Khinai művészet

éppen oly régi keletü, mint Khina kulturája. Azonban, mig a legtöbb kulturállamban az építészet fejlődött ki legelőször, addig Khinában a bronzipar volt az, mely minden más művészetet megelőzött. Az agyag-korszaknak megfelelő időből származó számos bronzlelet legjobban bizonyítja, hogy már a legrégibb ókorban, a Sang-dinasztia idejében (Kr. e. 1766-1121) a bronzipar mily magas fokon állt. E bronzedények legnagyobb része az áldozatokhoz volt használatos, ezért alakjukra és ékítményeikre a kultusz is némileg befolyt. Ékítményei részben geometrikusok, részben a külvilág tárgyai; az elsők közt különösen a Meander gyakori, mely a villámot ábrázolja s alakjában az ősrégi lei (villám) irásjegyre vezethető vissza; az utóbbiak közt főleg a hegyek, felhők és állatok szerepelnek, mig a növények és emberi alakok csaknem teljesen hiányoznak. Ellenben szeretik ornamentális célokra felhasználni a még ma is nagyon divatos mesebeli szörnyállatokat: sárkányokat, egyszarvuakat, tekenősbékákat, phönixket és az ugynevezetet tao-tie szörnyeteget, melynek fejét és ábrázatját szabad fantáziával stilizálják. A bronzművészet fejlődésére jótékony hatással volt a Buddha-kultusz elfogadása, kürülbelül a keresztény időszámítás kezdetén. A hindu befolyás nemcsak az alakok és ékítmények sokszerüségében (most már emberi alakokkal és növényi motivumokkal is találkozunk) nyilatkozik meg, hanem az anyag és a technika tökéletesedésében is érvényesül. Hasonlóképen nagyon régi keletü a khinai festészet is, sőt ma már kétséget sem szenved, hogy az annyira megcsodált japáni festészet szintén, és pedig jóval később, a K.-ből fejlődött ki. Már a Kr. e. X. században a paloták falait befestették és a Csin-dinasztia alatt (körülbelül Kr. e. 250.) már bambusz-lemezekre és finom selyemszövetekre festett képekről is tesznek említést, az arcképfestés pedig már a Kr. e. II. században divatozott. Nagyobb lendületet azonban csak akkor vett a festészet, midőn a papir feltalálásával (Kr. u. I. sz.) csaknem egyidejüleg a buddhizmussal beáradó hindu szellem átteremtette a festészetet is. Noha ekkor már inkább a vallásos festészet lépett előtérbe, azért a profán képeket sem hanyagolták el. Hires festő hirében állt Csu-ko-liang tábornok, bár a műtermek általában itt is a kolostorokban virultak fel. A Tang-dinasztia korában (Kr. u. 620-907) már két különböző irányu festőiskolával találkozunk; a déli, vagyis modern iskola a természet után festett és fejlődött, mig az északi vagy konzervativ iskola ragaszkodott a hagyományokhoz. A naturalisták közt különösen kivált a tájképfestő Vu-tao-hiven, kinek egy képe még most is megvan a manjugi templomban, Kiotóban. A Sung-dinasztia alatt (960-1278), mely a K. irodalom aranykora is volt, a festészet is elérte fejlődése legmagasabb fokát. Ebből a korból való a Se-ma-kwang festőtől eredő 16 lohan (buddhista patriárka) arcképe, mely a berlini muzeum tulajdona; khinai irók pedig egész sereg művészt sorolnak fel, kiknek nagy része tájképfestéssel foglalkozott. Ekkor már voltak képtárak is, és Hvei-csung császárnak 6396 képtekercse volt, melyek tárgyak szerint tiz csoportot képeztek. Valószinüleg ekkor kezdtek porcellánra (l. Porcellán) is festeni. A mongol uralom alatt lábrakapott a detailfestés és az előszeretet a világos, rikító szinek iránt az előtérben; ugyanekkor a lámaizmus behatása folytán a vallásos elem ismét előtérbe lépett és rövid időn annyira uralkodó iránnyá lett a festészetben, hogy minden haladást, új eszmét lehetetlenné tett és a sablonszerü formákat erőszakolt a művészetre, mely aztán lélektelen és kifejezés nélküli katedra-mesterséggé törpült. A khinai festészet ismertetőjelei s egyszersmind főfogyatkozásai is: a kalligrafikus jelleg, a plasztika hiánya, a tárgy és a részletek egyformán aprólékos, pedáns kidolgozása, a távlati szabályok nem tudása. V. ö. Paléologue, L"art chinois, Páris 1877.

Forrás: Pallas Nagylexikon