Könyvkereskedelem

az iparnak az az ága, mely az irodalmi termékek előállítássával és terjesztésével foglalkozik. A K. a könyvekkel való kereskedésen kivül a zenemű-, mű- és térképkereskedése is kiterjed s a következő ágakra oszlik: 1. könyvkiadóüzletre, mely irói művek kéziratának és kiadási jogának megvételével és eladásra szánt többszörösítésével foglalkozik; 2. a szortiment K.-re, mely a kiadókönyvkereskedők által többszörösített irodalmi termékeket akár bolti helyiségben, akár megtekintésre küldés, akár házaltatás (colportage) útján terjeszti; 3. a bizományosi üzletre, mely a központban lakó könyvkiadók és a vidéki szortiment-könyvkereskedők közti összekötés egyszerüsítését és a szállítás megkönnyítését mozdítja elő; 4. az antiquár-K.-re, mely a könyvnyomdai iparnak régibb, a rendes könyvárui forgalomban már elő nem forduló, értékesebb vagy ritkább termékeit, nemkülönben a használt könyveket veszi meg és hozza forgalomba.

A könyvekkel való kereskedés aránylag későn fejlődött ki. Még az olyan kiváló jelentőségü népeknél is, aminők a régi egyiptomiak és a zsidók voltak, se találhatni nyomát az olyan irodalmi üzletnek, amely a későbbi K.-hez volna hasonlítható. A fennmaradt leirt közleményeket, ugy látszik, csak fölolvasás útján terjeszteték s csak a régi Görögországban és később Rómában állott fen a K. Erről a klasszikus irók jegyzeteiből és vonatkozásaiból meglehetős tiszta képet alkothatunk magunknak. Kr. e. az V. sz.-ban valószínüleg már virágzott a K., sőt a kiviteli üzlet is, főkép Athénben. A tudományos és költői irodalom mellett voltak különböző tartalmu népies iratok is, melyeket ugynevezett repülő könyvárusok v. könyvkikiáltók terjesztettek a nép között, mig az állandó lakóhellyel biró könyvárusok, akik többnyire könyvmásolók is voltak, bódékban szokták könyveiket felolvasni, hogy ekként vevőkre tegyenek szert.

Rómában a K. tulajdonképen csak a görög műveltség és bevándorlás hatása alatt fejlődött, különösen Kr. e. a III. sz. vége felé, de aztán igen gyorsan föllendült, ugyannyira, hogy a magasabb társadalmi illem megkivánta a könyvek birását. Főkép a köztársaság végnapjaitól kezdve, amidőn a római birodalom is fölvirágzott, fejlődött nagy mozgalom a K. terén. A bibliofilok száma is jelentékeny volt, nehányuknak a neve, igy a Pomponius Atticusé, az Atrectusé reánk is jutott. A könyveket irnokok (librarii, mely elnevezést később magukra a könyvkereskedőkre vitték át) állították elő, még pdig vagy önállóan másoltak, vagy több irnok gyült egy felolvasó köré s annak diktatuma után irtak. Az ekként előállított pélányokat a korrektorok átnézték, azután pedig a könyvkötő (glutinator) vette át és adta meg nekik végső alakjukat. (L. Könyv.) Mivel mindez a rabszolgák dolga és ennélfogva igen olcsó volt, a legtöbb költséget - nem számítva az esetleges külső díszes kiállítást - a könyvekhez használt papirusz okozta, amelyre jelentékeny beviteli vám volt szabva. Eredeti kéziratok gyakran magas árt értek el, különben a könyvek ára, különösen az iskolakönyveké és a népies irányu kiadványoké, meglepő olcsó volt. Arról, hogy fizettek-e honoráriumot s általában helyeztek-e súlyt a szellemi tulajdonkra, keveset tudunk. Ugy látszik, hogy inkább közös vagyonnak tartották az irodalmat és valószinü, hogy a kelendő könyveket gyakran másolták. A kiállítást és az árt tekintve, már akkoriban is voltak különböző kiadások. Sajtó-rendőrség nem létezett, noha hébe-hóba megtörtént, hogy egyes könyveket, főkép a császárság korában, elkoboztak és elégettek. A könyveket a könyvkereskedők bódéikban kirakosgatták; egyes könyvek megjelenéséről a közönséget hírdetményen tudósították, amelyeket a bódé ajtajára, v. az előcsarnokok oszlopaira ragasztottak, de adtak hirt az új könyvekről kikiáltók is. A provinciákba, amelyekben a római cégeknek különbn is voltak megbizottaik, a könyvek s különösen a fővárosban már nem igen kelendők, az előkelő államhivatalok és katonai parancsnokok, levélvivők, kereskedők stb. útján kerülhettek. Tény az, hogy az irodalom legjelentékenyebb termékei a római birodalom legtávolabb fekvő részeiben, tehát az akkori ismert egész világban is el voltak terjedve. Erről különben a vidéki könyvkereskedők is gondoskodtak, amilyenek voltak főkép Alexandriában, Lugdunumban (Lyon), majd Karthágóban, Antiochiában, Szmirnában, Massziliában (Marseille), Athénben, Mediolanumban, Brundusiumban (Brindisi) stb.

A középkor első századaiban a római birodalmat (Bizánc, Alexandria) és később az iszlám országait (Bagdad, Kairó, Cordoba) kivéve, nem volt irodalmi kereskedés. Kolostorokban és papi hivatalokban, valamint egyes fejedelmek udvaraiban készítettek ugyan másolatokat, de csak magánhasználatra. A kéziratok ritka eladását alig lehet K.-nek nevezni. Az irás művészetét csak kevesen, többnyire papok ismerték, és ezeknek termékei többnyire nagyon magas áruak voltak; a kéziratokhoz használt pergamentnek drágasága is akadályozta az irodalomnak nagyobbszerü terjesztését. Csak a XII. sz.-ban, az egyetemek keletkezésekor, kezdett az irodalmi segédkönyveknek, a tanulók számára való vezérfonalaknak és tankönyveknek szükséglete nagyobb arányban mutatkozni. ezek révén fejlődött ki a középkori K. (kézirat-vásárlás), melyet tulajdonkép csak a rongy-papir feltalálása tett lehetővé, mert ezen a kéziratokat olcsóbban lehetett elkészíteni. A tudományos és oktató irodalom termékein kivül később költői művek és népies iratok is belékerültek a forgalomba.

Egyes rendszeres és szabályszerü kézirat-kereskedésnek első nyomaira Olaszországban a XIII. sz.-ban bukkanhatni. Legelőször a kézirat-kölcsönzők tüntek elő, akiket üzleti helyiségük (stationes) után stationarii-nak neveztek. Ezek a birtokukban levő, irnokok (librarii, scriptores, amanuenses stb.) vagy maguk által készített kéziratokat lemásolás végett a tanulóknak kölcsönözték oda; hogy a lemásolást többeknek is lehetővé tegyék, a kéziratokat apránként is kikölcsönözték (a 16 kolumnás, kolumnánként 62, 32 betüs sort tartalmazó csomókat peciaenek nevezték) s az ilyen kézirat-kölcsönzőket periarii-nak, stationarii peciaumnak hívták. A készletben tartandó könyvek száma, valamint a peciák bérbeadási ára, továbbá az egész kereskedés az egyetemek felügyelete alatt állott és maguk a stationarii is egyetemi emberek voltak. A kéziratok pontosságánál is rendszeres ellenőrzést gyakoroltak. A kéziratok eladása a kézirat-kölcsönzőknek meg volt tiltva; csak később engedték meg nekik, hogy bizományosokként, bizonyos föltételek mellett, nyereségre eladhassanak kéziratokat. Az irodalmi termékekkel űzött e kereskedés azonban még nem volt a tulajdonképeni K; ilyen csak később fellépett kézirat-kereskedők (venditores librorum, librarii, vagy mivel legtöbben a papirkereskedők sorából kerültek ki: cartolaji) űztek. Ezek nem voltak az egyetem szigoru felügyeletének alárendelve, hanem szabadon űzték iparukat. Gyakran egyszersmind másolók is voltak, s mint ilyenek maguk készítették kereskedésük cikkeit, mig később, ugy látszik, valóságos kéziratgyárak keletkezhettek. Nagy lendületet vett a kéziratkereskedés akkor, amidőn a hódító törökök elől számos kéziratot Görögországból Itáliába vittek megmentés végett. A korlátlan kéziratkereskedés főhelyei Észak-Olaszország nevezetesebb városai lehettek, mint Velence, Firenze, Milano stb. Velencei kereskedők a XV. sz.-ban nagy mennyiségben kaptak kéziratokat Görögországból, sőt külön utazó megbizottakat tartottak, akik Görögországban kéziratok után kutattak. A legnevezetesebb olasz kéziratkereskedők voltak: Joannes Aurispa Velencében (1369-1459) és Vespasiano Philippi (sc. filius) Firenzében (a XV. sz. közepén).

Ugyanabban az időben, amikor Olaszországban, megjelentek Franciaországban is az első kéziratkölcsönzők és kereskedők. Itt is ugyanazoknak a korlátoknak voltak alávetve, amilyeneknek Olaszországban és az egyetemek joghatósága és felügyelete alatt állottak. Párisban a «stationarii» és «librarii» az irnokokkal, rubrikátorokkal, pergamentkészítőkkel és papirkereskedőkket együtt a «libraire»-ek céhét alkották, amely Kirchoff Albert szerint 1292. 8 kéziratkereskedőn kivül 25 «escrivain»-ből (iró), 13 «enlumineur»-ből (rubrikátorok, bizonyos körülmények közt miniatürök készítői), 17 «lieur»-ből (könyvkötők) és 16 «parcheminier»-ből (pergamentkészítők és kereskedők) állott. Párison kivül Franciaországban csak az egyetemi városokban voltak kéziratkereskedők. A legismertebb volt köztük Flamel Miklós alkimista (a XV. sz. elején). Németországban is űztek kereskedést a kéziratokkal az első egyetemek alapítása óta, a XIV. sz. közepe táján. Itt «stationarii» ritkábban fordulnak elő; a kéziratoknak leirás végett kölcsönadása helyébe a fölolvasások léptek, t. i. az egyetemi docensek a füzeteket lediktálták. Az üzleti berendezések és az egyetemek fenhatósága tekintetében a német viszonyok, ugy látszik, teljesen megfeleltek a párisiaknak. A kéziratokkal való kereskedés legjelentékenyebb volt Kölnben, Erfurtban, Heidelbergában, Bécsben, Prágában, azután Németalföldön, Genfben és Brüggében. A kereskedés leginkább tanítók kezében volt, de papir- és pergamentkészítők, levélfestők is részt vettek benne, valamint itt is fejlődtek irnokokat képző iskolák és kéziratgyárak. Déli Németországban főleg a szerzetesrendek működtek ezen a téren, mig Észak-Németország legtekintélyesebb kéziratgyára Hagenauban volt, ahol Lauber Diebold kéziratkereskedő lakott (1447 táján). Angolországban a «stationarii», ugy látszik, többet foglalkoztak a kéziratkereskedéssel, mint másutt s ők egyszersmind könyvkötők is voltak. A kéziratkereskedés egy-némely nyomaira Spanyolországban is akadhatni. Magyarországban a kéziratkereskedésnek nyomaira nem igen akadhatunk, ámbár már Árpádházi királyaink közt is voltak könyvkedvelők és könyvtáralapítók.

A könyvnyomtatás föltalálása korában a K.-nek bizonyos neme volt mindenütt kifejlődve. A kéziratok sokszorosítása még a könyvnyomtatás mellett is hosszabb ideig divatozott, főként a görög könyvek terén. Az előkelő és vagyonos könyvgyüjtők már akkor is szivesebben vettek könyvgyüjteményeik számára kéziratokat, melyeket aztán díszesen kiékesítettek; a nyomtatott könyvek előtt egyelőre zárva maradtak könyvtáraik. A K. tulajdonképeni üzletmenetét azonban teljesen érintetlenül hagyta ez új találmány. Megtartotta addigi üzleti formáit, amelyekben a K. még ma is gyökerezik, ugyannyira, hogy majd mind azok az üzleti szkások, amelyek mai napig érvényben vannak a K.-ben, csiráikban már ott is kimutathatók. A K. eleinte nem volt önálló ipar. A kiadással a könyvnyomtatók foglalkoztak, mig az eladást a könyvkötők, kereskedők stb. vették kezükbe. A könyv épp oly kereskedelmi cikk volt, mint bármi más. Az akkori kiadók közt kétségkivül legjelentékenyebb Schöffer Péter volt, akinek Párisban és Angerslatben voltak fióküzletei és összeköttetései kiterjedtek Lübecken át egész a Keleti-tenger vidékeire, Königsbergbe és Budára. A könyvnyomtatók aznban sokszor nem voltak képesek a könyvet elkészíteni; ily esetekben gyakran előfordult, hogy hercegek, főemberek és gazdag irodalombarátok viselték a nyomtatás költségeinek egy részét. Más esetekben a nyomtató vagyonos barátai előlegezték a szükséges pénzt; ilyenkor azt szokták ezekről mondani, hogy ők a nyomtató «kiadói». Az is előfordult, hogy több könyvnyomtató összeállt s közös költségükön nyomattak ki valamely könyvet, az előállított példányokat aztán fölosztották egymás közt, hogy kiki érteksítse a magáét ugy, ahogy tudja. Ilyen könyvnyomtató-társaság volt, p. Baselben, melynek nyomdásza Froben János volt s részesei valának Birckmann F. Kölnben s valószinüleg Koberger János v. Antal Nürnbergben. Egy más ilyen nyomtató-egyesületnek Amerbach János volt a képviselője; ennél a társulatnál nyomatott később Koberger Antal is, aki Josse Bade-val és Jean Petit-vel különösen Párisban adott ki könyveket. Hasonló esettel találkozunk Lipcsében 1490. Franciaországban nagyon divatos volt a többek költségén való kiadás. Az ilyen kiadótársulat könyvnyomtatókból s kiadókból állott. Magyarországban ilyen kiadótársulatokat nem ismerünk, de gyakran előfordult, hogy egyes főurak saját költségükön szereltek föl nyomdát és kinyomatták kedvelt tudósaiknak munkáit. (L. Könyvnyomtatás.) Ha a könyvkereskedő a nyomdásznak valamely megbizást adott, akkor is azt szokták mondani, hogy «kiadója» neki. A XV. és XVI. sz.-ban a nyomtatványokon legtöbbnyire csak a nyomdász van megnevezve, a valódi kiadóról pedig semmiféle említés nem történik. A nyomdász a nyomtatásért járó díjon kivül a nyomtatványból is kapott néhány példányt, melyeket azután értékesített; ez a szokás azonban sok visszaélésre szolgáltatott alkalmat. A nyomtatók a maguk költségén előállított könyveket v. egyenként adogatták el, v. nagyobb mennyiségben, vagy az egész kiadásban kinálták eladás végett a könyvelárusítóknak. Veszélyes időkben, amikor olyan könyvekről volt látható, a külföldön és hamis cég alatt volt szokásban nyomtatni. Igy Lipcséből p. Vittenbergában, Eilenburgban stb. nyomtattak könyveket. Az irodalom termékeinek voltaképeni terjesztői a könyvelárusítók voltak, akik közül a legjelentékenyebbek egyszersmind kiadók is voltak. Ilyenek voltak a Kobergerek Nürnbergben (1472-1540), akik nagyobbszabásu kereskedelmi üzleteik révén Nürnberget bizonyos tekintetben a K. középpontjává tették. Jelentékeny kiadó-üzletük és nyomdájuk mellett (azonkivül külföldön is nyomtattattak) nagy szortiment-üzletük is volt, amely által főként az olasz klasszikusok kiadásait terjesztették. Koberger Antalnak Párisban két raktára volt, Lyonban egy az olasz és egy a spanyol kiadványok számára, azonkivül voltak raktárai Bécsben, Budán, Krakóban, Boroszlóban s utazók, papok és magánosok közvetítése révén üzletét Lengyel- és Észak-Németországra stb. is kiterjesztette. Birckmann Ferenc Kölnben és Antwerpenben (1510-50 táján) üzleti összeköttetésben állott Angliával, Dél-Németországgal, Svájccal, Párissal. Lipcse, ahol 1489 óta lehet könyvelárusítókra találni, már a XV. sz. kilencvenes éveiben is messzeterjedő összeköttetésben állott Magdeburggal, Prágával, a XVI. sz. elején Danziggal, Boroszlón át Lengyelországgal, Magyarországgal, Erdéllyel.

Mint már a kéziratkereskedők, a könyvkereskedők is felkeresték kiadványaik eladása céljából az országos és heti vásárokat, amelyeketn bizonyos tekintetben országok és vidékek szerint határotl vevőközönségük volt. Igy a lipcsei könyvárusok már a XVI. sz. elején jártak a boroszlói és poseni vásárokra; főként pedig a szomszédos Naumburg Péter-Pál napi vásáraira. A legfontosabbak a Majna melletti frankfurti vásárok voltak (a XV. sz. hetvenes évei óta), melyek a könyvvásárlás világpiacává fejlődtek ki. Itt gyülekeztek a fontosabb országokból: Olasz- és Franciaországból és Németalföldről stb. való könyvárusok. Inkább a német és a keleti vidékek vásárai voltak a lipcsei országos vásárok, melyeket már 1493 óta látogattak könyvkereskedők. A vásárokon a könyvárusok kirakták könyveiket, vagy készleteik címlapjait, vagy jegyzékét függesztették ki. A szenzációs újdonságokról az utcákon kikiáltók értesítették a közönséget, a kisebb iratokat egész csomó férfi, asszony és gyermek árusítgatta. Egyszer-másszor a tudósok is eljártak a vásárokra, hogy könyveket vegyenek; jöttek könyvkereskedők is, akik készleteiket egészítették ki. E mellett a könyvárusok üzleti utazásaik alkalmával a tudósok leveleit kézbesítették, fizetéseiket v. egyéb dolgaikat teljesítették Dél-Németországból Észak-Németország felé és tovább. Már kezdetben a kereskedőknek és magánosoknak különbség nélkül egyenlő áron volt szokás a könyveket eladni. Csak egyes esetekben adtak a nagy kiadók nevezetesebb könyvelárusítóknak százalékot. A bolti ár nem volt megállapítva, és a kiadó később oly áron adta el áruit, amilyenen lehetséges volt. De eddig még mindig nagyon kicsiny volt a könyvet vevők száma, amely aztán a reformáció korában óriásilag megnövekedett. Itt az elárusítás legfontosabb közvetítője a kolportázs- és vándor-üzlet volt, amely különösen a népies iratok eladása tekintetében bizonyult sikeresnek. Mindnyájan utaztak: képfestők, kártyakészítők, levélnyomtatók keresztül-kasul járták az országot; különösen sokar barangoltak a nürnbergiek. Maguk a könyvkiadó tudósok is jártak könyveikkel házalni, vagy házaltattak hozzátartozóikkal. A készpénzzel való fizetés helyébe később a csereüzlet jött divatba a vásárokon. Az üzleti előny, amelyet egy lehetőleg sokoldalu raktár biztosított, már a XV. sz.-ban arra vezetett, hogy a kiadók kiadványaikkal cserét űztek. Ez a csere rendesen ugy történt, hogy a könyveket tartalmazó csomagot zsinórral megmérték és a csomag területének megfelelő más kiadványokat tartalmazó könyvcsoagot adtak érte. Ez arra mutat, hogy eleinte a könyveket egyenlő értéküeknek tartották, később azonban a németalföldi kiadók a maguk becsesebb kiadványaikért a német könyvek három-négy-ötszörösét követelték és meg is kapták. Természetes, hogy csere-üzletet a vásárokon csak olyan kereskedők kötöttek, akiknek maguknak is voltak kiadványaik; akik csupán csak könyveláusítók voltak, azoknak készpénzzel kellett vásárolniok, viszont a csupán csak kiadókkal sem volt csereüzlet köthető. Noha a K. egészen szoros értelemben véve soha sem volt céhrendszerü, bizonyos korlátokat mégis nagy féltékenységgel tartottak meg. Külföldi könyvkereskedőknek soha sem volt szaba idegen kerületekbe hatolni, a vásári helyeken csak a vásár idején tarthatták nyitva boltjaikat; a könyvnyomtatóknak csak a maguknyomtatta kiadványokkal, a könyvkalmároknak vagy antiquariusoknak csak régi és kötött könyvekkel, értekezés-kereskedőknek pedig csak a kisebb termékekkel és olyan művekkel, melyek 12 ívnél nem terjedelmesebbek, volt szabad kereskedniök. Párisban már a meg nem esketett kéziratkereskedőknek nem volt szabad oly könyvet eladniok, amelynek értéke 10 sousnál nagyobb volt. Csak a könyvkötők voltak azok, akik, noha hosszu harcokat vívtak ellenük, nem engedték kezükből a naptárakkal, iskola- és épülésre szolgáló könyvekkel való kereskedést kiragadni. Azok a kis könyvkereskedők, akiknek nem volt érdemes a vásárokat látogatni, szükségleteiket a nagy szortimentek útján szerezték be. A frankfurti világra szóló könyvpiacnak virágzása és jelentősége alig egy századig tartott.

Midőn a nemzeti irodalmak a korábban általánosan uralkodó latin irodalommal szemben önállóságukat kivívták és az egyes országokban mindinkább több könyv jelent meg, mint előbb egész Európában, kifejlődött a nemzeti K., amely a nemzetközi közvetítést csak egyes kereskedelmi házak útján folytatta. E fejlődésnek alapja nem annyira a nemzeti öntudatban v. szükségletben, mint inkább abban a körülményben rejlett, hogy az egyes államok csakhamar különféle sajtótörvényekkel szabályoztk a K.-et és ennek következtében az egyes országokban különféle K.-i szervezetek fejlődtek. Magyarországban a rendszeres K. első nyomai Mátyás király alatt mutatkoztak Budán, ahol 1484-től egész a mohácsi vészig (1526) számos könyárus működött, mint p. Feger Tibold (1484-1494); Ruem György (1490-93); Paep vagy Pap János (1498-1515); Kaym Orbán (1503-19); Várdai István (1511); Nagybányai Heckel István (1512-14); Schaller Jakab (1511-15); Murarius Antal (1513); Milcher Mátyás (1514); Kaym Orbán örökösei (1520); Sessardiai (Szekszárdi?) Lénár (1523); Gryneus György (1524); Prischwicz Mihály (1524-25). Ezek voltak a magyar K. legelső úttörői, akik, nyomda hiján, kiadványaikat mind külföldön, főkép Velencében, Augsburgban és Strassburgban nyomatták. Az említett budai könyvárusok különösen a hazai egyházak számára szükséges könyveket adták ki, amire őket Mátyás királynak 1479-iki rendelete ösztönözte, melyben az egyházakat misekönyveik és breviariumaik kinyomatására utasította. Döntő befolyással volt a magyar K.-re a reformáció. Ennek terjedésével gondoskodni kellett a szentirásnak és a szükséges tankönyveknek magyar nyelven való kiadásáról. A XVI. sz. első nyomtatványai azonban magyar nyomtató műhely hiján, már nem az országban készültek. Krakó, melynek akkor hires egyetemét a magyar ifjak nagy számmal látogatták, volt hosszabb ideig az irodalmi szükséglet előállítója, azután pedig Bécs. Az 1526. mohácsi gyásznapok után Buda is a török birtokába jutván, az odavaló könyvárusság lehetetlenné vált és két évszázadon át szünetelt. Ezalat a vidéken is csak igen lassan fejlődött a K., mindamellett Brassóban 1535-ben, Kolozsvárt 1550., Magyar-Óvárt 1558., Debrecenben 1560., Nagyváradon 1565., Gyula-Fejérvárt 1567., Eperjesen 1573., Pápán 1577., Bártfán, Besztercebányán és Nagyszombatban 1578., Német-Ujvárt 1583-ban, Pozsonyban 1594., Sárvárt 1602., Kereszturon 1604., Kassán 1610., Lőcsén 1611., Trencsénben 1637. találunk már könyvkereskedőket, mig az ország többi részében csak a XVIII. sz.-ban fejlődött ki a K., ekkor azonban már mindenütt rohamosan. Első helyen állt mindig Buda és Pest, mig a vidéki városok közt különösen Pozsony, Kassa, Lőcse, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Debrecen és Győr vittek vezérszerepet, ahol az egyszer gyökeret vert K. hálás és biztos talajra akadt.

A könyvkereskedői ipar űzése azelőtt a céhrendszer alapján engedélyhez volt kötve, ezt azonban csak I. Ferenc rendezte véglegesen 1806. kibocsátott szabályrendeletével. Kezdetben a hatóság igen nehezen adta meg a könyvkereskedői iparjogot s főkép ennek tulajdonítható, hogy a jelen század első évtizedeiben még oly jelentékeny könyvkereskedők is, mint a pozsonyi Wignad Károly Frigyes, a debreceni Csáthy György, a nagyszebeni Hochmeister Márton és mások, könyveikkel megrakott kocsin járatták be a szomszédos megyéket, hogy az olvasni és tanulni vágyó magyar közönséget ott is ellássák könyvekkel, ahol akkor könyvkereskedő még nem telepedett le. Az 1848. sajtótörvény életbe léptetésével, mely szerint a könyvkereskedők mindazokat az elmeműveket, melyek elmarasztaló itélet által nem sujtatnak, szabadon árulhatják, ugy nemzeti irodalmunk, mint könyvkereskedelmünk gyors fejlődnek indult, ámbár az 50-es években, az abszolutizmus ideje alatt, újabb hanyatlás állt be s a magyar K. forgalma nagyrészt külföldi irodalmi termékek árusítására volt utalva. Végre a 60-as években, önállóságunk visszanyerése után, pezsgő élet mutatkozott minden irányban s ma, egy negyedszázaddal később, könyvkereskedelmünk méltó helyet foglal el a nyugati művelt nemzeteké mellett. Ezt a fejlődést lényegesen előmozdította az 1872. VIII. s az 1884. XVII. t.-c.-kel életbe léptetett teljes iparszabadság, de tagadhatatlan, hogy ez a K.-ben is fejlesztette az illetéktelen konkurrenciát. Magyarországon jelenleg (1895), nem számítva azokat a könyvkötőket és papirkereskedőket, akik mellékesen könyvek elárusításával is foglalkoznak, 283 könyvkereskedő van, kik közül 34 csakis könyvkiadással, 7 zeneművek kiadásával és elárusításával, 32 pedig antiquár könyvkereskedéssel foglalkozik, mig a többiek vagy tisztán szortiment-könyvkereskedők, vagy pedig a K. több ágát űzik egyszerre. Ezek közül magára Budapestre esik 25 kiadó vállalat, 30 szortiment-könyvkereskedés, a zeneműkereskedők és antiquáriusok pedig mind. A magyar K.-nek üzleti középpontját az 1878. alakított «Magyar könyvkereskedők egylete» képezi. Székhelye Budapest, hivatalos közlönye a havonként háromszor megjelenő «Corvina».

Azokat az ágakat, amelyekre a mai K. föloszlik, már cikkünk elején említettük. Tisztán kiadással foglalkozó könyvkereskedések csak azóta állnak fenn, amióta a könyvkereskedők a vásárok látogatásával fölhagytak. A magyar K.-ben ez az időszak a jelen század negyvenes éveire esik, ámbár a ponyvairodalmat terjesztő cégek, melyeknek legfőbb virágzása a negyvenes és ötvenes évekre esik, a vásárok látogatását még később is folytatták. A várásokon előbb részt vett kiadóüzletek lemondtak arról, hogy idegen kiadók műveit beszerezzék és eladogassák; később már nem is voltak arra szorulva, hogy bevárják a vásárokat, hogy új kiadványaik számára piacot találjanak, hanem megjelenésük után rögtön forgalomba hozták őket. Ez aztán arra kényszerítette a kiadókat, hogy bizományba is küldjenek könyveket és ez az eljárás vetette meg a kiadó és szortiment-könyvkereskedő közt különösen nálunk s Németországban ma id dívó összeköttetés alapján. Hogy kiadványaink terjesztését vásárok nélkül is megkönnyítsék, sok olyan kiadóüzlet, amely nem a bizományi helyeken (Budapest, Bécs, Lipcse, Páris, Stuttgart, London stb.) volt letelepedve, bizományi helyeken levő cégeknél raktárakat rendezett be és ez lényegesen előmozdította és gyorsította a kiadó és az elárusító közti összeköttetést. A szortiment-üzlet a könyveknek a közönség elé való juttatásával foglalkozik. Tisztán szortimentüzletek, vagyis olyanok, amelyeknek maguknak semmiféle kiadványaik nem voltak, s főként ezeket kell a régebben könyvelárusító névvel nevezettek alatt érteni, léteztek már a XVI. sz.-ban is. Ezek szükségleteiket a vásárokon, v. nagyobb könyvkereskedők útján szerezték be, akiknek idegen kiadóktól is volt raktáruk. Bevásárlásaikat nemcsak a pillanatnyi megrendelésekhez alkalmazták, hanem beszereztek oly könyveket is, amelyeknek kelendőségében biztak. Ez által fejlődtek ki az akkori szoros szortiment-raktárak. Jelenleg a szortiment-üzlet főkép az újdonságok és folytatások eladására szorítkozik, ugy hogy régibb műveket rendszerint csak határozott megrendelésre szereznek be. Egyes szortiment-üzletek a részletfizetésre való szállítással is foglalkoznak, ami különösen az utolsó években fejlődött ki annyira, hogy nálunk néhány nagyobb irodalmi vállalat ennek köszönheti rendkivüli sikereit. A szortiment-üzletek által azelőtt gyakorolt ama szokás, hogy könyvtárakat vettek meg s azokat kis részletekben elárusítottak, most már idejét multa; ez az üzleti ág egészen az antiquár-üzletek kezébe jutott, mig ellenben a kiadóknál egyes munkákból fenmaradt készlet megvétele és mérsékelt áron való eladása a modern antiquariatus kezébe, amely a csere-üzletet is fölelevenítette. Az antiquár-üzlet mindkét ága főként katalogusok útján dolgozik és üzleteket többnyire készpénzfizetés ellenében köt. A könyvkereskedői bizományi-üzlet nem tévesztendő össze a kereskedelmi bizományos tevékenységével, valamint azzal az üzlettel sem, amely a kiadóktól a szortiment-könyvárusoknak küldött bizományi küldeményekből fejlődik. A könyvkereskedői bizományos megbizójának minden üzletét a megbizás helyén végzi; bizonyos tekintetben teljes meghatalmazottja és amellett megbizójának üzleti bizalmi embere és oly fontos közvetítő személy, hogy egy könyvkereskedés, melynek a főbizományi helyen bizományosa nincs, a közönség igényeinek megfelelni képtelen.

Amint már említettük, a K. szervezete különféle irányban fejlődött s ezek közt legfigyelemreméltóbb s legjobb a német s az ennek mintájára szervezett magyar K. üzletmenete. E szerint a kiadó, ha valamely vállalat kiadását elhatározta, a szerzővel többnyire irásbeli szerződést köt. (L. Kiadói ügylet.) E szerződésben benfoglaltatanak a tiszteletdíj összege, a fizetések határideje, a kiadás nagysága, sokszor még az alakja, nyomása és külső kiállítása, a megjelenés ideje s azok a föltételek is, amelyek alapján a kiadó az esetleges további kiadásokra a kiadás jogát megszeezheti. Néha az iró is fedezi a költségek egy részét, vagy művét egészen a maga költségén nyomatja s aztána könyvkereskedőnek bizonyos provizió mellett eladás végett bizományba adja. Végül az iró a művet, melyet saját költségén nyomatott ki, a saját kiadásában is tarthatja és maga is árusíthatja; ez a mód azonban csak oly műveknél válik be, amelyek főkép helyi érdeküek. A mű elkészülése után a kiadó v. körlevél útján értesíti a szortiment-könyvkereskedőket az újdonságró, v. külön megrendelés nélkül elküli nekik azt újdonság gyanánt. A kiadó terjesztési eszközeihez tartoznak még: a napi- vagy szaklapokban közzétett hirdetések, ismertetések, a prospektusok, falragaszok és próbafüzetek. Ez utóbbiak főként aláirások gyüjtésére szolgálnak s ez a módszer különösen alkalmas a füzetekben megjelenő vállalatok terjesztésére. Ezt rendesen utazók közvetítik s olyan kiadó-üzletek űzik, amelyek népies, vagy népszerü tudományos irodalmi termékek közrebocsátásával foglalkoznak. A szortiment-könyvkereskedő megrendeléseit többnyire nyilt rendelő-lapokon teszi, melyek a főbizományosi helyen a bizományos kezén át kerülnek a kiadókhoz s a megrendelések ismét a bizományos útján jutnak a megrendelő birtokába. Az utómegrendelések vagy bizományba, azaz oly föltétel mellett történnek, hogy a könyvárus az el nem kelt példányokat visszaküldheti, v. «szoros-számlára», ami annyit jelent, hogy a megrendelő a megrendelt mennyiséget föltétlenül megtartja. A kiadó a vállalat eredményét sok esetben csak évek multán tudja meg, mert a szétküldött példányoknak kisebb-nagyobb része vagy eladatlanul kerül vissza a legközelebbi leszámoláskor (nálunk mindig március végén, Németországban a husvéti vásárkor), v. pedig mint disponált cikk (el nem adott, de raktárt tartott, tehát nem fizetendő áru) a szortiment-könyvkereskedők raktáraiban eladás céljából visszamarad, és csak akkor, ha a kiadó az összes disponált példányokat visszakérte és visszakapta: fogja megtudni, hogy vállalata mily eredménnyel járt. Természetesen vannak más üzleti eljárások is: az újdonság-küldemények kivételezése, a füzetes vállalatoknak csak készpénz ellen való küldése stb. A szokásos hitel, melyet a könyvkiadó a szolid szortiment-könyvkereskedőknek nyujt, abban áll, hogy mindazzal, amit január 1-től december 31-ig kért és kapott, a legközelebbi leszámolási határidőre leszámoljon és az eladott könyvekért járó összeget kifizesse. Fáradozásai jutalmazására és az üzleti közvetítés alkalmával előforduló költségek megtérítésére a szortiment-könyvkereskedő a kiadótól bizonyos százalékot kap. A magyar és német K. szervezetétől és üzletmenetétől lényegesen eltér a többi nemzeteké.

Az angol K.-ben főkép a gyors forgalom lett elvvé s ennek eszközeiül a kótyavetyélések (trade sales) kinálkoztak. A brit K. valóságos tőzsdejátékká lett s részben még ma is megvan ez a jelleg. A kiadó arra számít, hogy az egész kiadás költségeit az első kiadás bevételéből fedezi; a megmaradt készletet néhány hét mulva dobra ütteti. Az ekként rendesen 10, 20 v. több példányt tartalmazó csomóban elárverezett könyvek sajátságos könyvkereskedői körbe, a second-hand dealers (másodkézből való kereskedők) kezébe jutnak; a könyvek pedig a second-hand books osztályába kerülnek és a cheap list-ekben leszállított áron bocsáttatnak a közönség rendelkezésére. Gyakran az antiquárius lép a second-hand dealer helyébe; az antiquárius a kiadás megmaradt részeit leszállított áron veszi meg a kiadótól s aztán mint állandó cikkeket veszi be könyvjegyzékeibe. A kiadó mindamellett a könyv eredeti árát tartja meg továbbra is. Észak-Amerikában a K. ugy van szervezve, mint az anyaországban. Az üzlet nagy részét az árverések (trade sales) közvetítik, melyeket New-Yorkban, Filadelfiában és Bostonban évenként kétszer tartanak meg s ezekre az egész ország könyvkereskedői el szoktak menni, üzleti viszonyba lépnek egymással, leszámonak, vállalataikat megbeszélik stb. Az eladási módok közt leginkább a kolportáló üzlet dívik, hogy egész kiadóüzletek, sőt egész irodalmi ágak rajta alapszanak; főként a vándorló könyvárusok azok, akik valamennyi vasutat és gőzhajót elkisérnek minden útjában és a nagy, mindig váltakozó közönség körében hihetetlen mennyiségü olcsó mulattató olvasmányt adnak el.

A hollandi K.-ben is dívik az évi leszámolás és az újdonság-küldés bizományba, de nem ismerik el a disponálási jogot s a számlát minden év január havában le kell zárni és kiegyenlíteni. Bizományosa minden hollandiai könyvárusnak van legalább Amsterdamban. Sajátságos berendezésre mutatnak a kiadás maradékainak, vagy az egész kiadásoknak a kiadók részéről való árverései, melyeket gyakran tartanak oly esetekben, midőn az első vagy több kiadás elfogyott. A be- és kivitel jelentékeny. Az idegen irodalmi termékek utánnyomása még mindig virágzik. - A három skandináviai államban a saját nyelvükön nyomatott könyvekre nézve nagyon szűkkörü vevőközönsége van különösen Dániának, amelyet azelőtt teljesen Németország alá rendeltnek lehetett tekinteni. Ennélfogva sok német könyvet adtak és adnak ki még ma is. - Oroszország tilalmak, cenzurai zaklatások és vámok útján iparkodott az idegen könyvek bevitele ellen intézkedni, de azt nem tudta megakadályozni, hogy évenkint közel 1 millió kötetre rugó külföldi, többnyire francia és német mű be ne vitessék. Az orosz kiadó-üzlet jelentékeny haladást mutat.

A francia K. szervezete és üzleti szokásai egészen elütnek más nemzetekéitől. A kiadók (libraires-éditeurs) ritkán küldik kiadványaikat bizományba; a szortiment-könyvkereskedőknek szoros számlára kell a könyveket venniök és rendesen azonnal ki is fizetniök. Az esetben, ha a párisi kiadó a vidéki könyvkereskedőnek számlát nyitott, a számlát minden 3, legfeljebb minden 6 hónapban lezárják és a kiadó követeléseit, a kereskedői szokások szerint, váltó útján biztosítja magának. Minden vidéki könyvkereskedőnek van Párisban bizományosa, de az összeköttetés köztük nem oly élénk, mint a német és magyar könyvkereskedők és bizományosaik közt, mert a levelezés a kiadóval is többnyire közvetlenül történik. A vidéki kiadó-üzlet eégszben véve jelentéktelen, ámbár egyes igen becses művek kerülnek onnan is forgalomba, de mindezek a tulajdonképeni kiadó mellett egy párisi céget is megneveznek a címlapon. A vidéki szortiment-K. is jelentéktelen. A kiadóüzletnek Párisban való nagy központosítása és specializálása következtében sok vidéki könyvvásárló inkább Párisból hozatja könyvszükségletét magától a kiadótól, vagy valamely speciális szakot űző könyvárustól. Franciaországban a kiadónak és a szerzőnek kell a könyv ismertté tételéről gondoskodni.

Olaszországban rövid idő óta, amióta az egyesülési törekvések ismét olasz államéletet teremtettek, kezdett az olasz K. lassanként fölemelkedni. Spanyolországban és Portugáliában az egyházi és politikai deszpotizmus az irodalmi tevékenységet hosszu időn át megbénította s ennek következtében a K. se vergődhetett magasabb kifejlődésre és jelentőségre. Az ifju Görögországban az irodalom gyorsan virágzik föl. 1833-ban alapították Athénben az első könyvkereskedést. Athén után, amely Lipcsével, Triesttel és Béccsel szabályszerü könyvkereskedői üzemet tart fenn, Korfu a görög irodalom főhelye; ez utóbbi külföldi üzleteit Londonon át eszközli. Törökországban a könyvekkel való kereskedés legnagyobb részt a kéziratkereskedésre szorítkozik, mert a mohammedánoknak meg van tiltva a koránt és egyéb vallási v. törvénykönyveiket nyomtatás utján sokszorozni; a nagy keleti költők és magyarázók művei is többnyire kéziratban vagy kőnyomdailag sokszorosítva forognak közkézen. Azt, amire a Konstantinápolyban időző vagy lakó keresztény európaiaknak az európai irodalmakból szükségük van, külföldi könyvárusok útján szerzik meg. Alexandriában a francia és olasz könyvekkel űznek némi kereskedést. A keleti könyv-, helyesebben kéziratkereskedés főhelye Kairo, ahol az alkirályi nyomda is van. A kéziratkereskedők a koránt, az arab és persa klasszikusokat nagy mennyiségben leiratják s a moszlim kelet legtávolabban fekvő részeibe is szétküldik. Bagdadban is jelentékeny a kéziratkereskedés. A persa könyv- (kézirat-) kereskedés főhelye Teherán; de sokat szenvedett a birodalom belső ziláltsága és a népnek ennek következtében beállott elvadulása miatt.

Khinában és Japánban a könyvekkel való kereskedés aránylag csekély; legújabb időig majdnem csak iskolakönyvekre szorítkozott. Nagy hatást gyakorolnak itt, mint általában a keletázsiai országokban mindenütt, a misszionáriusok, akik a benszülöttek nyelvén nagymennyiségü könyveket nyomtatnak, s aztán elterjesztenek, szétosztanak. A hindosztán K. és az ind irodalom főhelye Kalkutta; a brit irodalomnak is van itt, épp ugy mint Madrasban, fő elárusító helye. A legtöbb könyvkereskedés Kalkuttában van; ezek a birt-ind tartományok minden nagyobb városával élénk üzleti összeköttetésben álnak. A britek uj-hollandi birodalmában szinten élénk a K., melyet nagyon tevékeny hirlapi irodalom is támogat. Fokvárosban is van több hollandi, angol és német könyvkereskedés s főleg Amsterdamból szállítanak oda sok könyvet. A brit-nyugatindiai gyarmatok és Kanada, a lapokat nem számítva, az anyaországból szerzik be szükségleteiket. A spanyol Kubán van némi irodalmi forgalom Havanában, de ez aránylag is nagyon csekély. Élénkebben nyilvánul az irodalmi szükséglet Dél-Amerika egykor spanyol és portugál államaiban, amióta felszabadultak. Peruban Lima, Chileben Valparaiso, a La-Plata államokbn Buenos Aires és Montevideo, de főként Braziliában Rio de Janeiro és Bahia a délamerikai K. és a vele itt szorosan kapcsolatos hirlapirodalom főhelyei, mert a lapjával való üzletet minden könyvárus főüzletének tekinti. A legtöbb Dél-Amerikának szánt könyvet az Egyesült-Államokban nyomtatják, mert itt olcsóbban dolgoznak. Mindenütt azonban, ahol csak a lakosság műveltsége lehetővé tette, európai könyvkereskedők telepedtek le, akik a nemzetek kulturájának emeléséhez és egymáshoz való szellemi közeledéséhez hathatósan hozzájárulnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon