Köleséri

1. Sámuel id., ev. ref. lelkész, szül. Nagyváradon 1634., meghalt Debrecenben 1683. 1654 májusig szülővárosában tanult, ekkor külföldre ment s aug 19-től Lejdáben a bölcsészet és nyelvészet tanulmányozásával foglalkozott. Miután Angliába is ellátogatott, 1657 nyarán visszajött hazájába s nagyváradi teologiai tanár, 1659. vagy 1660. szendrői, 1667. után tokaji s innen az üldözések elől menekülve, 1672. debreceni lelkész lett. Itt később esperessé és egyházkerületi jegyzővé választatott. Az egyházi irodalmat szorgalmasan művelte s a következő műveket adta ki: Disputatio theologica ostendens utilitatem lingvae sanctae in interpretatione scripturae (Lejda 1655); Idvesség sarka (Sárospatak 1666, 2. kiad. Debrecen 1676); Bánkódó lélek nyögései (Sárospatak 1666); Szem gyönyörüségének mértékletes siratása (halotti beszéd Borosjenei Istvánné, Kalmár Kata felett, Kolozsvá 1672); Aranyalma (prédikációk, Debrecen 1673); Atyai dorgálásnak jóízü gyümölcse (halotti beszéd Kovács Andrásné, Dobozi Kata felett, Kolozsvár 1675); Szentirás rámájára vonatott fél-keresztyén (prédikációk, Debrecen 1677); Keserü-édes (egyházi beszéd, u. o. 1677); Istennek s nemzetnek végig hiven szolgáló Dávid patriarcha (halotti beszéd Dobozi István felett, u. o. 1679); Josue szent maga-eltökélése (egyházi beszéd, u. o. 1682); Értelmes katechizálásnak szükséges volta (egyházi beszéd, u. o. 1682). A váradi bibliát széljegyzetekkel látta el. Emlékét Brabeum vitae et rerum gestarum... Samuelis Köleséri (Debrecen 1683) címü kiadvánnyal örökíték meg tisztelői.

2. K. Sámuel ifj., az előbbinek fia, a teologia, bölcsészet és orvostudományok doktora, az erdélyi kir. titkos kormánytanács tagja és titkára, szül. Szendrőn 1663 nov. 18., megh. Nagyszebenben 1732 dec. 24. Debrecenben tanult, mig 1679 máj. 22 külföldre indult s 1680 febr. 17. a lejdai egyetemen bölcsészetet kezdett tanulmányozni, melyből 1681 jun. 30. doktori címet szerzett. 1682 május 20. a franekeri egyetemre iratkozott be s itt a következő évben teologiai doktorrá lett. 1585 máj. 9. érkezett haza Debrecenbe, de miután első prédikálása alkalmával a miatyánkot eltévesztette, elhagyva pályáját, az orvosi tudományokhoz fordult s újra külföldre ment, ahonnan aztán orvosdoktori oklevéllel tért vissza. Nagyszebenben telepedett meg, hol mint városi, majd tartományi orvos nagy hivnévre tett szert. Legmaradandóbb s korában is legnagyobb feltünést keltett munkája: Auraria Romano-Dacica (Szeben 1719), mely az erdélyi bányákról, főleg az aranybányászatról értekezik. Bölcsészet-doktorrá avatása alkalmát debreceni tisztelői Applausus votivus címü füzettel ünnepelték meg, mely Debrecenben 1682. jelent meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon