Kolinovics

Gábor (senkvici), történetiró, szül. Senkvicen (Pozsony), honnét előnevét is irta, 1689 márc. 24., megh. 1770 dec. 22. Kisnemesi családból származott, melynek vagyonát a Rákóczi-féle szabadságharc idején a kurucok elpusztították. Pozsonyvármegyei iskolákban a retorikáig tanult, midőn a kegyesrendiek közé lépett, de már ujonc-éveiben folytonos betegeskedése lehetetlenné tette a rendben maradását. Nagy sanyaruságokon ment át, mig végre Nagyszombatban Sipeky Mihálynál, a Pálffy-javak igazgatójánál irnoki állást nyert, melyben 4 évig maradt. Ekkor azonban állását odahagyva, megbizatások teljesítésével s ügyvédkedéssel kereste kenyerét. Midőn aztán elaggott atyja átadta neki gazdaságát, Senkvicre vonult, hol megházasodott; 5 leánya és egy András nevü fia volt, ki azonban 8 éves korában, 1751. meghalván, családját férfi-gon sírba vitte. Senkvicen K. kizárólag csak a történelmi és régészeti tanulmányoknal élt. 1730. pozsonyvármegyei esküdtnek, kevés idő mulva számvevőnek (rationum exactor) választották meg s mint királyi táblai hites jegyző halt meg. Történelmi műveit földije, Kovachich Márton adta ki. Ezek közt legrégibb, s főleg az esztergomi káptalan gyüjteményeinek felhasználásával készült: Chronicon militaris ordinis equitum Templariorum (Pesten, év nélkül), melynek címelőző lapja gyanánt az ő arcképe van rézbe metszve. Ezen arcképe a Pannonhalmán őrzött, olajba festett képe után készült. A kiadott mű elején igen bőven és alaposan megirt életrajza foglal helyet Kovachichtól. Másik műve a Posthuma memoria Josephi Eszterházy, Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae proregis (Nagyszombat 1754). Harmadik, s történelmi forrás-jelentőségénél fogva legfontosabb műve a Nova Ungariae Periodus (Buda 1790). A munka zavaros, pedáns, cikornyás, u. n. klasszizáló latinsággal irott; mindamellett ugy Sulzer, mint Salamon itélete róla nagyon is erős; mert utóvégre is megbizható, részletes, sőt kimerítő tárgyalását adja azon nevezetes országgyülésünknek, s mint ilyen, elsőrendü kútfő, nélkülözhetelen az illető kor közéletének alapos megismerésére. Szorgalmát és betürágó pontosságát bizonyítja két katalogusa, melyek közül ez egyik Bonfinius pozsonyi Golner-féle kiadásához készített lajstroma, a másik a Kéri Ferenc-féle Epitome historiae Byzantinae 9. könyéhez irt név- és tárgymutatója. Műveinek legnagyobb része azonban kéziratban maradt. Ezek közt legfontosabbak a Rákóczi-forradalomról szóló kommentárjai, melyek: Commentariorum de rebus Ungaricis libri XIII. címen másolatban megvannak a magyar nemzeti muzeum kézirattárában is. Nevezetes kútfő, de erősen labanc-ízü mű, melyet csak nagy kritikával használhatni. Ezt mintegy kiegészíti a Fulcrum Commentariorum de rebus Ungaricis. Kéziratban van meg: Vitarum belliducum Ungariae virtute et fortuna illustrium c. műve is, valamint a hét éves háboru részletes történelme levelekben. Utolsó munkája a Biennium Societati Jesu ter infelix. Mindezen munkákat nem kevesebb mint 2060 íven, sajátkezüleg igen szépen irta le, s gyüjtéseivel, leveles könyvével együtt 13 kötetbe foglalta. Összes kéziratait a pannonhalmi szt. Benedekrendieknek hagyományozta. A rend eltörlésekor, II. József alatt, K. kéziratai a pesti egyetemi könyvtárba vitettek; midőn aztán a szt. Benekediek visszaállítása bekövetkezett, K. kéziratait is visszakapták, s ma is Pannonhalmán őrzik.

Forrás: Pallas Nagylexikon