Kithara

a régi görögök legelőkelőbb hangszere, az Antik líra-fajták nemesebbik típusa, melynek részben mint lírikus dalok kísérőjének, részben mint szólóhangszernek nevezetes szerep jutott a görögök zenei gyakorlatában. Lapos, szélesnyakú hangszekrényén eredetileg 7 bél-vagy ínhúr futott végig; később a húrok számát fokozatosan 11-re emelték. Eredetét vsz. a keleti (egyiptomi, szír) líra-típusok között kell keresnünk; az európai görögökhöz hihetőleg Kis-Ázsiából került. Az énekét kitharával kísérő görög dalnok neve kitharodos, a szóló kithara-játékos neve kitharista volt. Kitharodia és kitharisztika párhuzamosan fejlődtek; a kitharódia megalapozójának Terpandert tekintik (Kr. e. 675 k.), ki valószínűleg az első, hosszú időn át zsinórmértékül szolgáló K.-kompozíciók (K.-nomosok) szerzője volt. Parosi Archilochos óta, általában a 7. század közepétől kezdve kialakul a szabadabb kíséret heterofón irányában fejlődő játékmódja; a virtuóz, plektrum-nélküli szóló-kitharajáték a 6. században jelentkezik először. A görögök két jellegzetes húros hangszere közül a lyra általában a szórakozás, házi muzsikálás és zenetanulás instrumentuma, a K. a reprezentáló, nagy művészeté; külsejében díszesebb az előbbinél, játékmódja is komplikáltabb. A fennmaradt kevésszámú ógörög zenei dokumentum között K.-darab is akad (C. Sachs és Westphal-publikálta hypolyd hangszeres dallamot tekinti annak [Die Musik des Altertums 1924]).

Forrás: Zenei lexikon