Kölcsey

Ferenc, költő, kritikus és szónok, a rendszeres kritika és a művészibb szónoklat megalapítója irodalmunkban, szül. Sző-Demeterben (Közép-Szolnok) ősrégi nemes református családból 1790 aug. 8-án, meghalt Csekén (Szatmár) 1838 aug. 24. Atyját igen korán elveszté, anyja 5 éves korában a debreceni kollégiumba küldte, ahol 14 évig maradt és a szentirás magyarázatán kivül minden előadott tanulmányt végighallgatott. 11-ik évében anyját is elvesztette és egy derék gondviselő asszony és gyámjai gondja alatt nevelkedett. Nagy kedvvel tanult, 11 éves korában Cornelius Nepost olvasta és labdázás helyett abban állt a játéka, hogy a debreceni homokban egy barátjával együtt Athenet ábrázolta, a görögök nagyjainak csontokból emlékoszlopot állítgatott és emlékbeszédeket tartott fölöttük. Szerette a magányt, mire az is hatott, hogy félszemét himlőben elvesztette volt és minden örömét könyvekben lelte. Mint a költészeti osztály növendéke (1813) mohón olvasta az akkori magyar irodalom újdonságait: Csokonai, Kisfaludy Sándor, Virág verseit, Kazinczy Gessner fordítását, továbbá eredetiben Vergilius és Theokritos pásztori verseit. Kivált 16 éves korától szokatlan arányokban kezdtek fejlődni tehetségei, amikor néhány kitünőbb társával enciklopedikus tanulmányokat tett és eszméket cserélve tanult és olvasott. Megtanult franciául és XIV. Lajos korának iróit olvasta, majd németül is és olvasta Klopstockot, Bürgert és többeket. A görögben Cebest és Anakreont, de e nyelvben csak később, Kazinczy ösztönére tett nagyobb előmenetelt, amikor Pindaroshoz a Heyne-féle kiadást hozatván meg magának, filologiai szemköre is nagyban tágult. 13 éves korában kezdett költeményeket irni, de első kisérleteit megsemmisítette. 1805. történt, hogy megismerkedett Kazinczyval, kinek a Kresznericcsel való vitában fontos adatokkal szolgált. Az ekkor megindult levelezés rendkivül serkentőleg és művelőleg hatott az ifju K.-re és később meleg barátsággá fejlődött. K. az ortodox és népies Debrecenben Kazinczy reformjának, előkelőbb és európaibb irányának lett híve, s mesterét már az u. n. arkadiai pörben is védelmezte. Szellemi fejlődésével lépést tartott az erkölcsi is; lelkének szendesége és függetlensége, ember- és igazságszeretete már korán biztos jellemvonásai voltak. Amint az iskolát 1809. elvégezte, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban egyedül az irodalom vonzotta: megismerkedett Kazincznak pesti triászával és főleg Szemere Pállal benső barátságot kötött és ők ketten lettek a széphalmi mester irányának közvetlenebb és kiválóbb folytatói. A kritikára különös hajlamot érző K. eddig francia műbirálók: Boileau és Voltaire hatása alatt állt, most a szintén esztetikus Szemere a német irodalom és újabb műkritika ismeretébe vezette be, s ettől fogva inkább a német műbölcselethez csatlakozott. Megismerkedett egyúttal a német klasszicizmussal is közvetlenül és annál szorosabban fűződott Kazinczynak ezzel rokon irányához. A függetlenség és az irodalom szerete miatt sem ügyvédi pályára nem lépett, sem hivatalt nem vállalt, hanem Biharba Álmosdra vonult, ahol leginkább öccse gondozásával volt elfoglalva és gazdálkodott. Itt kezdődött első szerelmi viszonya, mely lemondással végződött és csak melankoliáját növelte. Testvéreivel 1815-ben megosztozván, Csekére (Szatmár) költözött; itt kis gazdaságának, tanulmányainak és az irodalomnak élt szinte másfél évtizedig, de az irókkal fentartotta az összeköttetést, Kazinczyval és Döbrenteivel levelezett, Szemerénél pedig Pécelen többször időzött. Első nyilvános föllépése 1814-re esik, amikor a Horvát Istvántól szerkesztett Magyar dámák kalendáriumában Róza címü kis románca jelent meg, és az Erdélyi Muzeumban (szerk. Döbrentei) szintén verseket közölt. Nagyobb figyelmet gerjesztett azonban a Mondolatra való Felelet, melyet Szemerével együtt dolgozott és adott ki 1815. Valamint a Mondolat a neologiát, ugy parodizálja a Felelet az ortologiát; még a vaskosabb elmésségekre sem marad adós, általán a nevetőket a maga részére vonta. K. ezzel nemcsak állást foglalt a nyelvújítás mellett, hanem sikerét is hathatósan előmozdította. De nemsokára az ő előkelő szelleméhez sokkal méltóbb munkásságot fejtett ki; ama küzdelemben, melyet Kazinczy és táborkara a régi Magyarország ellen folytatott, K. az irodalmi kritika és az esztetika ügyét tette magáévá és e téren indította meg az eszmék forradalmát. Ő a kritikát magas szempontból vette, idealizmusában a tökéletességhez akarta mérni a megbirált költőket és megállapítani, mit tudtak és mit nem tudtak elérni. Ezért a legnevezetesebb költőket vette sorra: Csokonait, Kis Jánost és Berzsenyit. Véleményét nálunk addig hallatlan szigorusággal és egyenességgel mondta ki, ugy hogy Döbrentei nem merte kiadni a kritikákat az Erdélyi Muzeumban, ahová K. szánta volt 1815., hanem a Tudományos Gyüjtemény 1817. évfolyamában láttak világot. Az iró készültsége és bátorsága imponált ugyan, de másrészt fel is zúdította a közvéleményt és az irókat is; a Csokonairól irt, kissé elfogult és tulságosan szigoru birálatot igazságtalannak érezte a közönség; nem kevésbbé kínos hatást tett a Berzsenyiről irt birálat, mely a költőt elnémította és keserü tollharcra adott alkalmat. K. nem folytatta továbbá a magyar költők megbirálását, ugy vélve, hogy a viszonyok nem elég érettek még nálunk arra; de e három birálattal fényesen megalapította a magyar irodalmi kritikát, melynek az első temékein érzik a német kritikával való kapcsolat, de a szempontok emelkedettsége és a meggyőződés ereje és függetlensége K. szellemének voltak hatásukban termékeny nyilvánulásai. K. ekkor oly népszerütlen volt országszerte, hogy a 20-as évek elején (Kisfaludy Károly Aurorájában, a Szépliteraturai Ajándékban, Hébében, Aspasiában) megjelent verseinek csak jó időre sikerült a közönség hidegségét leküzdeniök. 1826. Pesten járván, a következő év januárjáig ott maradt, személyes baráti viszonyba lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-kör többi tajaival, Szemere Pállal szövetkezve pedig megindította az Élet és Literature címü széptani folyóiratot (1826-29), melyben újabb esztetikai és kritikai dolgozatait tette közzé: a Nemzeti hagyományokról, A komikumról, Körner Zrinyijéről; e két utóbbi dolgozatban megvetette dramaturgiánk alapját; a német esztetikától függetlenebb és becsesbb az utóbbi tanulmány, mely a darab jeles elemzése alapján kimutatja, hogy a hazafiság szempontja nem azonos a művészi szemponttal; legelső tanulmányában pedig arra mutat, hogy az igazi nemzeti költészetnek a népköltészeten kell alapulnia. E pesti tartózkodása alatt esett Kazinczyval is az u. n. Iliasz-pör, mely a két jeles iró baráti viszonyában némi keserüséget hagyott. Hazatérte után csak pár évig marat még csekei magányában, hol gazdasági gondok és elhalt öccse családjának ügyei foglalkoztatták; 1829. kiragaták onnan az újjászülető Magyarország politikai mozgalmai előzör a megyei, majd az országos közélet terére. Ugyanis ez év juliusában Szatmár vármegye aljegyzőjévé neveztetett ki; az akkor még kormánypárti megyében K. a szabadelvü párt apostola lett, az ott keletkezett szabadelvü körben mint a párt legderekabb szónoka tünt fel, rábizták a hivatalos feliratok szerkesztését és ő dolgozta ki az 1825-1827-iki országgyüléstől kiküldött regnikoláris bizottság u. n. rendszeres munkálati felől a megyei bizottság jelentését, mely aztán 1832. elfogadva, a következő országgyülésre utasításul adatott. E dolgozat oly hiressé vált, hogy más megyékbe is átkérték. Ezzel oly tekintélyt és befolyást szerzett, hogy 1832. megyei főjegyzővé, ugyanaz évi nov. 6. pedig országgyülési követté választották a megye rendei. Pozsonban nagy munkásságot fejtett ki, a tiszántuli követek kerületi jegyzőjükké választották, számos üzenetet és feliratot fogalmazott és miután a magyar nyelv ügyében tartott beszédével föltünt, tartalomban és formában egyaránt kitünő szónoklataival, melyeket a jobbágyság érdekében, a vallásszabadság ügyében, a lengyelek mellett stb. tartott, az országgyülés vezérférfiai közé emelkedett és nevét országosan tisztelték. E beszédeket, melyekben a sziv mindig megszólal, a formának és pedig mind a kompoziciónak, mind a nyelvnek az a művészete teszi nevezetessé, melyet nálunk K. kezdett és melyet tőle tanultak a 30-as és 40-es évek szónokai: Deák, Kossuth, Eötvös, Szemere Bertalan is, ugy hogy a magyar parlamenti szónoklatot K. emelte irodalmi és művészi szinvonalra. Nem is annyira eszméivel hatott, mint inkább szent hazaszeretetével, politikai és magánjellemének magasztosságával és poétikus, hangban és szinekben gazdag szónoki előadásával. Inkább szónok volt mint politikus, és működésének egyik főérdeme, hogy prózánkban egyáltalán ő kezdi meg a szónoki stilt; leveleiben, értekezéseiben is sok a szónoki lendület. Mint politikus a reformok hive volt, küzdött Erdély és a Részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerü átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Általában a humanizmus és a hazafiság eszméiért lelkesített. Követi pályája 1834. véget ért, amikor vármegyéjében a maradiak kerülvén többségre, őt megtisztelték ugyan bizalmukkal, de az örökváltság ügyében ellenkező utasítást küldöttek neki. K. lement a vármegyébe megkisérleni az új utasítás visszavonását, de midőn ez nem sikerült, a maga és a követtársa nevében lemondott. Búcsubeszédével Pozsonyban 1835 febr. 9. annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyülés e beszéd után aznapra felfüggesztette az ülést és Kossuth e napról gyászkeretben küldte szét országgyülési tudósításait. Visszatérte után megyéjében ismét uralomra juttatta a szabadelvü eszméket. Egyébként mint főjegyző működött tovább és gazdasági, családi ügyeknek és az irodalomnak élt. Nagy gondot fordított unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak nevelésére, hozzá intézte a Parainesist, ezt az erkölcsi irodalmunkban máig páratlanul álló beszédet emberi kötelességeinkről. Az akadémiának 1830 nov. 17. a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagjává nevezték ki, részt vett e társaság első szervezkedő naggyülésében és ez intézetben mondotta el rendkivül nagy hatással emlékbeszédét Kazinczy Ferenc fölött az 1832-iki nádori közülésen és olvastatta fel a másikat Berzsenyi Dániel fölött az 1836-iki közülésen. E két fényes beszédével K. az akadémiai szónoklatnak is első megalapítója nálunk. A szónoklatot annyira kedvelte, hogy a régi rétorok szokása szerint költött esetekre készített beszédekkel is iskolázta magát. Ily tanulmánybeszédek: Védelem P. I. számára, A gyilkos anya, Beszéd a játékszin ügyében, továbbá a Mohács, Vilma (Szemere Pálné emlékezete) és a Celesztina címü éloge-ok is. Több költői és prózai dolgozatot tett közé a 30-as évek folyóirataiban is, össze kezdte szedni munkáit is, melyek közül az I. kötet, Versei Pesten 1832. jelentek meg. A Bajza, Vörösmarty és Toldy Athenaeumának megindultakor e lapba nagy kedvvel dolgozott, itt közölte a Parainesist is, egyszersmind újra fel akarta venni kritikai tollát, hogy a Figyelmezőbe irjon. Ettől azonban elvonta utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, egy nagyszabásu és klasszikus politikai és törvényszéki védirat, melyet barátja Wesselényi Miklós báró hűtlenségi pörében készített. A nagy munka bevégzése után bélgyuladásba esvén, nemsokára meghalt. Halálát Szatmár vármegye körlevélben tudatta a megyékkel, képét a gyülésterem számára megfestette, Szatmárt pedig 1864. szobrot állított emlékének. (Újabb szobra Nagy-Károly-ban és Sztmáron állíttatik fel.) 1890. nagy ünnepléssel ülték meg születése százados évfordulóját. Az akadémiában Eötvös József báró tartott fölötte emlékbeszédet. Munkáit barátjai Eötvös József, Szalay László és Szemere Pál adták ki először: K. F. minden munkái (6 köt. Pest 1840-1848, később Toldy is 1860, 3. kiad. 10 köt. 1877).

K. egyéni jelleménél fogva is egyike volt kora legtiszteltebb férfiainak; egész életét és minden gondolatát az erkölcs kultusza hatotta át, egyik tanítványa, Pap Endre szentnek nevezte, Wesselényi pedig halála hirére igy kiáltott fel: «Nem közénk való volt». Szeli lelkében a modern szentimentalizmus és humanizmus a jellem antik hajthatatlanságával egyesült. Az antik és modern elemek e sajátos vegyülete ismerhető fel irói működésében és különösen költészetében is. Mindjárt irói pályája kezdetén Kazinczyhoz csatlakozott és a klasszicizmusért lelkesült, az ódafélékben a klasszikus mintákat, a lira egyéb nemeiben, éppen mint Kazinczy, a nyugateurópai stilt tartotta szem előtt. Fejlődése haladtával mind erősebben felülemelkedett benne a nyugateurópai irány és bár a klasszikai ódában is jeleskedett, de költészete leghatásosabb termékei mégis a modern szellemüek és alakuak. Kazinczyval együtt a legnagyobb eréllyel terjeszté a nyugateurópai versformákat («mértékes-rímes verselés») és küzdött az ósdi stil és a magyaros formák ellen, mely utóbbiakat Berzsenyi vette védelmébe. De nyugateurópai iránya el is tért a Kazinczyétól, aki ebben is klasszikus volt s Goethe és Schiller hatása alatt állt. K.-nek tépelődő, szentimentális lelke távol állt a klasszicizmus nyugodt derüjétől, sokkal közelebb rokonságban volt a romanticizmussal és amint ez a műirány erősbödött, K. is mindinkább romantikus költő lett. Igy az ő költészete mintegy átmenet Kazinczy korának klasszicizmusa és az Aurora-kör romanticizmusa közt. Mint költő leginkább a lira körében maradt, erre utalta rendkivül erős alanyisága és a maga koráig az érzelmes lirának legváltozatosabb képviselője. Költeményei szerelmi, bölcselkedő és hazafias tartalmuak, műfajilag a szerelmi költemények többnyire dalok, e tekintetben K. a tiszta dalhang felé törekedett és a népdalok megnemesítésével kivánta a magyar dalt megalkotni, ami azonban neki és kortársainak még nem sikerült; a bölcselkedő költemények többnyire reflexiós énekek és a humor hangját ő oltja be először liránkba (Vanitatum vanitas), mig a hazafias költemények többnyire modern ódafélék és e nemben Vörösmarty előtt a legszebbek és legtartalmasabbak. Hymnusa (1823-ból) a Szózat mellett máig nemzeti énekünk. Megrázó erővel nyilatkozik hazafi-fájdalma Zrinyi dala címü énekében (1838-ból) és még sötétebb pesszimizmussal a Zrinyi második énekében (1838); ez utóbbi a legkétségbeesettebb hang egész hazafias liránkban. Egész költészetét, némi nehézkesség mellett a formában, mély erkölcsi komolyság és borus szinezet jellemzi. Az epikának csak egy faját, a lirához legközelebb álló balladát művelte; irodalmunkban e műfajt is ő honosította meg, de nem hazai népköltészetünk alapján, hanem Bjürger és Schiller balladai mintáján; e balladák egyrészt idegen stilüek még, másrészt pátoszuk és részletezésük miatt kevésbbé drámaiak. Amint az Aurora-kör a novellát megkezdte, K. irt néhány elbeszélést is. Egészben nem tartozik ugyan legnagyobb költőink közé, de mint iró, sokoldaluságánál, kezdeményező és irányadó munkásságánál fogva a legkiválóbbak egyike; korának mindenesetre legképzettebb irója, és Eötvös József előtt legfilozofiaibb szellemü irónk általában.

Forrás: Pallas Nagylexikon