(tortura, quaestio), az emberi elme legnagyobb tévedésének
egyike. A legmegbízhatóbb bizonyítékot a vádlott beismerésében ismerték fel,
amelyet azért a bizonyítékok királynéjának (regina probationum) neveztek. A
főtörekvés azért arra irányult, hogy a vádlott beismerő vallomást tegyen, a
beismerésre birassék, arra, ha máskép nem lehet, kínzással kényszeríttessék. A
középkor kriminalistáinak figyelmét megfoghatatlan módon kikerülte az, hogy a
kicsikart beismerés semmit sem bizonyít. «Akaratunk cselekményei mindig a
forrásukat képező érzéki benyomások erejétől függnek; az ember érzékenysége
pedig korlátolt. Azért a fájdalom hatása oly fokot érhet el, hogy az egész
akaratot lefoglalván, a kínzottnak nem enged más választást, minthogy a
szenvedéstől a pillanatnyi körülmények között kinálkozó legrövidebb úton
meneküljön» (Beccaria). A főindokon kivül - beismerő vallomásra való
kényszerítés - a K.-t alkalmazták azért is, mert vádlott vallomásaiban
ellenmondásokba keveredett; a bűntársaknak felfedezése végett; v. azért, hogy
kitudódjék, vajjon vádlott nem követett-e el még más bűncselekményt is, mint
amely miatt vádolva van. A K. alkalmazása egész tudományt képezett; kezdődött a
K.-sal való fenyegetéssel (territio realis) stb. A későbbi időkben alkalmazása
csak azokra az esetekre volt korlátolva, melyekben a vádlottat oly súlyu gyanu
terhelte, mely napjainkban elitélésére elegendő alapot képezne; mert a kornak
felfogása szerint a beismerést más bizonyítékok nem pótolhatják. Az igazságot,
hogy a kicsikart beismerés nem bizonyít, annyiban ismerték fel, hogy a kínpadon
tett beismerés csak ugy volt érvényes, s csak ugy bizonyított, ha azt a K.
megszüntével a terhelt eskü alatt megerősítette. Csakhogy a terheltnek, ha a
beismerést meg nem erősíti, a K. ismétlését helyezték kilátásba. Maró gúnnyal,
de találóan Beccaria a K.-ban ilyféle matematikai feladványt látott: «adatván
egy ártatlan ember inainak ereje és idegeinek érzékenysége, számíttassék ki,
mily foku fájdalom fogja őt egy adott bűncselekmény bevallására birni». Mily
haladást tett Beccaria óta a humanizmus, azt felismerhetjük, ha az ő korabeli
törvényekkel, melyek a K.-t megengedték, rendelték és szabályozták,
összehasonlítjuk a magyar btkv 477. §-át, amely szerint: «Öt évig terjedhető
börtönnel büntetendő a közhivatalnok, aki azon célból, hogy a vádlottól,
tanutól v. szakértőtől vallomást v. nyilatkozatot csikarjon ki, ezek
valamelyike ellen bármily törvényellenes kényszereszközt alkalmaz v.
alkalmaztat». Hazánkban Verbőczy Hk. III. Rész 20. címe szerint: a nemeseket a
bűntett helyén kivül (extra delicti locum) K.-nak alávetni nem volt szabad. Az
Előszó 16. címe 4. §-a szerint pedig K.-nak csak az ellen lehetett helye, akit
tanuk v. más bizonyítékok alapján a bűnösségnek nyomatékos gyanuja terhelt.
Kitonich Directio Methodicájában (Cap. 6. quantio 8.) részletesen ismerteti a
hazai gyakorlatot. A K.-nak Mária Terézia vetett véget, ki az elébb korlátolta,
1768. pedig végkép eltiltotta, mit később országos törvény is megerősített
(1791. XLII. t.-c.).
Forrás: Pallas Nagylexikon