Kínvallatás

(tortura, quaestio), az emberi elme legnagyobb tévedésének egyike. A legmegbízhatóbb bizonyítékot a vádlott beismerésében ismerték fel, amelyet azért a bizonyítékok királynéjának (regina probationum) neveztek. A főtörekvés azért arra irányult, hogy a vádlott beismerő vallomást tegyen, a beismerésre birassék, arra, ha máskép nem lehet, kínzással kényszeríttessék. A középkor kriminalistáinak figyelmét megfoghatatlan módon kikerülte az, hogy a kicsikart beismerés semmit sem bizonyít. «Akaratunk cselekményei mindig a forrásukat képező érzéki benyomások erejétől függnek; az ember érzékenysége pedig korlátolt. Azért a fájdalom hatása oly fokot érhet el, hogy az egész akaratot lefoglalván, a kínzottnak nem enged más választást, minthogy a szenvedéstől a pillanatnyi körülmények között kinálkozó legrövidebb úton meneküljön» (Beccaria). A főindokon kivül - beismerő vallomásra való kényszerítés - a K.-t alkalmazták azért is, mert vádlott vallomásaiban ellenmondásokba keveredett; a bűntársaknak felfedezése végett; v. azért, hogy kitudódjék, vajjon vádlott nem követett-e el még más bűncselekményt is, mint amely miatt vádolva van. A K. alkalmazása egész tudományt képezett; kezdődött a K.-sal való fenyegetéssel (territio realis) stb. A későbbi időkben alkalmazása csak azokra az esetekre volt korlátolva, melyekben a vádlottat oly súlyu gyanu terhelte, mely napjainkban elitélésére elegendő alapot képezne; mert a kornak felfogása szerint a beismerést más bizonyítékok nem pótolhatják. Az igazságot, hogy a kicsikart beismerés nem bizonyít, annyiban ismerték fel, hogy a kínpadon tett beismerés csak ugy volt érvényes, s csak ugy bizonyított, ha azt a K. megszüntével a terhelt eskü alatt megerősítette. Csakhogy a terheltnek, ha a beismerést meg nem erősíti, a K. ismétlését helyezték kilátásba. Maró gúnnyal, de találóan Beccaria a K.-ban ilyféle matematikai feladványt látott: «adatván egy ártatlan ember inainak ereje és idegeinek érzékenysége, számíttassék ki, mily foku fájdalom fogja őt egy adott bűncselekmény bevallására birni». Mily haladást tett Beccaria óta a humanizmus, azt felismerhetjük, ha az ő korabeli törvényekkel, melyek a K.-t megengedték, rendelték és szabályozták, összehasonlítjuk a magyar btkv 477. §-át, amely szerint: «Öt évig terjedhető börtönnel büntetendő a közhivatalnok, aki azon célból, hogy a vádlottól, tanutól v. szakértőtől vallomást v. nyilatkozatot csikarjon ki, ezek valamelyike ellen bármily törvényellenes kényszereszközt alkalmaz v. alkalmaztat». Hazánkban Verbőczy Hk. III. Rész 20. címe szerint: a nemeseket a bűntett helyén kivül (extra delicti locum) K.-nak alávetni nem volt szabad. Az Előszó 16. címe 4. §-a szerint pedig K.-nak csak az ellen lehetett helye, akit tanuk v. más bizonyítékok alapján a bűnösségnek nyomatékos gyanuja terhelt. Kitonich Directio Methodicájában (Cap. 6. quantio 8.) részletesen ismerteti a hazai gyakorlatot. A K.-nak Mária Terézia vetett véget, ki az elébb korlátolta, 1768. pedig végkép eltiltotta, mit később országos törvény is megerősített (1791. XLII. t.-c.).

Forrás: Pallas Nagylexikon