, ugy nyelv és szokások, mint fizikai és szellemi képességek tekintetében. Noha a mandsuk most még némi előjogokkal birnak, mégi már meghódoltak a K.-i nyelv és szokások előtt; ellenben a törökök, mongolok és khinaiak keresztezéséből eredő ÉNy-i törzsek még mindig az iszlám vallást követik. A többi, részben független törzsek közül a (fehér és kék) Miao a birmánokkal, a (fehér és fekete) Lo-lo a malájokkal rokon; a Jün-nanban lakó benszülöttek (Luk-tai a. m. szabadok gyermekei, sziámiak) képezik K. eredeti őslakóinak maradványát. Faji jellegüket tekintve: a khinaiak haja fekete és sima; a szakáll s bajusz gyengén nő; szemeik metszése - rendesen fekete v. sötétszemüek - ferde, fölfelé hajló; bőrük színe a leggyöngébb sárgás-fehér árnyalattól (előkelő nők) egész a legsötétebb sárgás-barnáig (a délvidéki halászok és földmívesek) váltakozik. (Egy khinai férfi és nő szines képét l. az Ázsiai népfajok mellékleten.) A khinaiak igen szorgalmas, nagyon türelmes és kevéssel beérő nép; régen kifejlett műveltségük öntudata büszkékké tette őket eddig az európaiakkal szemben. A déli tartományokból, melyek legjobban vannak kultiválva s ezért legnépesebbek is, évenként sok százezer kihinai vándorol külföldre. A lakosok fő foglalkozása a földmívelés, de azért már régen-régen kifejlődött köztük az ipari tevékenység is, amint legjobban bizonyít, hogy a legtöbb mesterséget tőlük tanulták meg a japánok is. Mindamellett minden iparágat csak mint házi ipart űznek és a legegyszerübb eszközökkel élnek. A K.-i, miként az egész kelet-ázsiai ipart jellemzi a szolgai utánzás és bizonyos tekintetben a végtelen türelem által elérhető tökéletesség. A legjelentékenyebb és a legnagyobb tökélyre emelt iparág a szövés, különösen a selyemszövés és festés; ezen ipart leginkább Kantonban meg Fa-canban és e két város közti területen űzik, ahol sok ezer ember foglalkozik szövéssel, festéssel, zsinór- és gombkötéssel; a legtöbb és legjobb selymet Kuang-tung, Szü-csuan és Cse-kiang szolgáltatják. A kovácsolás és bronzöntés, amely egykoron annyira virágzott és amelyet a japánok a K-iaktól eltanulván, oly tökélyre emeltek, ma már nagyon el van hanyagolva. Éppen igy aláhanyatlott a keramikus ipar is, amelyet pedig a K.-iak a VII. sz. óta ismernek. Még most is készítenek ugyan nagy mennyiségben porcellánt, de a régi finom áttört porcellánt ár nem tudják csinálni, éppen igy feledésbe ment némely szineknek használata a festésnél. A porcellánkészítés székhelye régi idők óta King-te-csin, Kiang-hszi tartományban, ahol régebben több mint egy millió munkás foglalkozott vele. A lakk-ipar hazája szintén K.; innen került át Japánba is. K.-ban leginkább Kanton, Fu-csou és Szu-csou körül virágzik. Fontos iparág végül még a papir- és az iráshoz szükséges tintakészítés; továbbá a fa-, elefántcsontfaragás, az ékszerek készítése kristályból, nefritből, arany- és ezüstből, kosarak, gyékények fonása, kalapok, cukornemüek stb. készítése. K. évszázadokon át a külfölddel való érintkezéstől magát távol tudta tartani. Amióta azonban kényszerítették, hogy kapuit megnyissa, kereskedelme jelentékenyen fejlődött. A belső forgalom főképen a vizen megy végbe; ezt nemcsak nagy folyók és mellékvizeik, de a számos csatorna is előmozdítja. A szárazföldi utakat elhanyagolt álapotuk miatt kevésbbé veszik igénybe. A vasúti vonalak hossza alig 200 km. Az első kisérlet vasutak építésére akkor történt, midőn egy angol társaság 12 angol mértföldnyi hosszu vasúti vonalat épített Sang-haitól Vuzungig és azt 1876 jun. 3-án megnyitotta. Azonban a K.-iak ellenszenve a vasút iránt olyan erős volt, hogy már a következő évben a forgalmat rajta megszüntették; a kormány azután a vasutat megvette és szétromboltatta. 1880. azonban a vasútépítést újra megkezdték; egy angol vállalkozó a fentnevezett évben engedélyt kapott a Tang-san melletti szénbányák termékeinek elszállítása végett 11 km.-nyi hosszu vonal kiépítésére, amelyet azután egy K.-i társaság átvett és tovább kiépített egészen Tien-cinig. 1889. a császár elrendelte, hogy Ény-i K.-n át Pe-kingtől Han-kouig építtessék ki a vasút és ennek végrehajtásával Li-Hung-Csang és Csang-Csu-tung alkirályokat bizta meg, azonban mostanig az előmunkálatokon kivül egyéb nem történt. A vasutak elleni ellenszenv a K.-iak lelkében még mindig olyan erős, hogy építésük mindenütt csak lassan fog előrehaladni. Sokkal gyorsabban fejlődött ki a telegráf-hálózat. Jelenleg nem csak kabelek kötik össze a nagyobb kikötőket Japánnal és Szibériával, hanem telegráf-vonalak vezetnek Pe-kingből a birodalom összes nagyobb városaiba, sőt 1892. a K.-i és szibériai telegráf-hálózat is összeköttetett és igy Pe-kinget Európával szárazföldi telegráf-vonal köti össze. A belső forgalomról hozzávetőleges adatok sem léteznek; ellenben a külfölddel való forgalom, amióta a Pe-kingben székelő Inspector General of Customs felügyelete alatt álló vámhivatalok megbizható adatokat szolgáltatnak, teljes mértékben áttekinthető és adatai a Returns of Trade and Reports címen évenkint közöltetnek. Az Inspecter General of Customs jelenleg angol ember, akinek több mint 700 (angol, amerikai, magyar, német, francia stb.) idegen és több mint 3000 benszülött tisztviselő van alárendelve. A következő tábla mutatja K. külföldi forgalmának értékét taelekben:

[ÁBRA]

A külföldi forgalom a részére megnyitott kikötők között a következőképen oszlott meg (1892):

[ÁBRA]

E táblában Nang-kingnak azért nincs sem ki-, sem bevitele, mivel a K.-i kormány, bár az 1858-iki szerződés arra kötelezi, 1892-ig ezt meg nem nyitotta. 1889. két új vámház állíttatott föl Tong-king felől Löng-csuoban (Kuang-hszi) és Mengcben (Jün-nan); e kettőnek forgalma (1892): Löng-csuo bevitele: 26,996, kivitele: 10,991; Menge bevitele: 887,606, kivitele: 736,000. A hajóforgalmat a következő adatok mutatják: 1892. a khinai kikötőkben megfordult 37,927 hajó 29.440,575 t. tartalommal (28,974 gőzös 28.410,156 t. tartalommal); ezek közül volt 18,973 (19.316,815 t.) brit, 14,532 (6.561,190 t.) khinai, 2016 (1.466,133 t.) német, 719 (630,868 t.) japáni, 111 (61,328 t.) amerikai, 144 (252,920 t.) francia s a többi különféle nemzetiségi. A külföld számára megnyitott kikötőkben (1890) összesen 537 idegen üzlet volt, és 9067 idegen (üzleti alkalmazott, orvos, hittérítő stb.) élt. Ezek közül jut a brit birodalomra 345 üzlet 3746 lakos, az É.-amerikai Egyesült-Államokra 27 és 1209, a német birodaloma 82 és 667, Franciaországra 24 és 684, Oroszországra 12 és 146, Spanyolországra 5 és 316, Dániára 4 és 100, Svéd-Norvégországra 1 és 270, Olaszországra 4 és 133, az osztrák-magyar monárkiára 4 és 81, Portugáliára (Makao) 7 és 659. A posta nem foglalkozik megánfelek küldeményeinek szállításával, csak rendkivüli esetekben. A K.-i postaintézmény a hadügyminiszer rendelkezésére áll: minden tartományban van egy ti-tang főpostamester; a küldemények szállítására az összes tartományokban több ezer postaállomás van egymástól 1-1 napi járatra, ahol mindig készen állanak a lovak a küldemények továbbítására. A magánfelek küldeményeinek elszállításával leginkább csak a nagyobb kereskedő cégek foglalkoznak. Sang-haiban van azonkivül egy nemzetközi posta, amely a különböző irányban közlekedő hajóküldemények elszállítását a birodalom belsejébe is elvállalja.

Alkotmány, közigazgatás, igazságszolgáltatás és szellemi műveltség.

A khinai birodalomban a legfőbb egyházi és világi hatalom a császárnak (Thien-ce a. m. az ég fia, v. Huang-ti a. m. felséges uralkodó) kezében van; de ugy törvényhozói, mint végrehajtói hatalmát csak a miniszterei által gyakorolhatja. Méltóságának külső jelvénye a sárga ruha. Utódját fiugyermekei v. ezek nem létében férfi rokonai közül maga választja. Egész birodalmában csaknem iseni tiszteletben részesül, de rendkivül szigoru szertartások közé van szorítva; palotáját sem hagyhatja el kénye-kedve szerint. A legfőbb hatóságok, illetőleg minisztériumok Pe-kingben: 1. a császári ház minisztériuma (cung-sön); 2. a titkos tanács (nei-ko), a császári rendeletek indítványozója és kiadója; négy ta-hio-si (nagy hűbérúr) és négy hie-pan-ta-hio-se (kisegítő nagy hűbérúr) nevü tagból áll; 3. a hadügyi tanács (kün-ki-csu). Ezen 3 birodalmi főhatóságnak van alárendelve a következő 6 szakminisztérium (liu-pu): 1. a tisztviselő-, vagyis belügyminisztérium (li-pu), 2. a pénzügy- (hu-pu), 3. a szertartás- (lí-pu), 4. a hadügyi (ping-pu), 5. az igazságügyi (hing-pu), 6. a közmunkaügyi (kung-pu) és 1861 óta 7. a külügyi minisztérium (cung-li-jamen) és 1885 óta a tengerészetügyi hivatal. Mindezen minisztériumok vezetői fele részben mandsuk és fele részben khinaiak. Mindezen minisztériumokon kivül vannak Pe-kingben még más, inkább melléjük, mint alájuk rendelt hatóságok; ezek közül fontosabbak. 1. a tisztán mandsukból és mongolokból álló gyarmatügyi hivatal (Li-fan-jüen); 2. a császári cenzori hivatal (tu-csa-jüen), amelynek hivatása az adminisztráció minden ágának ellenőrzése volna; 3. a tung-sön-si, amely a császárnak tett felterjesztéseket, panaszokat, kegyelemkéréseket stb. vizsgálja át első sorban; 4. a legfelsőbb biróság, a ta-li-ssze; 5. a császári tudományos akadémia, amelynek feladata a birodalom történetére vonatkozó okiratok felülvizsgálása és a tisztviselői viszgálatok feletti felügyelet; 6. a császári könyvtár; 7. az udvari történetirók hivatala (khi-kü-csu-kuan); 8. a birodalmi történetirók hivatala (kuo-si-kuan); 9. a csillagvizsgáló hivatal (khin-thien-kien). A helyi közigazgatás szempontjából a tulajdonképeni K. 1644 óta, azaz amióta a jelenlegi dinasztia uralkodik, 18 tartományra van fölosztva; ezek ismét 288 kerületre (fu, csou, ting) és 1431 járásra oszlanak. A tartományok:

[ÁBRA]

Mindezen tartományoknak a velök egy nevü fővárosában laknak a kormányzóik, akiket az európaiak rendesen alkirályoknak neveznek. A tisztviselő állás csak bizonyos vizsgálatok eredményes letéte után érhető el; a vizsgálatoknak mindenki alávetheti magát, de a felsőbb fokura csakis az bocsátható, aki már az alsóbbat letette. A tisztviselők (kuan, az európai nyelvekben mandarin) 9 rangosztályba vannak beosztva, amelyek mindegyikébe ismét 2-2 alosztályra oszlik. Az osztályokat egymástól ruházatuk szine, sapkáik gombjának anyaga (egyszerü és díszített korall, hegyi kristály, arany) és a mellöket takaró ruhadarabnak himzései (a polgári tisztviselőknél madarak, a hadiaknál négylábu állatok) külsőleg is megkülönböztetik egymástól; az alsóbb rangu a felsőbb rangu iránt mindig a legnagyobb tiszteletet tartozik tanusítani. Egyenlő rang esetén a polgári tisztviselő megelőzi a katonait. A K.-i birodalom bevételei és kiadásaira csak becsléseink vannak; csupán a külföldi árukra vetet vámok jövedelmei ismeretesek pontosan. A legújabb becslések szerint K. jövedelmei taelekben: Földadó (amely az északi tartományokban acre-onként 3, a déli tartományokban 13 shillingnél több nem lehet) 20, rizsadó 2,8, sójövedelem 9,6, határvámok 23,5, belföldi vámok 6, tranzito-vámok 11 és szabadalmak 2, összesen 74,9 millió. Ezekhez járultak szükség esetén a hivatalok eladásából befolyó összegek és a gazdagokra kivetett sarcok. Az előbbiet 1878. egy császári rendelet eltörülte; a rangeladás azonban még máig is fennáll. A kiadások közt első helyet foglal el a hadsereg mintegy 46 millióval; ezt követi a tengerészet 13, a császári udvar 12, a katonai és polgári tisztviselők 8, a közmunkák és egyéb kiadások 4 millió taellel. A khinai államadóságot, bele nem számítva a legújabb japáni háboru okozta adóságot, 5 millió font sterlingre becsülték. Az igazságszolgáltatás a legalsó fokon a közigazgatással egyesítve van és ingyenes, de miként az egész khinai adminisztráció, a tisztviselők romlottsága folytán nagyon megvesztegethető. A kisebb helységekben a községi előljáró egyszersmind a biró. Minden ügyben az elsőfoku itélet ellen felebbezni lehet, de a konok perlekedőt erősen büntetik. A bűnügyekben, különösen a halálos itéleteknél, a khinai igazságszolgáltatás nagy óvatossággal jár el. Az elsőfoku birák a járásiak (csi-hien), a második fokuak a kerületiek (csu-fu), a harmadik a tartományi kormányzó mellé rendelt an-csa-si és végre a negyedik a Pe-kingben székelő hing-pu és ta-li-ssze. A halasztást nem tűrő eseteket kivéve minden halálos itéletet egyszerre egy évben, a császár által kitűzött napon hajtanak végre. Minden halálos itéletet végrehajtása előtt Pe-kingben 9 tagból álló bizottság megvizsgál és ugy terjeszti a császár elé megerősítés végett. A khinai büntető kódex (1810. Staunton angolra és 1812. Renouard de Sainte-Croix lefordította franciára) a tulajdonképeni bűntetteken kivül magában foglal számos rendőri, a házi és családi életre, a régi szokások és életmód fentartására, a társadalmi etiquette-re stb. vonatkozó szabályokat. A khinaiak nagy tömege 3 vallásnak hódol; ezek a konfucianizmus, buddhizmus és taoizmus. Az egyedüli főpap a birodalomban a császár, aki egyedül van hivatva a maga elsőrangu tisztviselőivel együtt a nagy vallási szertartások végrehajtására. A konfucianizmus állami vallás, ha egy ember emléke iránt tanusított tisztelet és kegyelet állami vallás számba mehet; hivatásszerü papjai azoban természetesen nincsenek. A Konfucius iránt tanusított tisztelettel nincs összeköttetésben az «Ég» tisztelete, amelynek a császár évenként egyszer az e célra épített oltáron áldozatot mutat be. A Konfucius- és Tao-féle valláson kivül különösen a nép nagyobb része a Buddha vallását követi, amelyet a maga felfogásához mérten alakított át. Buddhistákon és a fentemlített másik két vallás követőin kivül van még mintegy 30 millió mohammedánus, leginkább az ÉK-i és DNy-i vidékeken, 1 millió római katolikus 25 püspökségben és mintegy 50,000 protestáns.

Az oktatásügy

élén minden tartományban egy a kormányzótól független tanulmányi felügyelő áll. A népoktatás szolgálatában minden még oly kis faluban is találni egy-egy iskolát, amelyben a gyermekek az irás-olvasás mesterségét elsajátíthatják. Mivel azonban az irásjegyek rendkivül nagy számuak, aránylag csak kevesen tanulják meg mind. Azok, akik magasabb műveltségre és az ettől függő állami tisztviselői állásra kivánnak szert tenni, a magasabb iskolákat keresik föl; az alacsonyabb fokuak a járási székhelyek (hien), magasabbak a kerületi (fu) és még magasabbak a tartományi székhelyek iskolái. A két utóbbinál letett vizsgálatok képesítenek az alsóbb foku tisztviselői állásokra. A magasabb rangfok elnyerhetése végett Pe-kingben szoktak még külön vizsgálatokat tartani. Mindezen iskolákban a tanítás csupán történelem, földrajz és irodalom ismertetésével foglalkozik; a matematikát csak 1887 óta vették fel a vizsgálat tárgyai közé. Újabban a nyugati népekkel való érintkezés hatása abban is nyilvánul, hogy iskolákat állítottak fel néhány kikötővárosban, amelyekben az európai nyelveket és irodalmat tanítják. Ezen iskolák közül a legkiválóbb a tung-ven-kuen császári iskola Pe-kingben; ebben európaiak tanítják az angol, francia, német és orosz nyelvet, továbbá a matematikát, csillagászatot, meteorologiát, kémiát, természetrajzot, fiziologiát, anatomiát és az európai népek irodalmát. Vannak továbbá nagyobb számmal hittérítő iskolák is, sőt a kormány a különböző arzenálok mellett Tien-cinben, Nan-kingban, Sang-haiban és Fu-csouban katonai, tegerészeti és torpedó-iskolákat is tart fenn. Az újságirodalom a birodalom lakóinak nagy számához képest rendkivül fejletlen. Khinai nyelven az egész nagy birodalomban összesen 14 újság, illetőleg folyóirat jelenik meg és pedig 5 Sang-haiban, 5 Hong-kongban és egy-egy Tien-cinben, Amoyban, Kantonban és Pe-kingben. A legrégibb és pedig egész földünkön a legrégibb a Pe-kingben irva és nyomtatva megjelenő King-Pau (fővárosi lap), amelyben az összes kormányrendeleteket teszik közzé. Az európai módra szerkesztett ujságok közül a legrégibb a Sang-haiban megjelenő Sön-Pau, amelyet 1870. Major Ernő angol kereskedő alapított és amelyet havonként közel 400,000 példányban nyomtatnak. A Szü-ka-veiben megjelenő Yi-Van-Lu a jezsuiták újsága. Nagyobb számmal jelennek meg K.-ban angol és egyéb európai nyelven is újságok; köztük a legrégibb a Canton Register, a legjelentékenyebbek: a Journal of the North China Branch of the Royal Asiatic Society, Chinese Recorder, North China Daily News stb. A hadsereg a K.-i statisztikai adatok szerint áll: 1. a nyolc zászlóaljból, amely nagyobbára mandsukból és mongolokból, állítólag összesen 323,800 főből áll, 2. a Jing Pingből, vagyis nemzeti hadseregből, amely állítólag 6459 tisztet és 650,000 legényt számlál. Norman kapitány szerint ellenben a K.-i hadsereg áll: 1. a mandsu hadtestből (70,000 ember, akiknek Mauser-fegyvereik vannak); 2. a központi hadtestből (50,000 ember), amelyek a főhadiszállása Kalgamban, Pe-kingtől ÉNy-ra van és Remington-puskákkal rendelkezik; 3. a turkesztáni hadtestből, amely Turkesztánban tartja fenn a K.-i uralmat és végül honvédségből, amely béke idején 200,000 főből áll, de háboru esetén 600,000 főre emelhető. Az utolsó 15 évben K. hadi tengerészetre is tett szert, hadi hajóit részben Angliában, részben a fu-csoui császári arzenálban építtette; ezek közt van 1 első, 1 másodrangu és 3 harmadrangu hadihajó, 9 kikötőket védő, 56 cirkáló és 41 torpedóhajó; mindezeknek felszerelése, valamint a szárazföldi haderő harcképessége, miként a japáni háboru bebizonyította, igen gyenge lábon áll.

Indo-Khina

(Indo-Chine français) név alá szokták összefoglalni Kokinkhina francia gyarmatot, valamint a francia protektorátus alatt álló Kombodsát, Annamot és Tonkingot. L. Kokinkhina.

Története.

A) Belső történet. K. története nemzeti hagyományai szerint, melyeknek letéteményese Kon-fu-ce (Confucius) volt, aki Kr. e. V-VI. sz.-ban élt, a mesék és mondák homályában vész el. E mondák szerint az első ember Pan-Ku volt. Ezt követte San-Huang-Ki és mint három uralkodó, három szimbolikus hatalom: az Ég (Tien), a Föld (Ti) és az Ember (Jen). Ez a korszak képezi az őstörténeti 10 Ki-nek elsejét. A Ki-korszak után Fu-hi lép a trónra (Kr. e. 2582), majd a többi mesés császár uralkodása végeztével 2356. Jao idején bekövetkezik a nagy özönviz. A föld újból benépesedvén, 2255. Szünt találuk a trónon, aki már átmenetet képez a mesék világából az igazi történeti időkbe. K. őstörténetének ezen és más mondáktól független fejlődése mindig határozottabban odautal a K. és Babilon, illetőleg az ó-khald kultura között való érintkezésekre. Igaz, hogy maga a K.-i őstörténet izoláltan fejlődött és függetlenül Nyugat-Ázsiától, de a kultura kezdetét Terrien de Lacouperie és több angol iró (Edkins, Douglas, Ball, Baynes) legbensőbb összefüggésbe hozzák az akkádszumeri népekkel. Valószinü, hogy a turáni eredetü «száz (bak) törzs» volt az, mely Elam és Babilon határai felől kevéssel a Kr. e. 2300. év előtt az irás elemeit K.-ba hozta, ott a már régebben telepes shanfajjal (melyekhez a birmánok, annamiták és Thai-népek ősei, valamint Tibet és Sziam öslakói is tartoztak) megküzdött és vele fajban és nyelvben keveredett. Az igy keletkezett ősnép első uralkodói (Jao, Szün és Ju) félig-meddig mesések még, de épp ugy mint az első három dinasztia, a hagyomány által szentesítve vannak, mihez képest az összes dinasztiákat az alábbiakban foglalhatjuk össze: I. Hia (körülbelül Kr. e. 2205-1766), 17 császár. II. Sang v. Jun (1766-1122), 28 császár. III. Ceu (1122-249), 35 császár. IV. Cin (249-202), 4 császár. V. Han (Kr. e. 202. Kr. u. 25), 25 császár, főváros Lo-Jang (alattuk K. tulajdonképen 3 császárságot képezett: a Kis-Han, a Vei és a Vu-császárságot). VII. A K-i és Ny-i Cin-dinasztia (265-419), összesen 15 császár, főváros Hang-Ceu. IX. Csi (479-502), 5 császár, főváros Nanking. X. Liang (502-556), 4 császár. XI. Csin (557-589), 5 császár. XII. Szui (589-618), 4 császár, főváros Csang-Ngan. XIII. Tang (618-907), 20 császár, főváros Lo-Jang. 907-960. az «ötdinasztiák anarkiája» következik, még pedig: 1. (XIV.) Heu-Liang (907-923), 2 császár; 2. (XV.) Heu-Tang (923-36), 4 császár; 3. (XVI.) Heu-Cin (936-946), 2 császár; 4. (XVII.) Heu-Han (947-951), 2 császár; 5. (XVIII.) Heu-Ceu (951-960), 3 császár, XIX. A Szung-ok (960-1279), 18 császár, kiknek fővárosa Pien-Liang v. Kai-fong-fu, később Hang-Ceu. XX. Ju-en (1280-1368), 9 császár, főváros Pe-king. XXI. Ming (1368-1644), 16 császár, főváros Nanking, később Pe-king, XXII. Cing, az 1644-től napjainkig uralkodó dinasztia, mely a következő 9 császárt adta eddig K.-nak: Heun-Csi (1644-1662), Kang-Hi (1662-1722), Jung-Csing (1723-1736), Kien-Lung (1736-1796), Kia-King (1796-1820), Jao-Kuang (1820-1851), Hien-Tung (1851-1862), Tung-Cse (1862-75) és Kuang-Szu (1875).

Ezen temérdek uralkodó közül csak néhány császár alakja magaslik ki elannyira, hogy őket korszakot alkotónak tekinthetjük. Az első közülök Nagy Ju, a Hia-dinasztia alapítója, népének hagyománya joggal őt tekinti a K.-i állameszme megteremtőjének. Halála után követői bölcs tanácsait semmibe sem vették és oligarkikus küzdelmek indulnak meg a 9 tartomány (ceu) főnökei közt, kiknek a császárok csak névleges, de nem tényleges urai és parancsolói. Három dinasztia hasztalan próbálkozott e feudális állapotokkal, vaskézre volt szükség, hogy őket megtörje és e vaskéz meg is jött Si-Hoang-Ti v. Hoang-Csing személyében (Kr. e. 259-210). Ez a császár, ki vérrel és vassal vetett véget a feudális állapotoknak, a K.-i állameszme végrehajtója épp ugy, mint ahogy Nagy Ju annak megalkotója volt. Kiirtván a nyakas főnököket, a 7-re olvadt tartományból 36-ot csinált, országát D-nek kiterjesztette, annak megvédése céljából pedig a világhirü khinai falat építtette. Egyúttal meg akarván szakítani népe köztudatában minden kapcsot a jelen és mult között, elrendelte, hogy minden irott emléket megsemmisítsenek, első sorban a rituális könyveket elégessék. Gyönge utódai alatt a központi halatalom veszéleyeztetve van s csak a Han-dinasztia (Kr. u. 202) mutatja K. klasszikus korát (első érintkezés a rómaiakkal, Buddhismus, törvénykönyvek), mig a Három-császár kora (megörökítve a Szan-Kao-ci regényben) a belső asszimiláció és tömörülés ideje. Ekkor van a khinai-arab érintkezés (a papirgyártás átplántálódása az arabokhoz), a nesztorianizmus behatolása s egy példátlan irodalmi lendület; a kor fényes alakja Ve-Heu császárnő (684-705), K. Nagy Katalinja. Ezt a fellendülést hanyatlás követi, sőt idegen uralom: a mongoloké, kik ellen hasztalan építettek falat.

A mongol hódoltság. 1206 óta a mongolok Dsingiszkhán, majd ennek fia Oktai és két unokája Manga és Kubláj alatt ellepták a K.-tól É-ra fekvő országokat és fenyegetőleg léptek fel. Kubláj már 1260. tényleg ura volt K.-nak, husz évvel később pedig kezdetét veszi a Juan mongol dinasztia (1280-1367). Kubláj már Khan-Baligba (a mai Pekingbe) tette székvárosát; itt látta őt Marco Polo, a hires utazó. A hódítók átvették az elfoglalt ország szokásait és intézményeit, egyúttal azonban saját fajuknak foglaltak le minden hivatalt és méltóságot, sőt a hagyomány szerint egy ideig komolyan foglalkoztak azzal a gondolattal, vajjon nem kellene-e K. összes elfoglalt lakosságát kiirtani. Erről letettek, de hivatalokhoz éa méltóságokhoz csak nagy sokára, a mongol hódoltság vége felé juthattak a K.-iak. Szünti császár gyenge kormánya alatt (1333-67) minduntalan zavargások támadtak, ezt felhasználta egy Csuju-an-csang nevü buddhista pap és nyiltan kitűzte a lázadás zászlaját. A siker mellette volt, a mongolokat Tatárországba szorította, ahol Kalka birodalmat alapították. Utóljára Csujuan-csang akkora tekintélyre emelkedett, hogy trónra léphetett és Tai-cu néven alapítója lett a XX. (Ming) dinasztiának. A Mingek erőteljes kormánya (1368-1644) virágzásra emelte a tulajdonképeni K.-t. Mongolország akkor is mindvégig a mongol fejedelmek kezében volt és maradt. A Ming-dinasztia alatt alakult ki lényegében a mostani kormányforma, mely azonban alapítóit meg nem védte. Ho-ai-toung alatt (1628-44) egyszerre külső és belső ellenség rázkódtatta meg a birodalmat; mire a lázadók a fővárost hatalmukba kerítették és a császár önként véget vetett életének, akkorára már a félország uraivá lettek a kóbor mandsuk, akik kalandot keresek és trónt találtak, mert azóta egész napjainkig ők látták és látják el K.-t fejedelmekkel.

A mandsu-uralom 1644. kezdődik Szun-ci-val a XXI. (Mandsu) dinasztia, melynek alapvetője Szun-cu, egy német jezsuitának, Schall Ádámnak tanítványa volt és mindent ennek tanácsára tett. Alatta és két közvetlen utóda: fia Szing-cu (melléknevén Kangi) és Kao-cung-szün (másképen Khian-lung) alatt K. jelentékeny hatalomra emelkedett. Az országban forrongó elégületlenséget elfojtották, Formosát (l. o.) elfoglalták és gyarmatosították; meghódították Dsungariát, Turkesztánt és Tibetet, az Oroszország részéről fenyegető háborunak előnyös szerződéssel elejét vették (1689). A császár a keresztényeket politikai szempontból üldözte, egyébként is szigoru, de igazságos volt. Sokat tett a tudományok érdekében, nagy könyvtárakat alapított, költészettel maga is foglalkozott. 1796. fia Kiaking javára lemondott és három évvel később meghalt. Ezóta a dinasztia hanyatlásnak indult, vele együtt pedig az ország hatalma és tekintélye. Kiaking császár igazságtalan és kegyetlen lévén, csakhamar senkire sem támaszkodhatott. Összeesküvések követték egymást, a hadsereg fegyelme meglazult, belül rablóbandák garázdálkodtak, a tengeren kalózok, akiket senki sem volt képes megfékezni és utoljára is belső viszálykodás folytán pusztultak el. Kiaking orgyilkos keze alatt vérzett el, utódja másodszülött fia Mianning lett (1820-1850), mint császár melléknevén Teo-Kuang (az ész fénye). Uralkodását a belügyekben határozottan keresztényellenes politika jellemezte, a külügyekben számos háboru, kivált a szomszédos nomádok, a kokandi khán és a határos hegyi népek ellen, mely mérkőzések azonban hijával voltak ugy a hadi dicsőségnek, mint a praktikus eredménynek.

A Tai-Ping-lázadás. Tao-Kuang halálakor általános volt a forrongás K.-ban, melynek egész területe a szó teljes értelmében alá volt aknázva titkos társaságokkal. Akadtak minden tartományban a mandsuk által trónjától megfosztott Ming-dinasztiának állítólagos utódai, akik mint titkos trónkövetelők egyelőre szövetségeket alapítottak. E szövetségek különféle néven (Vizililiom, Tiszta tea, Hármas szövetség, Háromegység frigye) régóta fennállottak, de nyiltan fellépni csak akkor merészeltek, midőn ugy a külső, mint a belső ellenségekkel (kalózok stb.) való mérkőzés alkalmával felismerték a K.-i hadsereg gyöngéjét. A Tai-Ping-lázadás 1849. kezdődött és csak 1866. szünt meg, még pedig a Ny-i hatalmak beavatkozása folytán. A lázadás vezére Hung-Sziucuen volt (szül. Kuang-tungban, 48 km.-nyire Kantontól), aki a hatalmas és befolyásos Hung-törzsből származván, állami szolgálatra készült, de a döntő vizsgálaton megbukott és iskolamester lett. Mint ilyen sokat érintkezett a néppel, mely rajongását tisztelte és őt a fennálló rendszer vértanujának tekintete. Időközben Gutzlaf misszionárius által megismerkedett a kereszténységgel s egy nagy betegsége óta, melyben saját isteni küldetésére vonatkozó látományai voltak, rendkivül izgatott lévén, házából és iskolájából kidobta a hivatalos bálványokat és szembeszállott a mandarinokkal. Már 1848. katonákat küldöttek ellene, de forma szerint mérkőzésre csak később került a sor, midőn a Punti és Hakka törzsek viszályába keveredett és az utóbbiakat, mint gyengéket és elnyomottakat pártfogásába vette. Az ellene küldött katonaságot leverte, minden győzelem után újabb hivek özönlöttek zászlaja alá, dacára annak, hogy szigoru fegyelmet tartott és az ellene vétőket hadseregéből kitiltotta. 1851. végre sikerült Jung-Ngan városát elfoglalnia s ekkor alapította a Tai-Ping-dinasztiát (Nagy béke), melyről a történelemben az egész mozgalmat elnevezték. Egymásután foglalta el Kuangszi, Hunan, Hupei, Kiangszi, Nganhui, Kiangszu tartományokat, ugy hogy minden földnek ura lett, mely a Cekiangtól K.-re s a Jance-Kiangtól D-re fekszik. 1853 márc. 19. Nankingnak, a régi fővárosnak kapui is megnyiltak előtte, melyet Tien-king (ég városa) címmel székesfővárosul választott magának. Itt nyomatta ki a biblia fordítását számos példányban, a kereszténységet mindenképen előmozdította, noha maga a keresztséget fel nem vette s igy fényesen megindult pályájának zenitjén megállott. Ha ugy tesz vala, mint más hódítók, akik a kereszténységet állami vallásnak proklamálták, kétségtelenül egészen más fordulatot adott volna nemzete történetének. De e helyett beérte azzal, hogy magát hivatalosan Krisztus testvérének nyilvánítota s egyenrangunak K. és Japán császáraival és a tibeti Dalai Lámával. Ezek a félrendszabályok csakhamar meg is boszulták magukat, annál is inkább, mert a tai-pingok belsőleg szintén pártokra oszlottak és kölcsönösen gyöngítették egymást. A legfontosabb sztrategiai poziciókat egymásután vesztették el, folytonosan hanyatlottak és 1858. már magát Nankingot is alig tudták tartani. De még akkor is K. egymagában képtelen volt a tai-pingok legyőzésére; a külföldi érdekelt nagyhatalmaknak kellett segítségül jönniök. Hien-Tung császár 1861 aug. 22. meghalt és különféle belföldi palota-forradalmak és államcsinyek után Kong herceg ragadta kezébe az állam gyeplőit. Ennek első tényei kemény intézkedések voltak számos államférfiu ellen, de párhuzamosan lázas tevékenység a tai-pingok elnyomására, egyelőre külföldi szövetség útján. Egyfelül külföldi vezérek (az amerikai Ward, a hollandi Burgevine és az angol Gordon) szervezték a K.-i haderőt és kierőszakolták a Szu-Ceu féle vezető hadi utat és 1863 dec. 4. elfoglalták ezt a fontos várost. Másfelül (délen) egy francia-khinai csapat működött; ennek vezérei közül Protet és Tardif tengernagyok egymásután áldozatul estek, de Aiquebelle és Giquel 1864. befejezték a döntő hadműveleteket, egymásután foglalták el Cekiangot, illetve fővárosát Hang-Ceut (1864 márc. 31.) és Hu-Cseut (aug. 28.), ugy hogy a K.-i Cseng-kuo-fannak már csak Nan-kingnak megtörése jutott, amely 1864 julius 19. sikerült is. A tai-pingok megmaradt töredékei lassankint hol eredeti hazájukba, Kuangszi tartományba szorultak, hol egyes nagyobb csapatokban Tonkinba hatoltak. De azért a régi nemzeti mozgalmak, melyek a mandsukban csak jövevényeket és fejedelmeikben bitorlókat látnak, koránt sincsenek megtörve és hol itt, hol amott adnak életjelt magukról, utoljára Tai-Van (Formosa) szigetén, hol 1895 nyarán köztársasági szinezettel merültek fel, sőt a köztársaság kikiáltására vezettek.

B) Külső történet (különös tekintettel az európai hatalmakhoz való viszonyra). Okor és középkor. K. neve az ókori népekhez az indusok és persák révén jutott s Ptolemaios már tudja, hogy Szkíthián tul Serikában a seresek laknak, tőlük D-re a K.-iak (Sinae). Az ókori irók folyton beszélnek róluk, sőt Florus őket is felsorolja azon népek között, akik Augustus császárhoz követeket küldöttek. A hiteles közlekedés Róma és K. között azonban csakis Marc Aurel korával kezdődik, aki Kr. u. 166. már nemcsak fogad K.-i küldöttségeket, de maga is küld olyanokat K.-ba. Kozmas (Indikopleusztész) sokat beszél Taprobane (Cejlon) szigetének kereskedelmi összeköttetéseiről K.-val; ez később egész Ny.-Ázsiára nézve is áll és tetőpontját éri a Tang-dinasztia idején (Kr. u. VII. sz.-ban), amikor a K.-i hajók végigjárták a malabari partot, sőt a Persa-öbölig hatoltak; viszont az arabs hajók bagdadi és baszrai árucikkeikkel egészen Kantonig jöttek. Ugy látszik, hogy a kereskedés folytán keletkezett arabs gyarmatok felébresztették a benszülöttek féltékenységét, mer a IX. sz.-ban nagy lázadás tört ki ellenök, melynek következtében az arabok Malakka félszigetére vonultak vissza. A keresztény hatalmakkal való közlekedés a missziókra vezetendő vissza. Ez a nagy mozgalom a lyoni zsinattal kezdődik és tetőpontját éri el a pekingi érsekség megalapításával montecorvinói János által (szül. 1247., meghalt 1333). Montecorvinói János művét egy budai magyar térítő folytatta. Escandre Mátyás. Az európaiak érintkezése azonban inkább irányult a mongolok khánjai felé, semmint az igazi K.-ra. Szép Fülöp és Szent Lajos követein kivül különösen velencei és genovai kereskedők jártak K.-ban és Tatárországban, keresve a hires selyemszöveteket, nyers és feldolgozott selymet, brokátot, szerecsendiót és rebarbarát. Lassankint K. elveszítette mesés természetét, egyre többen keresték fel és irtak róla mint szemtanuk megbizható feljegyzéseket (Ruy Gonzales de Clavijo, III. Henrik kasztiliai király követe, Nicolo Conti, velencei főnemes és Sah-Rokkank, Tamerlan fiának követsége). De az igazi érintkezés a portugálok fölfedezéseivel indul meg.

Nemzetközi érintkezések az opiumháboruig, illetve a nankingi szerződésig (1842). Vasco de Gama ismeretes útja után a portugálok folytonos látogatói lettek K. területének, sőt Ningpoban állandó kereskedelmi központot létesítettek, melyen 1517-45. minden bántódás nélkül laktak, majd innen kizavarva Makaóban telepedtek meg. 1651. Makao portugal lakosait is mint K.-i alattvalókat vették számba és megtiltották nekik, hogy különös engedély nélkül házakat vagy templomokat építsenek. A spanyolok lassankint szintén megindították a rendes közlekedést és kizárólagos jogot nyertek, hogy Makaóba, Kantonba és Amoyba kereskedelmi cikkeket szállítsanak. Ugyancsak Makaóban telepedtek meg 1607. legelőször a hollandok, 1620. gyarmatot alapítottak Formosa szigetén, de azon kikötéssel, hogy a szigetnek területét nem fogják tullépni. Tizenkét évvel később azonban egészen kitiltották őket K. területéről és nagynehezen tudták azt kieszközölni, hogy újból kereskedelmi érintkezésbe léphessenek. Hasonlókép nagyon terhes feltételek mellett kaptak engedélyt az érintkezésre az oroszok (1646). A tőszomszédság sok bajra és súrlódásra szolgáltatott alkalmat Oroszország között, a határvillongások egyre élesebbek lettek, miglen Nagy Péter idején (1688) egy követség szóbeli úton formális megállapodásra jutott K.-val. Ezen megállapodás értelmében Oroszország engedélyt kapott rá, hogy egyszer egy évben karavánt küldhessen Pekingbe. Ezen a címen tiztagu missziót tartott K.-ban és az ottani viszonyokról kitüen volt értesülve, korábban és jobban, mint bármelyik a Ny-i hatalmak közül. A franciák 1660. alapítottak egy kereskedelmi társulatot K. részére; majd egy másodikat, mely 1697-98. Kantont választotta működése teréül, sőt 1776. konzulátust állítottak, mely azonban csakis a század végéig működött. Az angolok nagyon sokáig hasztalan igyekeztek rajta, hogy K.-val barátságos viszonyra lépjenek, 1670 táján ugyan megkapták a telepedés engedélyét, a fentebbiekben ismételten említett Formosa szigetén, de már 1687. otthagyták formosai telepöket és Kantonra szoríthoztak. Ámde akkor sem volt szabad K. lakóival közvetlen összeköttetésbe lépniök, csakis egy, a K.-i kormánytól szabadalmazott kereskedelmi társaság (a «Hong»-ok) révén, ami természetesen roppant korlátot képezett. E korlátnak eltávolításán hasztalan fáradoztak az 1792. és 1816. évi követségek csak annyit érhettek el, hogy lassankint a kereskedés az összes angol alattvalókra nézve szabaddá tétetett, de Kantonon kivül ezután sem türtek K.-i kikötőben angol hajót. Ennek dacára az angol cégek és kereskedelmi házak egyre szaporodtak, ami a benszülötteket izgatta, sőt utóljára az opium ügye, melyet a K.-i kormány kitiltott, holott az angolok benne legjövedelmezőbb kereskedelmi cikköket látták, okot és alkalmat szolgáltatott a fegyveres mérkőzésre.

Opiumháboru. Midőn K. az opiumbevitelt lehetőleg korlátozni kivánta és ez alkalomból az angol kereskedelmet a vámügy terén különféle intézkedésekkel éppen nem barátságos módon korlátozta, az angol kormány 1834. Napier tengernagyot K.-ba küldötte, hogy mint teljhatalmu megbizott ezen az állapoton minden áron segítsen. Napier Makaóba érkezvén, teljesen számon kivül hagyta a K.-i kormányt és intézkedéseivel annyira felingerelte azt, hogy a kormányzó szept. 2-iki rendeletével egyszerüen beszüntette a kereskedelmi érintkezést. Napier fenyegetőleg lépett fel, az angol alattvalók védelmére hadihajókat küldött a folyóba, de a döntő pillanatban mégis engedett és súlyos betegen vonult vissza Makaóba, hol okt. 11. meghalt. Utódai (Francis, Davis és Robinson) ügyesebbek voltak; alattuk K.-val türhető viszony létesült, 1836. pedig Elliot lett a K.-val folytatott kereskedelem főnöke, aki azonban az opiumnak nyilt piacot nem teremthetvén, elnézte azt is, hogy csempészet útján szállították K.-ba; eleinte szerényen és bizonyos határok közt, később mindig nyiltabban és merészebben. Ezzel szemben a K.-i kormány döntő lépésre határozta el magát, 1839 márc. 18. császári rendelet meghagyta, hogy minden opiumot, mely a hajókon található, össze kell szedni és ki kell szolgáltatni. Az egész intézkedés olyan rohamosan meglepetésszerüen jött, hogy az angol meghatalmazott, aki fegyveres ellentállásra nem is gondolhatott, okosabbnak tartotta az opiumot kiszolgáltatni, annál is inkább, mert K. szigoru zár alá helyezte a kantoni raktárakat. Elliot tehát legalább a hivatalos tekintély látszatát akarván megmenteni és az angol kormány jóhiszemüségét bizonyítani, elrendelte, hogy az összes opiumkészletet szállítsák hozzá és ő maga fogja azt átadni. Tényleg ki is szolgálltatott 20,263 láda opiumot 2.500,000 font sterling értékben. De a K.-iak az angolok engedékenysége következtében vérszemet kaptak, az opium-csempészetre halálbüntetést szabtak és általában olyan fenyegető állást foglaltak el, hogy az angol kereskedők kénytelenek voltak Makaóba menekülni. Fokozta a kölcsönös izgatottságot az a körülmény, hogy egy angol tüzér véletlenül megölt egy khinait, amin a benszülöttek annyira felzúdultak, mikép a tettesnek kiszolgáltatását követelték, hogy aztán saját törvényeik szerint itélkezhessenek felette. Mikor ezt az angolok megtagadták, kardélre került a dolog, de a Hong-Kong-öbölben vívott tengeri csata (nov. 2.) a K.-iak vereségével végződött. Ekkor a császár kitiltotta az angolokat K. területéről, egyszer s mindenkorra megszüntetett velük minden kereskedelmi összeköttetést, sőt még a más nemzetbelieknek is halálbüntetés terhe mellett megtiltotta az angol árucikkekkel való kereskedést. Ilyen kemény intézkedések természetszerüleg nem maradhattak visszahatás nélkül. Az angol kormány 3000 embert küldött Sir George Elliot parancsnoksága alatt, egyelőre azon paranccsal, hogy kerülje az igazi háborut, de állítsa helyre Angliának tekintélyét. Jun. 21. kezdődött az ostromzár, mellyel Kanton városát sújtották és ezentul lépésről-lépésre erélyesebb lett az angolok eljárása. A K.-ak nem fejtettek ki figyelemreméltó ellentállást, de bár egyre több tért veszítettek, császárjuk mégis vonakodott lord Palmerstonnak levelét elfogadni és felbontani. Csak mikor a hadihajók megkezdették az ellenségeskedést, Makao egyik erődjét elfoglalták és a Pei-ho folyóba hatoltak, akkor szánta rá magát a K.-i kormány, hogy a fentemlített levelet elfogadja és alkudozásokba bocsátkozzék, melyek azonban tisztán arra voltak számítva, hogy a K.-i sereg a szervezkedésre időt nyerjen. Mikor ezt Elliot észrevette, rögtön behatolt a Kanton-folyóba, sőt a császár egy harcias kiáltványa következtében 1841 jan. 7. ostrom alá vette és elfoglalta a Tigris-torkolat két erődjét. A K.-iak békét kértek és meg is kapták azt, oly feltétellel, hogy Hongkong szigetét kiszolgáltatják az angoloknak, azonkivül hat évben 6 millió dollár hadisarcot fizetnek nekik, viszont az angolok visszaadják a megszállott területet, s a két kormány és nép között jövőben tökéletes egyenranguság fog fennállani. A béke papiroson ilyentén módon meg lett volna, de a K.-iak mindig találtak rá ürügyet, hogy a béke végrehajtását elhalasszák, ugy hogy Elliot a dolgot megunva, újból felvette az ellenségeskedésnek fonalát és rövid idő alatt úrrá lett egész Kantonig. A K.-ak másodszor is fegyverszünetet kértek és kaptak, de azt is arra használták, hogy 8000 főnyi válogatott csapatot szedjenek össze és díjakat tűzzenek ki Kanton visszafoglalására és az angol parancsnokok fejére. Az angol hajók újból felvitorláztak a folyamon, megtámadták és elfoglalták Kanton erődítvényeit, sőt már a várost készültek megtámadni, midőn a K.-i kormány kijelentette, hogy egy hét alatt kifizeti a 6 millió dollárt; azonkivül beleegyezik abba is, hogy az angol csapatok a máris megszállott területet továbbra is megszállva tartsák, csupán az elfoglalt erődítvényeket és hajókat kéri vissza, azokat is fegyverzetök és hadi felszerelésük nélkül. Egy ideig ugy látszott, mintha a K.-i kormány komolyan megakarná tartani a békekötés feltételeit, jun. 1-ig ki is fizetett 5 millió dollárt, mindazonáltal a K.-iak viselete ismételten aggodalomra szolgáltatott okot. Ez a kétszinü viselkedés az angolokat újabb akcióra indította. Aug. 8. Sir Pottinger Henry 2000 főnyi katonaság élén megérkezett Makaóba, rendszeres hadüzenet után aug. 21. megtámadta a Hongkongtól északra fekvő területet. 1841 aug. 26. szállották meg az angolok Amoyt, 29-én Tsusánra tűzték ki a lobogót, ahol a K.-iak vitéz ellentállást fejtettek ki, holott ezután már csak gyöngén védekeztek; okt. 13. Ningpo adta meg magát kardcsapás nélkül, de azért minden siker és eredmény dacára Pottinger helyzetét még sem lehetett irigylendőnek mondani. Háta mögött a megbizhatatlan országgal kellő számu szárazföldi csapatok hiányában napról-napra veszedelmesebb lett a helyzet. A K.-iak gondolni sem akartak arra, hogy engedjenek, a császár kemény rendeleteket bocsátott ki az európaiak ellen, a hadsereg pedig szervezkedett és egyre-másra öntögette az európai szabásu ágyukat, melyeknek használatára elfogott európai katonák tanították meg a K.-iakat. Ilyen körülmények közt Pottinger, dacára a kedvezőtlen évszaknak, gyors és erélyes akcióra határozta el magát. 1842 máj. összeszedte a rendelkezésre álló összes haderőt és tekitélyes hajórajjal (35 hadihajó, 6 fegyveres szállítóhajó, 19 gőzös és 50 szállítóhajó) megkezdte a támadást. Az angol hadihajók ágyui megtörték az utat előbb a Cien-tangon, majd a Jangcekiangon végig. Junius 19. foglalták el az angolok hadai rohammal Shanghait, jul. 26. Csinkiangot, sőt augusztus 6-án már Nanking előtt horgonyoztak, melyet bombázni készültek. E helyzetnek nyomása alatt kötötték meg a K.-iak a nankingi békét (1842 aug. 29), mely korszakot alkot K.-nak a Ny-i hatalmakkal való érintkezése történetében, amennyiben egyszerre öt kikötő nyilt meg az európaiak előtt. A nankingi béke értelmében ugyanis (melyet rendesen nankingi szerződésnek is szokás nevezni) K. arra kötelezte magát, hogy 1842-1845. 21 millió dollárt fizet, 5 kikötőt megnyit az angolok előtt (Amoy, Fucsu, Nigpo, Kanton és Shanghai), azonkivül szabályozza ugy a beviteli, mint a kiviteli és az átmeneti vámokat; Hongkong szigetét örök időkre átengedi Angliának, Csuszán és Kolangfu szigeteket pedig zálogba veti nálunk, ameddig összes kötelezettségeit nem teljesítette. Anglia nem számított rá, hogy K. az öt kikötőt az európaiaknak kivétel nélkül megnyitja, de K. ezzel kivánta Angliát versenytársakkal sujtani és célját részben el is érte.

A nankingi szerződés hatásai. (Viszony É.-Amerikához és egyéb államokhoz.) K. azt hitte hogy a nankingi eredmények egy időre nyugalmat biztosítanak neki Európa részéről. De ebben tévedett. Egyfelül az É.-amerikai Egyesült Államok emeltek igényt ugyanazon kedvezményekre, melyeket K. Angliának biztosított, másrészt a franciák léptek fel erélyesen és határozottan. Amazokkal Vanghiában kötötte meg K. a szerződést (1844 jul. 3-án), emezekkel Vhampoában (1844 október 23.), még padig ugyanazon pontokkal, aminők a nankingi szerződésben foglaltatnak, megpótolva az u. n. türelmi szakasszal, melynek értelmében K.-ban bárkinek jogában és szabadságában áll a keresztény vallásra áttérni. Ez a türelmi szakasz, bármily méltányos is legyen, minden későbbi K.-i bonyodalomnak végső oka és előidézője lett. A misszionáriusok megragadták az alkalmat és kettős hévvel térítettek, 1848. a pápa is külön szerződésre lépett K.-val, mely azonban éppenséggel nem sietett a türelmi szakaszt érvényre juttatni, sőt elnézte a keresztények bántalmazását, akiknek érdekében a francia hajóraj ismételten tüntetett, egyelőre azonban minden figyelemreméltó eredmény nélkül. A nankingi szerződés papiron maradt. Kanton megnyitását a nép megakadályozta, a kormány pedig hosszas huzavona után megtagadta, sőt a K.-i nép bőszült indulata a kormány lanyhasága folytán annyira emelkedett, hogy Makaóban a portugáliai kormányzót meggyilkolták és a hatóság sem vizsgálatot nem indított, sem elégtételadásra nem gondolt. Ilyetén körülmények közt a béke fentartása mindinkább illuzoriussá vált.

Anglia és Franciaország együttes akciója. Anglia mindig erélyesebben sürgette a nankingi szerződés végrehajtását, de siket fülekre talált és még azt sem tudta elérni, hogy Kanton megnyiljék előtte. K. annyira megfeledkezett a szerződésekről, hogy 1856. rövid úton elvettek egy hajót, mely angol lobogó alatt vitorlázott. A diplomáciai lépések eredmény nélkül maradtak, ugyanugy az ultimatum, melyet az angolok be is váltottak, mert nemcsak, hogy Kanton erődítvényeit elfoglalták, de magát a várost bombázták, a helytartó palotáját romba döntöték és 1856 nov. 6. az egész császári hajóhadat tönkre tették. Hátrányos csupán egy volt a dologban; a győzelem kihasználásához nem volt elégséges haderő. Ezt a K.-iak gyengeségnek vették és a császár harcias kiáltványaiban irtóháborura hivta fel népét, nem csupán az angolok, de általában az európaiak ellen. Midőn Franciaország látta, hogy a K.-iak ezt az irtóháborut megvalósítani igyekeznek, tüstént felismerte a közös érdeket, jobban mondva közös veszélyt és együttes akciót ajánlott K. ellen. A két nagyhatalom közül mindenik tekintélyes hajóhadat szerelt fel és két hajóhad (az angol Seymour, a francia Rigault de Genonuilly tengernagyok vezetése alatt) 1857 nov. végén találkozott Kantonnál, ahol utóljára tettek kisérletet a békés kiegyenlítésre. Mikor ez nem sikerült, dec. 28. bombázni kezdték Kantont, minek eredménye az lett, hogy a jelentékeny város 40,000 főnyi helyőrségével megadta magát. Mig ez a csatatéren történt, Anglia, Franciaország, Oroszország és É.-Amerika együttes diplomáciai akcióra határozták magukat, de szintén eredménytelenül. A nagyhatalmak megbizottai Shanghaiban vártak a válaszra, de mindhiába; újabb szerződéseket akarván kötni, még egy találkozót tűztek ki a K.-i meghatalmazottaknak Taku erőd közelében, a Pecsili-öbölben, hová időközben az egyesült francia-angol hajóraj felvitorlázott. Mikor itt is hasztalan várakoztak, máj. 20. hirtelen megtámadták Taku váracsnak erődítvényeit és rövid harc után elfoglalták azokat, ugy hogy most már nyitva állott az út Pekingig. Midőn az egyesült hajóraj peking előtt megjelent, a K.-i kormány immár nem zárkózhatott el a veszély nagyságától. Rövid tárgyalás után hanyatthomlok békét kötöttek, még pedig a következő, meglehetős terhes feltételek mellett: Pekingben szabad rendes európai követséget tartani, a kereszténység szabad gyakorlata biztosítva lett, K.-t pedig hatalmas hadisarcnak fizetésére kötelezték (24 millió korona Angliának, félannyi Franciaországnak). Csakhogy K. még mindig nem volt megtöve. Eleinte a békekötés hivatalos ratifikálcióját próbálta meg elodázni, azután pedig azon mesterkedett, hogy a ratifikáció Shanghaiban történjék. De a hatalmak, bármennyire is tisztelték eleddig K. prestigeét, ezúttal nem engedtek, hanem követelték, hogy Peking legyen a ratifikáció szinhelye. Igy jött el az 1859. év és vele az több mint meglepő hir, hogy a Peiho-folyó erődítvényeit egész csendben helyreállították, még pedig részben az eddigieknél nagyobb arányokban. Ebben a Ny-i hatalmak békebontást láttak és jun. 24. az angolok erős támadást intéztek a folyó erődítvényei ellen, csakhogy azok időközben olyan jó karba helyeződtek, hogy a támadás nem sikerült és az angolok 464 halottat és sebesültet veszítve, kénytelen voltak visszavonulni. Igy már a politikai prestige követelte a háboru folytatását és minthogy Franciaország az ügyben erkölcsileg szintén érdekelve volt, csakhamar létrejött az újabb francia-angol koalició, mely eddig példátlan csapattesteket vonzott Ny-ról K. területére. A franciák 7500 embert küldöttek Cousin-Montanban tábornok parancsnoksága alatt, az angolok 7800 európai és 4800 indiai katonát. 1860 áprilisban együtt volt a szövetségesek hadereje Shanhaiban és megindult a rendszeres hadjárat, első sorban Peking ellen. Jul. 19-től augusztus 21-ig elfoglaltak minden erődöt és váracsot a Peiho-folyó két oldalán, ugy hogy csak ágyu 518 került a szövetségeseknek kezébe, azonkivül szere-száma sem volt a rizskészleteknek és egyéb raktárnak. Mikor a szövetségesek már Tien-cin urai voltak, hamarosan követek jöttek a megrettent udvartól, akik mindent készségesen megigértek (hadisarc, szabad belépés minden városba, állandó konzulok Pekingben és rögtöni kihallgatás a nagykövetek részére). Csakhogy ezekről az állítólagos követekről csakhamar kisült, hogy nincsen formaszerinti megbizásuk, mire a szövetségesek megszakítottak minden további alkudozást és egy 6000 főnyi csapatot küldöttek Tung-Csaoba, ami csak 11 km.-nyire van Pekingtől. Ekkor újabb követek jöttek és alkudozásokba bocsátkoztak, melynek leglényegesebb pontja egy külsőség volt. K. azt akarta, hogy a békekötés szinhelye Tien-cin legyen, holott a szövetségesek nem engedték el a Pekingbe való bevonulást, amin csupán annyit enyhítettek, hogy a követeket és tiszteket kisérő díszőrséget egy 1000 emberből álló minimumra szabták. Még csak az elszállásolási módozatairól tanácskoztak, mikor egy példátlan eset adta elő magát; a tanácskozásra átment tiszteket megrohanták, részint levágták, részint elfogták és a börtönben halálra gyötörték. Egyúttal a szövetségesek szárazföldi táborát erős csapattestek vették körül, melyeket a megrohanástól csakis a félelem tartott vissza. Az európai sereg e kényelmetlen helyzetből fényesen sikerült lovasrohammal szabadult, majd szept. 21. Palikao mellett tönkre verte a K.-i sereget, mely Lankolinszin tábornok vezetése alatt nem kevesebb mint 50,000 emberből állott. Most már nyitva volt az út Pekingbe és midőn a K.-i kormány még mindig azt követelte, hogy a szövetségesek a béke végleges megkötése előtt vonuljanak vissza Tien-cinbe, amazok válaszul bevonultak a császár nyári palotájába, amely a fővárosnak közvetlen közelében volt. A nyári palota kincseinek fölprédálása után, amelynél az angolok dicséretes tartózkodást tanusítottak, s amely a különben sikerült akciónak egyetlen sötét pontja volt, a szövetségesek mindinkább közeledtek a főváros felé. A császár követeit most már sokkal szigorubb föltételek várták. A legelső föltétel az egyik kapu átadása, továbbá 4 millió franknyi tájdalompénz a tőrbe csalt tisztek hátramaradottai részére. Mikor aztán egyes kiszabadult foglyok elbeszélték, hogy milyen szigoruan, sőt embertelenül bántak velök, lord Elgin kijelentette, hogy ezért büntetésül a nyári palotát felgyujtatja, ami okt. 18. és 19. meg is történt. Mindez végre mégis megtörte a K.-iak gőgjét. Mindenbe beleegyeztek; még abba is, hogy a végleges békekötés Pekingben irassék alá, hogy ezen aktusnál Elgin lord és Gros báró személyesen megjelenjenek és mindeniköket külön-külön egy 1000 főnyi őrség kisérje. A bevonulás ennek folytán ténylegesen meg is történt (1860 okt. 24. és 25.), a békét is aláirták, de a követségek okulva a multak tanulságain, addig nem tágítottak, mig a békekötés teljes szövege a K.-i hivatalos lapban meg nem jelent. Akkor is csupán

Forrás: Pallas Nagylexikon