Kossuth

(udvardi és kossuti vagy kossutfalvi). Régi turócmegyei nemesi család, melynek első ismert őse Math fia Kosuth (Coswth) IX. Béla korában tünik föl.

Eredetileg várjobbágy lehetett és mint ilyen kapott adományba IV. Bélától egy darab földet a Turóc folyó jobb partján Pósa fia Koccsal (Coch) és Voyan fia Voiszlóval, kik ugy látszik rokonai voltak. Az első adománylevelet azonban Detre zólyomi ispán birtokába kerítvén, megsemmisítette, helyette 1263. állított IV. Béla új adománylevelet, melyben az adományosokat turóci nemeseknek (nobiles de Turuch) mondja. Ezen adománylevél értelmében a birtokból két részt kapott Kocs (ebből lett a későbbi Zábor község) és csak a harmadik rész (a későbbi Udvard v. Kossuth község) jutott Kosuthnak és Voiszlónak. A család tagjai közül Kossuth fia András 1359. oltalomlevelet nyert udvardi birtokára a szomszéd Priekopa lakóinak zaklatásai ellen. 1360. már nem élt. Ez évben iktatják be fiait és testvérét Pált Udvard birtokába. E Pál vitézül harcolt a velenceiek ellen és azért 1374. örök birtokul kapja Nagy Lajos királytól Udvardot. 1391. Bebek Imre országbiró előtt igazolja Udvard vagy Udvarc községre való birtokjogát. Pál fiai közül Miklós deák (literatus), turóci alkapitány tünt ki. Nagy birtokszerző volt, 1408. megkapta kisszócot és a kelecsényi soltészságot, 1416. Karlafalvát és Nyitrában Gergelyfalvát és Mikefalvát, ugyanott Lesnyefalvát is megszerezte. Ágazata azonban nem sokáig virágzott. Ilyen nevü unokája egymásután elzálogosította jószágait, melyek közül Kossuthfalva felét 1487. zálogjog címén a kossuthfalvi Deverek vagy Detrichek szerezték meg, tőlük 1506. a Zablatiak és végül a Révayak, mig a rákói és karlovai javakat 1498. Mátyás király Majthényi Mihálynak ajándékozta. A K. család ezen ága Miklós fia Lászlóban halt ki. A másik ág Kossuth fia Andrástól származik. Ebből való Tamás, ki 1489. Udvardra új adományt szerezvén, Kossuthfalva egy részét megmenthette a család számára. A leszármazási táblát l. a 822. oldalon.

[ÁBRA]

I. Tamás ivadékai közül nevezetesebbek: K. IV. Miklós, János és Nedeczky Anna fia, K. Lajos egyenes őse, 1649-1650. Az Érsekújvárra küldött turócvármegyei huszárok hadnagya. A perbetei ütközetben megsebesülve, török fogságba esett, Esztergomba hurcolták s ott, mint rabot eladták. A fogságból 1651 dereka táján szabadult meg 1800 tallér (4500 frt) váltságdíjért és egy török rab árán, ezt a nagy összeget (mai értékben körülbelül tizszeres pénz) azonban kossuthi részjószágának zálogba vetése által sem lévén képes előteremteni, maga helyett kezeseket állított s Ali, párkányi lovas aga 1651 jul. 5. kelt s két évre szóló útlevelével megindult a váltságdíj hátralevő részének összegyüjtésére. Támogatták is őt ebben mindenfelől; Bars vmegye 1652 febr. 8. Kis-Tapolcsányon tartott közgyülésén 50 frtot szavazott meg, 1652 máj. 4. pedig Szelepcsényi György nyitrai püspök előterjesztésére maga az uralkodó, III. Ferdinánd állított ki számára ajánlólevelet, melynek meglett az a hatása, hogy az összeg nemsokára együtt volt s K. lefizethette a váltságdíjat. Kossuthi részbirtokát is sikerült visszaszereznie s később turóci alkapitány lett. Megh. 66 éves korában, 1661 dec. 17. Török rabságban hordott vasbékóit mellé temették a turóc-szent-mártoni, akkoriban evang. templomba. Nehéz virágos piros selyemből készült díszes temetési zászlaja ma is ott csüng a turóc-szent-mártoni templom falán. Neje Borcsányi Magdolna volt, kitől Dániel és István nevü fiai maradtak. (V. ö. Thaly K., Kossuth Lajos három vitéz őse. Turul, 1894. 4. füzet 154-158. oldal.) K. Sándor, huszárkapitány a mult század első éveiben. Ebergényi László báró huszárezredében szolgált, mely a spanyol örökösödési háboru alatt Badeni Lajos főparancsnoksága alatt a Rajna mellékén táborozott. Midőn 1705 őszén Strassburg környékén csatároztak a franciákkal, K. puskagolyótól találva nehéz sebet kaptt. A golyó a bal füle mellett ment a fejébe s a jobb szemén jött ki. Mindamellett - ugy látszik - fölgyógyult, a Szilágyságban telepedett meg s később középszolnokvármegyei táblabiró volt. (V. ö. Thaly K., Kossuth Lajos három vitéz őse. Turul, 1894. 4. füzet 158-159. oldal), K. II. Tamás, János fia. Azon turócvármegyei nemesek közé tartozott, kik Rákóczi hivei maradtak akkor is, midőn 1708 végén s 1709 elején a császáriak Turóc vármegyéből kiszorították a kurucokat. Ezek előbb Liptóba, majd Gömör nyugati széleire vonultak. K. mindenét odahagyva, egy szál fegyverrel s egy paripával menekült. Nem is tért vissza többet Turócba, hanem - ugy látszik - Nógrád vármegyében telepedett meg, hol ilyennevü fia 1755. Losonc-Apátfalván lakott s alapította a nógrádvármegyei ágat; egy másik, József nevü fiától származott unokája, Pál, Tápió-Györgyén telepedett meg; középső fia, András, előbb Kassán, aztán 1744 körül Sárospatakra költözött a felesége, Fogarassy Sára útján, aki II. Rákóczi Ferenc főpohárnokának, a kurucháboru lezajlása után Sárospatakon letelepedett Fogarassy Istvánnak volt a leánya vagy unokahuga; ezen Andrástól származnak a sátoraljaújhelyi, gömöri és sárosi Kossuthok (Turul, 1894. 2. és 4. füzet). II. László, a Kossuth Lajos apja, IV. Pál és Beniczky Zsuzsánna fia, szül. Kossuton 1763. Iskolái végeztével Zemplén vármegyébe költözött és itt rokonának, id. K. László magyar-jesztrebi lakosnak és főszolgabirónak pártfogásával megyei lajstromozó lett, de e pályát csakhamar elhagyta s ügyvéd lett előbb a gróf Andrássy-családnál, majd Sátoralja-Újhelyen. 1796. nősült, nőül véve Weber Karolinát, Weber András liszkai postamester leányát. 1837. odahagyta Sátoralja-Újhelyt és Alsó-Dabasra (Pest) költözött és itt halt meg 1839. Neje tulélte őt és a függetlenségi harc után sok zaklatásnak volt kitéve; leányaival együtt elfogták és hét hónapig fogságban tartották és ekkor oly feltétel alatt, hogy Európát elhagyja, szabadon bocsátották. 1852. Anglia felé vette útját, de mielőtt ezt elérhette volna, meghalt Brüsszelben 1853. Kossuth Lászlónak és Eber Karolinának öt gyermeke volt: 1. A legidősebb Lajos, Magyarország kormányzója (l. o.); 2. Karolina, Breznay István neje; 3. Emilia, Zsulavszky István neje, 1852. családjával Amerikába költözött és Brooklynban halt meg 1861.; 4. Lujza, szül. 1810., Ruttkay József abonyi postamester neje, 1852. ő is kényszerült elhagyni Magyarországot és ekkor anyjával Brüsszelbe, ennek halála után 1853. Amerikába ment és ott telepedett le három fiával együtt; 1883. testvéréhez költözött Torinóba és ápolta haláláig; 5. Zsuzsánna, Meszleny Rudolf ügyvéd és országgyülési követ neje. A szabadságharc alatt a kórházak országos felügyelője volt; ennek leveretése után anyjával és nőtestvéreivel együtt őt is elfogták és csak 7 hónap mulva bocsátották szabadon. 1850. Pesten iskolát nyitott, de ettől csakhamar eltiltották, később pedig el is fogták és Bécsben tartották 1852-ig, amikor neki is el kelle hagyni Magyarországot és Amerikába költözött, itt halt meg 1854 jun. 19. Lajos gyermekei: 1. Ferenc (l. o.); 2. Vilma, szül. 1843 máj. 10., megh. Nerviben 1862 ápr. 22.; 3. Lajos Tódor (l. o.).

Címert Kossuthi Miklós (Nicolaus de Koswth) kapott Mátyás királytól 1479., mely a következő: négyelt pajzs, jobboldali vörös és kék mezejében fehérszinü ágaskodó kos (és nem zerge vagy vadkecske, mint régebben gondolták), mely három felé ágazó zöld száru fehér liliomra támaszkodik, a liliom szára választja el a pajzs jobb- és baloldalát, a baloldali kék és vörös mezőben éppen közepütt arany sisak. A pajzs fölött zárt lovagsisak, rajta két váltakozó szinü vörös és kék sas-szárny közt az arany sisak, belőle kiemelkedik a pajzsbeli kos a három águ liliommal. Cafrang: kék és vörös.

1. K. Ferenc Lajos Ákos, országgyülési képviselő, szül. 1841 november 16. 1850. junius 18. Ruttkayné s nevelőjük, Karádi Ignác kiséretében atyjához vitetett Kutahiába s itt volt egy ideig. Felsőbb tanulmányait testvérével, Lajos Tódorral együtt a párisi politechnikumon s a londoni egyetemen végezte s itt 1859. a politikai gazdaságtanból pályadíjat nyert. Mint mérnök-gyakornok Angliában, a Dean Forest Central railway építésén dolgozott. 1861. Olaszországba ment, mint mérnök a liguriai vasútépítésben vett részt. 1864. a mont-cenisi-alagút fúrásánál és a susai vasútnál lett mérnök, itt osztályfőnökké, majd később a műszaki hivatal főnökévé lett. 1867-ig tevékeny részt vett az akkori emigrácionális törekvésekben, egyike volt azoknak a keveseknek, kik az európai sajtóban számtalan cikkel fentartották a magyar kérdések iránt való érdeklődést; a Nemzeti igazgatóságnál, melynek titkára volt, különösen az olasz kormánnyal folytatott érintkezésben kiváló szerepet játszott. Az 1867-iki kiegyezés után Magyarországon két ízben képviselőnek választották, de mandátumait nem fogadta el. A mont-cenisi alagút bevégezte után mint vasúti kormánybiztos Genovában lakott és az Alta-Itáliai hálózat jelentékeny része felügyelete alatt állott. Erről az állásáról 1873. lemondott, és mint a cesenai bánya-társaság vezérigazgatója Cesenába ment. Itt vezette oltárhoz 1876. nejét, Hoggins Emiliát, az angol költők által megénekelt Sarah Exeteri őrgrófné dédunokáját. Neje azonban Firenzében 1887 okt. 30. meghalt. Cesenából 1877. Nápolyba ment, mint a hirneves Impresa Industriale Italiának vezérigazgatója. E minőségben óriási vas- és acélhidakat stb. épített. Utolsó nagy mérnöki munkája a nilusi acélhidak voltak, melyeknek építését, egész Európa mérnökeivel versenyezve, ő nyerte el. A bányászat terén kifejtett munkásságáért négy ízben tüntette ki az olasz kormány keresztekkel, lovagi címmel és 1885. commendatori címmel. 1894. hazakisérte atyja tetemét és elhatározta, hogy haza jön s ez év őszén csakugyan haza jött. Nov. 16. letette az állampolgári esküt. 1895 ápr. 10. a tapolcai kerület képviselővé választotta. Hazajövetele óta a politikai, hirlapirodalmi és közgazdászati téren jelentékeny munkásságot fejt ki. K.-nak nemcsak a mérnöki pályán vannak sikerei, de kiváló táj- és arcképfestő, szobrász és zenész.

2. K. Lajos, világhirü magyar szónok és államférfiu, szül. Monokon (Zemplén) 1802 szept. 19., megh. Torinóban 1894 márc. 20. Minthogy szülőhelyén nem volt evangelikus község, a szomszéd Tállyán keresztelték meg. Iskoláit Sátoralja-Újhelyen kezdte meg és Eperjesen folytatta, hol különösen a német nyelvet sajátította el. A jogot Sárospatakon tanulta, a hires Kövy professzornál. Azt beszélik, hogy tanára már akkor felismerte rendkivüli tehetségét, de azt mondotta, hogy országháborító lesz belőle. Pesten, a királyi táblánál megszerezte az ügyvédi diplomát és hogy magát fentarthassa, Horváth Tamás referenshez ment expeditornak. Az 1825-27-iki diétán mint báró Révay Ferenc özvegyének s Szentiványi János özvegyének képviselője (ablegatus absentium) vett részt. Aztán honi megyéjében telepedett meg. Ritka műveltsége, különösen a német nyelvben való nagy jártassága, megnyerő modora, de kivált már akkor felcsillámló szónoki tüze megnyitotta előtte a magasabb társaságot is, a köznemességnél pedig nagy népszerüséget biztosított részére. De ifju heve néha nagyon elragadta, igy midőn a vmegye pertárnokát - nemes embert - tettleg bántalmazta. Az a sok ráfogás és rágalom, melyet később ellene terjesztettek, különösen életének ezen szakára vonatkozik. Maga K. igy nyilatkozik később e vádakról (Pesti Hirlap 1841 aug. 28.): «A Pesti Hirlap szerkesztője azok közé tartozik, kik éppen nem mondhatják magukról, hogy ifjuságuk botlástalan volt. Ne tartóztasson vissza bennünket álszemérem, hogy kimondjik, miképen a játékasztal veszélyeit tapasztalásból ismerjük és habár elég szerencsések valánk is e borzasztó szédelgésből kijózanodni, habár e korántsem könnyü győzelem némi nemes önérzettel tölti keblünket, meg kell mégis nyiltan vallanunk, hogy még most is borzalom fut végig idegeinken, ha meggondoljuk, minő örvény szélén állottunk. Akkoron még nem volt a nemzeti élet olyan, mint most, nem volt időszaki sajtó, nem volt semmi, kivált a fővárostól távol eső provinciákban, mi a gyönge ifjunak irányt nyujthatott, vezére lehetett, támaszául szolgálhatott és alig volt, kit a körültei divat és ezer példa érintetlenül hagyott; ez Istennek hála, ma másként van. Ám kutassák át, ha ugy tetszik, az ifjukori botlások aknáit, de a gyanusítások ellen legyen szabad némi nemes önérzettel azt is mondani: hogy a multak aknáiban annak is nyomára fognak találni, mikép a gyanusított egyén az igazságnak mindig olyan barátja volt, miszerint igazságos ügyben még ellenségei is benne vetették bizalmukat, hogy lelkiismeretét áruba nem bocsátotta, meggyőződését semminemü érdeknek alája nem vetette, vagyonát soha senkinek meg nem csonkította, de igen soknak megmentette, még oly árváknak is, kiket az egész világ elhagyott. Ez a kép lebeg szemem előtt s szelidíti a botlásoknak emlékezetét.» Ez önvallomás az igazság közvetlenségével hat, ilyennek kellett lennie a közpályára lépő Kossuthnak: könnyelmünek, a pazarságig, de a mellett az igazságért, hazáért, nemzetiségért nemcsak szóval, hanem tettel is lángolónak. Mihelyt előtte nagyobb tér nyilott, ki kellett vetkőződnie azon vonásokból, melyek inkább környezete hatására vallanak.

Az 1832-iki diétán újra mint távollevők követe jelent meg, Vécsey Sámuel bárónak és több más zemplénvármegyeinek megbizásából. Megbizója ily szavakkal ajánlotta őt Wesselényi Miklósnak: «Diétai újságot is eszközölhetne, minek utánna K.-nak azon célra alkalmatos voltát (az ő ritka elmebeli tehetségei, kiterjedt olvasottsága s minden tekintetben nemes talentumai csakhamar szembe ötölvén) ismerem, ezen ritka jeles publicistánkat ajánlom». Kölcsey naplójából tudjuk, minő nehézségekkel járt az országgyülési tárgyalásoknak sajtó útján való nyilvánossá tétele. Minthogy a kormány könyvnyomdát nem engedett, kőnyomdához fordultak sokszorosítás végett. A kormány ezt is lefoglalta - kárpótlást adván érte - és ekkor K. az országgyülési ifjuság önzetlen hazafiságában talált támaszt. Az ifjak az Országgyülési Tudósítások-at a szükséges példányszámban lemásolták; e munkában maga a szerkesztő is részt vett. Tudósítása éppen nem volt napló, szó szerinti gépies visszaadása a tárgyalásoknak. Igazi publicisztikai mű volt, élesen kiemelte, néha szépítette az ellenzéki szónokok érvelését, mig a konzervativek beszédeit csak nagyon kivonatosan szokta közölni. Ez volt tehát valósággal az első politikai hirlap Magyarországon. Ennek köszönheté K. szoros összeköttetését az ellenzék vezérférfiaival, különösen Wesselényivel, és nagy népszerüségét a vármegyékben. A dicsőségre és tapsra vágyók, valamint azok, kik eszméik általános elterjedését óhajtották, teljesen méltatták e vállalat fontosságát.

Midőn a hosszu diéta 1836 tavaszán véget ért, K. az ellenzék elvei szolgálatában továbbra is ébren akarta tartani a közvélemény érdeklődését a közélet iránt és mint Törvényhatósági Tudósítások-at folytatá vállalatát. Ez időszaki irat már nem állott diétai oltalom alatt; a nádor tilalommal lépett közbe és az egyes leveleket a postán lefoglalták. Szerzőjük a vmegyékhez fordult, nemzeti közsérelemnek nyilvánítva tanácskozásaik nyilvánosságának elnyomását és a törvényhatóságok nagy része, elől Pesttel, csakugyan mellette foglalt állást, saját közegei által küldözgette tovább a leveleket és felirt érdekében a nádorhoz. Jelen viszonyaink közt, midőn sokan már csak a sajtószabadság kinövését és a nyilvánossággal való visszaélést látják, nehéz elképzelni, minő bajjal járt alig egy félszázad előtt a csak némileg is független hirlapirodalomnak megalapítása. Valóban K. egész elszántságára és önbizalmára volt szükség, hogy a sokat igérő kezdet után minden abban ne maradjon. A nádor második tilalma ellenére is megjelentek a füzetek. Erre 1837 máj. 4. és 5-ike közti éjjelen katonai hatalommal vitték be K.-ot, ki Budán az «Isten szeménél» lakott, a budai kaszárnyába, ugyan akkor pedig pesti szállásán lefoglalták irományait és leveleit. A királyi tábla, szoros vizsgálati fogság után, három évi börtönre itélte, a hétszemélyes tábla pedig még egy évvel megtoldotta a büntetést. A vérszemet kapott reakció már arra gondolt, hogy perbe fogasson mindenkit, ki csak levelezett is vele. Wesselényi levéltárában megvan biráinak szavazata, mint «egy kis történeti adat a kormány nevezte birák függetlenségéről».

Fogsága, minden szigorusága mellett, inkább fejlesztette, mint elzsibbasztotta szellemét. Mint ez időből eredő naplótöredékei mutatják, sokat olvasott és irt, különösen az angol nyelvben való kiváló jártasságát ott szerezte meg. Politikai tekintetben pedig egyenesen javára vált az üldöztetés. A mártiromság koszoruja minden szónál és irásnál fényesebben hirdette csüggedetlen hazafiságát. Midőn 1840 tavaszán az országgyülésnek, különösen Deáknak erélyes közbelépése folytán, a többi politikai foglyokkal együtt amnesztiát nyert és kikerült a börtönből, a közvélemény előtt igen magas polcon állott. A Pálffy-Fidél-féle reakció végét érte és K. mint a Landerer alapította újságnak, a Pesti Hirlapnak szerkesztője közvetetlen összeköttetésbe sietett lépni a minden hazafias iránt felbuzduló, minden új után mohón kapkodó közönséggel. Ugyanezen időbe esik házassága Meszleny Teréziával, kit Széchenyi igen érdekes nőnek, a mellett tüzes honleánynak rajzol. E házasságot - az ara katolikus volt - a pesti plébános nem akarta megáldani, mire a tanuk, köztük gr. Ráday Gedeon és Fáy András, protestáltak az 1790-91. törvényt sértő papi eljárás ellen. Igy K. személyesen is nagyon közelről volt érdekelve az azon korban a közvéleményt legerősebben foglalkoztató vegyes házassági sérelem kérdésében. K. élénk részt vett Pest vármegye gyüléstermében az ezen kérdés körül megindult vitákban. Ezen időben, 1840. nevezte el későbbi nagy ellenfelét, Széchenyi Istvánt, a «legnagyobb magyar»-nak.

Ügyvédségének az Országgyülési Tudósítások kiadása, majd bebörtönöztetése véget vetett. Új, Magyarországon addig alig ismert pályát, hivatást választott: a hirlapirást. Senki előzményei által annyira nem volt képesítve e pályára, mint ő, senki nem volt annyira tisztában az irott és mondott szó hatalmával. Azon korban, melyben hazánk intézményeit mindenben hasonlóvá akarták tenni a művelt nyugati államokéihoz, minden egyes kérdés megvitatására szükség volt, nemcsak a megyegyüléseken, hanem oly helyen, mely a sajtónak akkor még szeplőtlen tekintélyével hat. Mennél csekélyebb volt általában a magyar nemesség politikai készültsége mindazon kérdésekben, melyekre a corpus juris nem adott feleletet, annál inkább lehetett az élénk, tényekre és eszmékre egyaránt támaszkodó, főhöz és szivhez szóló megvitatás által lelkesíteni, meggyőződést teremteni. Lapja addig csak Széchenyinek és a kormánynak volt, az ellenzéknek nem. Nagy feltünést keltett tehát az a hir, hogy K. szerkesztése alatt Landerer kiadásában 1841 januártól kezdve Pesti Hirlap c. politikai újság fog megjeleni hetenkint kétszer. A kormány nem gátolta a tervet; a cenzura által megfékezhetni vélte K. tervét. K. feladatát a következőkben fejezte ki: «A journalisztika, közölve az egyes nemzetek belső és külső életében történt eseményeket, mutassa ki azon törvényt, melyen azok szellemi és anyagi jólétöket eszközölték. Ez gerjesszen szent érzelmeket a honfiak keblében, dicső tettekre hevítve azokat, kik erőt és hivatást éreznek hazánk érdekében munkálkodni. Elvünk örökre az alkotmányos szabadság kifejtése és előmozdítása leend». E feladat megoldását kisérli meg vezércikkeiben, melyek kizárólag hazai ügyeket tárgyalnak. Azok felöleik a belkereskedést és közlekedést, a nyelv ügyét, a nemzeti szinházat, a betyárkodást, pálinkamirigyet, a botozást, vallatást és a törvénykezés nyilvánosságát, a nemtelenek birtokjogát, a lelencházat, a protestánsok unióját, a játékszenvedélyt, az örökváltságot, ősiséget, fiumei vasútat, műipart, azaz körülbelül minden fenforgó politikai és társadalmi kérdést. Mindegyik általános igazságból indult ki, olyanból, mely a kedélyhez is szól, mindegyik nem jobbat, hanem a lehető legjobbat ajánlja, mi az elméletnek és a külföldi példáknak is megfelel. E cikkek, bár egyenesen nem izgattak kormány v. alkotmány ellen, aggodalmat keltettek Széchenyiben, ki a Kelet népe címü művében erősen elitéli K. egész irányát, mely végre is forradalomba, enyészetbe dönti az országot. Kérve kéri K.-ot, álljon el az izgatástól, hagyja el a hirlapirást és mondjon le azon tevékenységéről, mely sírba dönti a magyart. K. e támadásra igen higgadtan válaszolt Felelet-ében, ugy hogy még Széchenyi is elismeri, hogy ügyesen bontakozott ki a hálóból. Az ellenzék mellette nyilatkozott. A Pesti Hirlap vezetése alatt 6000 előfizetővel dicsekedhetett s mi több, valósággal uralkodott a közvéleményen. K. azon kor szellemében az egyesületi életre is kiterjeszti befolyását. Különösen az 1841 végén megalakult iparegyesületre volt nagy hatása. Kiváló része volt az 1842-iki első honi iparkiállítás sikerében. Fáradhatatlan működése és annak sikere ismét reá vonta a kormány figyelmét. Szerették volna őt megnyerni nagy ártalmatlanná tenni. Széchenyi ezt ugy fejezte ki: utilisiren oder aufhängen. De minthogy K. irányától nem térhetett el, kiadója 1844 jul. 1. másokra ruházta a Pesti Hirlap szerkesztését. K. pedig nem kapta meg a kért engedélyt új hirlap kiadására.

Ekkor, eredeti hatásköréből kirekesztve, munkásságát azon térre központosítja, melyen talán legszembetünőbb volt az osztrák rendszer káros hatása nemzetünkre: a gazdasági élet, különösen az ipar terére. Megteremti a «Védegylet»-et, hogy honi ipart teremtsen, az idegennek, különösen az osztráknak kizárásával. Az egylet csakhamar 60 ezer tagot számlált és hazafias buzgóságban nem volt hiány. A vállalkozási kedv fölkeltésére K. gyáralapító társaságot és kereskedelmi társaságot hozott létre s mindent megtett a Fiuméba vezető vasút kiépítése és az ehhez szükséges idegen tőkéknek az országba vonása érdekében. A Hetilap, melynek a lánglelkü agitátor egész erejét szentelte, volt hivatva állandóan e vállalatok részére vonni a közérdeklődést. De a kivitel nem felelt meg a tervezés merészségének és nagyszerüségének. A vállalatok technikai vezetését egy Szabó Pál nevü ifju kereskedőre volt kénytelen bizni, ki 1846. megbukott, megszökött és bukásában magával rántotta az annyira fontos vállalatokat is. A fiumei vasút ügye sem haladhatott a tárgyi nehézségek miatt, melyeket a kormány és különösen Széchenyi éppen nem volt hajlandó elhárítani. Ez volt K. pályájának egyik legszerencsétlenebb mozzanata. Már csodálatos ember volt; anyagi gondokkal kellett küzdenie és a mellett a nevéhez fűződő vállalatok kudarcát arra használták fel, hogy integritását megtámadják, bár Széchenyi is mondta róla, hogy «nem elcsábítható». Lemondás, szinte kétségbeesés vett rajta erőt. «Ugy látszik, Isten kiválasztott minden gúnynak, rágalomnak, bántalomnak, akadályozásnak tárgyául», irja ekkor. De lelkének ébersége, fantáziájának ereje csakhamar új cselekvési kört jelöltek ki számára. Már 1846 májusban, mint egy Tinnyéről, kis birtokáról, Wesselényihez intézett levele bizonyítja, a jobbágyság teljes és sürgős felszabadításában látja a nemzet jövőjének biztosítását. Sokkal közelebb viszonyba lép a demokratikus eszmékkel, mint bármely más akkori pártvezér, sőt már azt hiresztelték felőle, hogy a parasztok felizgatása végett be akarja utazni az országot.

Apponyi kormánya, különösen az adminisztrátori rendszer, nagyobb erőfeszítésre kényszerítette az addig megoszlott, egymással civakodó ellenzéket. Annak természetes vezére, Deák Ferenc, már az 1843-44-iki diétán sem vett részt és azóta is gyakran betegeskedett. A kormány erős támadásával szemben K. neve és tehetsége nem volt nélkülözhető, annál is inkább, mert ő mindig erős szószólója volt a vármegyei rendszernek. Ezt a pillanatot választotta Széchenyi újabb támadó iratának, a Politikai Programmtöredékek-nek közzétételére. Jós szellemmel festi a jövendő forradalom borzadalmait és mindezért K.-ot teszi felelősség, mint a kit csak «éretlen politikai viszketeg» vezet. Fenyegeti őt, hogy a hatalom karja ki fogja őt tisztítani az útból, majd meg kérve-kéri, lépjen le a vezetés teréről, melyre minden nagy tulajdona, buzgó honszeretete, jó szive dacára nem való. K. e kifakadásra nem is válaszolt, a nemzetre és különösen az ellenzékre pedig Széchenyi szavainak nem volt hatása. Az ifjuság és a nők már rég K. szavának, személyiségének varázsa alatt állottak. Az 1847-iki választásnál maguk az ellenzék vezérei őt tűzték ki követnek a vezérmegyében, Pesten. Okt. 18. nagy szavazattöbbséggel kikiáltották Pest vmegye követének. Választói élén gr. Batthyány Lajos, gr. Batthyány Kázmér, Ráday Gedeon és más mágnások lovagoltak a megyeházhoz. Az ellenzék nagy diadalt ült, de egyúttal megmutatta, hogy erejét, győzelmét a szélsőbb iránytól várja.

Az 1847 nov. 12. megnyilt országgyülésen K. elejétől fogva, mint az ellenzék vezére lép fel. Először a sajtószabadság ügyében szólott. Nov. 22. a válaszfelirati vitánál ő Széchenyi ellenében a sérelmek tárgyalását sürgeti. Megtámadja a kormány függését Ausztriától, erős szavakkal elitéli az adminisztrátorok intézményét, az egész rendszert. Reményét a királyi székbe, a dinasztiába veti. «Az leszen a Habsburg-ház második alapítója, ki ezen rendszert konstitucionális irányban reformálandja». Kijelenti, hogy «hűségben, loyalitásban magát senki által felülmulatni nem engedi». Javaslata a rendeknél többséget nyert, de mivel a főrendek azt nem fogadták el, dec. 15. maga indítványozta az egész felirat letételét, mit a rendek szintén elfogadtak. Hanem ez a határozott, ernyedetlen küzdelme a kormány ellen az ellenzékiek közt sem tetszett mindenkinek. Némelyek a reformokat sürgették első sorban, másokat a kormánynak és Széchenyinek ügyessége nyert meg, végre még mások személyes okokból nem biztak K.-ban v. féltékenyek voltak mind jobban szembetünő hatalmára és napszerüségére. Nagy baj volt, hogy Deák bölcseségét és szilárdságát nélkülözték. Az adminisztrátori sérelem tárgyalásánál a kormány győzött. «Legyen hát harc és lesz harc az utolsó percig», mondá akkor K. Csakugyan oly elkeseredett volt a harc a két párt közt, hogy a kormány már komolyan foglalkozott az országgyülés felosztásának eszméjével. K., kinek újra kockán állott egész léte, pályája, egyre türelmetlenebb, szenvedélyesebb lett. Midőn Széchenyi őt meglátogatta, a közlekedési ügyeket megbeszélte vele és felkérte, legyen ülnöke a vasúti tanácsnak: K. ezt visszautasítja. Ő nem tud engedelmeskedni, tisztviselő nem lesz soha, még akkor sem, ha egészen független magyar minisztérium lépne hivatalba. Szegény akar maradni. «Nem alszik, nem eszik, lefogy. Már benne van a forradalom fanatizmusában».

E borongós napok közepette jött egyszerre a párisi februáriusi forradalom hire. K. azonnal felismeri és felhasználja a helyzetet és egy csapással magához ragadja nemcsak a diéta, hanem az ország, sőt a monárkia ügyeinek vezetését. Az 1848 márc. 3-iki kerületi ülésen tartotta K. azt a lángeszü beszédét, mely a monárkia története egy új korszakának volt bevezetése. «Merítsünk erőt a dinasztia iránti hűség érzetéből, merítsünk erőt a rajtunk fekvő felelősség s polgári kötelességünk érzetéből. A nép örök és öröknek kivánjuk a nép hazáját, és öröknek ama dinasztia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A mult kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, de a Habsburg-ház nagyreményü ivadékára, Ferenc József főhercegre, ki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trón öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti. Erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövője a birodalom különféle népeinek egy szívben, lélekben egyesüléséhez van csatolva. Ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmány, érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Én tehát indítványomban, melyet tenni akarok, dinasztiai szempontból indulok ki, és istennek hála, hogy ezen szempont hazánk érdekeivel kapcsolatban van». Indítványa: hogy a birodalmi kormány hozassék összeköttetésbe az alkotmányossággal. Szükséges az alkotmánynak képviseleti alapon fejlesztése, a honvédelmi rendszer átalakítása, a pénzügyi kezelésnek felelőssé tétele. Ahol az örökös tartományokkal szemben érdektalálkozás forog fenn, Magyarország önálló nemzeti jogainak és érdekeinek megóvása mellett, örömest nyujt kezet annak kiegyenlítésére. A rendek egyhangulag elfogadták az indítványt. K. beszéde Bécsben is nagy lelkesedést keltett, hová számos példányban becsempészték és nem csekély hatással volt a márc. 13-iki bécsi forradalom s Metternich bukására. A bécsi mozgalom vezetőivel azonban nem állott előbb összeköttetésben és mint irja: «a forradalmat nem is csinálták, hanem az csinálódott». Ezen forradalom hire birta a főrendeket K. indítványa elfogadására, melyet egy száztagu küldöttség vitt márc. 15. a trón elé. A «magyar Argonautákat» és különösen K.-ot Bécsben leirhatatlan entuziazmussal fogadták.

Az első magyar független felelős minisztériumnak K. mint pénzügyminiszter volt tagja. Mellőzni őt nem lehetett, a belügyet pedig nem akarták reábizni. A pénzügyet eleve is elveszett poziciónak tartották. Az 1848-iki törvényeket nagyrészt az ő befolyása alatt, gyakran az ő szövegezésével alkották meg. Hanem a nagy átalakulás fölötti őszinte örömöt csakhamar aggodalommá változtatta a nemzetiségeknek, a horvátnak, szerbnek, oláhnak mozgalma s különösen az osztrák kormányköröknek kétes magatartása. A reakciónak, a kamarillának szörnye előre vetette árnyékát. Az ifjuság, mindenki, kinél a képzelődés erősebb volt a megfontolásnál, egyedül K.-ban látta a haza üdvét. Ő maga mint pénzügyminiszter nagy munkát volt kénytelen végezni. Üres pénztárral elő kellett teremtenie az új viszonyok követelte s a régieknél sokszorta nagyobb költségeket, emelni az adót, életbe léptetni a közteherviselést, ugyanabban az időben, midőn minden érdeket a politika vesz igénybe, midőn az általános bizonytalanság miatt pang az ipar és kereskedés, és midőn a haza nemcsak rendes kötelessége teljesítését, hanem áldozatot is követel minden fiától. A kormány az országgyülés megnyitása előtt azon kérdéssel foglalkozott: igénybe vegye-e az ország erejét a monárkia olasz birtokainak védelmére, melyeket nemcsak a forradalom támadott meg, hanem külső ellenség is. Nem szenved kétséget, hogy Magyarország e védelemre a pragmatika szankció értelmében kötelezve volt és a minisztertanács nagy többsége is igy fogta föl a dolgot. K. ellenben, meg lévén arról győződve, hogy a reakció mindenfelől kész hazánkra törni, csak azon esetben volt hajlandó megadni a trónnak, ami azt a pragmatika szankció értelmében megillette, ha előbb Magyarország ellenei az egész vonalon lefegyvereztetnek. És midőn K. ez elsőrendü fontosságu, mert a dinasztiához való viszony alakulását magában foglaló kérdésben elvált társaitól, igen jól tudta, hogy azért a kormányból, mint kisebbség ki nem szorítható. Gyakori fenyegetődzése, hogy visszalép, még jobban bizonyítja nélkülözhetetlenségét. Ez volt Magyarország és a monárkia sorsának forduló pontja. Ferdinánd király addig mindenben engedett a magyar minisztérium sürgetésének, rosszalta Jellachich eljárását, felvilágosította a horvátokat és határőröket, hogy a magyar alkotmány és kormány teljesen törvényesek. Mihelyt azonban maga a magyar kormány, K. nyomása alatt, éppen a legfontosabb kérdésben megtagadta a szolidaritást Ausztriával, a magyar nemzet iránti bizalmatlanság visszahatott Magyarországra is. Mennél veszélyesebbnek látszott a helyzet, annál nagyobbá kellett nőnie K. hatalmának, kinek egész politikai lénye ezen bizalmatlanságban gyökerezett. K.-ot nemcsak temperamentumának heve ragadta erre a lejtőre, hanem az az okoskodás is, hogy Ausztria németországi állásának ugyis véget vet a német egység és akkor Magyarországba kell a dinasztiának áttenni székhelyét. A dinasztiától való elszakadásra még nem gondolt, sőt azt ajánlotta a fenforgó nehézségek és bajok legbiztosabb gyógyszere gyanánt, hogy Ferenc Józsefet koronázzák meg ifjabb királynak, ki aztán Budán tartsa székhelyét. «E nemzet mint győzhetetlen óriás fogja őt védeni a poklok ellen is.» Az 1848 julius elején megnyilt országgyülésen, bár oly kevéssé egyezett meg társaival, ő volt megbizva a kormány politikájának képviseletével és a parlamenttel való érintkezéssel. Legnevezetesebb jul. 11-én tartott nagy beszéde. Beteges volt, mi külsején is meglátszott és ez még fokozta föllépésének érdekességét. «Midőn a szószékre lépek, igy kezdé, hogy önöket felhivjam uraim, mentsék meg a hazát, e percnek nagyszerüsége szorítva hat keblemre. A haza veszélyben van. Egyfelől a horvát és szerb lázadás, másfelől az osztrák minisztérium áskálódásai fenyegetik a kivívott eredményeket. A nemzet nem bizhatik másba, mint saját erejébe. Mondják ki önök, hogy a nemzet el van határozva kormányának, alkotmányának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, s hogy e tekintetben oly alkut, mely szabadságát és önállását legkevésbbé is sérthetné, senkitől semmi áron el nem fogad, hanem minden méltányos kivánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész. E célból szükséges a haderőnek 200,000 főnyire emelése, ennek felfegyverezésére pedig 42 millió forint». Még mielőtt befejezte volna K., felkelt Nyáry Pál, az ellenzék vezére és esküre emelt kézzel felkiált: Megadjuk! Példáját követi az egész ház. K. keresztbe fonta mellén karjait s könnyes szemekkel mélyen meghajolt a ház előtt, igy fejezve be beszédét: «Önök felállottak mint egy férfiu és én leborulok a nemzet nagysága előtt s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg».

Ez volt K. legnagyobb szónoki sikere. De helyzete visszatükröztette az egész akkori állapotnak bizonytalanságát, veszélyét. Ő a király minisztere, de a mellett nyiltan kikel az ausztriai kormány ellen, melynek Magyarország felmondhatja a barátságot. Visszatér régi foglalkozásához: jul. 1. óta a Kossuth Hirlap-ja jelenik meg, melyet ő sugalmaz és melyben ő irja a legizgatóbb cikkeket. Az országgyülésen nem annyira a többség kedvét keresi, mely Deákhoz és Batthyányhoz szít, hanem a radikálisokét, kiket előbb ő maga «törpe minoritásnak» gúnyolt. Ez az állapot tarthatatlan volt és K. nem tett semmit ahhoz, hogy az ellentétek enyhüljenek. Mindent előkészített arra, hogy a nyilt szakadás ne találja őt készületlennek. Legbizalmasabb barátai is azt hitték, hogy testőrséget szervez és szándéka a nádort vagy elfogatni vagy magyar királlyá kikiáltani.

A türhetetlenné vált helyzetet teljesen felvilágosította az osztrák minisztérium nyilt állásfoglalása az 1848-iki törvények ellen, a magyar követség visszautasítása a bécsi Reichsrath által, végre Jellachich betörése. Batthyány közbenjárási kisérletei nem vezettek célhoz. Midőn lemond, az országgyülés egészen K. befolyása alá jut, kinek politikáját igazolni látszottak az események. A szept. 11-iki ülés K. vezetése alatt, ha nem is névleg, de tényleg forradalmi határozatokat hozott a pénzügy és katonaság dolgában a megtámadott haza védelmére. Batthyány újabb kisérlete kabinetet alakítani, nem sikerült, K. pedig kijelentette, mig más kormányt ki nem neveznek, ő megtartja székét. Hivei már szept. 14. felszólalnak, ruházzák őt fel diktátori hatalommal és a viszonyok hatalma csakugyan azt adta kezébe. Első feladata a honvédelem szervezése volt. Eleinte csak vezércikkeket irt, de midőn a horvátok egyre közeledtek, szept. 24-től kezdve maga bejárta az alföld nagy községeit, Ceglédet, Nagy-Kőröst, Kecskemétet, Szegedet, Szolnokot, Abonyt s szónoklataival és megjelenésével teljesen elragadta ezt a tősgyökeres magyar népet. Miután István nádor eltávozik az országból, Batthyány pedig félrevonul, az országgyülés valósággal reá, mint a honvédelmi bizottság elnökére ruházta a végrehajtó hatalmat. Nemcsak az ausztriai kormány, maga a nemzet is azonosítani kezdte személyét a forradalom, a szabadságharc ügyével. Ennek szervezésében csakugyan bámulatos tevékenységet fejtett ki. Meg kellett újítani a régi, éppen nem megbizható tisztikart; oly férfiakat kellett vezéri polcra emelni, kiknek tehetségében és jellemében megbizhatott a nemzet. Görgey és Bem egyenesen Kossuthnak köszönték kinevezésüket. Schwarzenbergnek az a terve, hogy Magyarországot teljesen aláveti, még a mérsékelteket is K. és a forradalom hiveivé tette. Alkudozásról nem lehetett szó; a fegyvernek kellett döntenie, a háboruban pedig senki sem pótolhatta K. organizáló tehetségét és azt a hatalmat, melyet az elmék fölött gyakorolt.

Miután Windisch-Grätz 1848. legyőzte a felsődunai magyar sereget és Pesthez közeledett, K. az országgyüléssel együtt Debrecenbe költözött. Itt fejtette ki a leglázasabb tevékenységet akkor, midőn mindenfelé azt beszélték, hogy kivándorlásra, menekülésre gondol. Beszédeket tartott az országgyülésen, hol az igen erős «béke-párt» egyre nyiltabban kelt ki ellene, levelezett a hadvezérekkel, utasításokat, parancsokat küldözgetett, majd maga is elindult a táborba, vitézségre buzdítva a katonákat, összetartásra a vezéreket. A mellett még kezében az egész polgári kormány is, különösen a pénzügy. Neki kell gondoskoni a sereg szedéséről, felszereléséről, élelmezéséről, a lelkesedésnek, áldozatkészségnek ébrentartásáról. Ezen tevékenységeért zárta őt szivébe, emelte nevét a csillagokig a magyar nép. De azért ekkori rendelkezései közt is volt sok olyan, mely kihivta a szigoru birálatot. Görgey váci proklamációja óta teljesen független állást foglalt el a honvédelmi bizottsággal szemben; ő ezt az ellentétet sem lecsillapítani, sem határozott fellépéssel megszüntetni nem birta. Dembinszky kinevezése fővezérré mélyen sértette mind a magyar tábornokokat. Azt mondták, hogy neje tulságos befolyást gyakorol reá politikai ügyekben is és egész kormányzásának némi családi szint tulajdonítottak. Hanem az 1849 márc. 4-iki osztrák alkotmány, mely Magyarország jogait végkép megsemmisítette és még inkább az erdélyi és a tavaszi hadjárat szerencsés kimenetele újra igazolták irányát és politikáját. Ekkor ragadtatta magát a legutolsó végzetes lépésre. A debreceni nemzetgyülés 1849 április 14. kimondta a Habsburg-Lotaiai ház trónvesztését, - pedig most már bizvást mondani lehet, hogy a képviselők igen jelentékeny része nyiltan vagy titokban ellenezte az elszakadást. K.-ot pedig ugyanazon az ülésen, Madarász László indítványára, kinevezték az ország kormányzójának.

Egyre világosabb lőn, mennyire bajos K.-nak, a polgári kormányzónak, kitől ellenei még a személyes bátorságot is megtagadták, igazgatni az országot akkor, midőn annak léte a háborutól és annak vezetésétől függött. Buda elfoglalása volt a magyar ügy utolsó diadala. K. Pestre tette át a kormány székhelyét, de az osztrákok újabb betörése és az orosz intervenció miatt csak rövid ideig volt itt maradása. Az országgyüléssel együtt Szegedre, majd Aradra vonult. Ezalatt Görgey nyiltan megtagadta az engedelmességet a kormány iránt és maga a miniszterelnök, Szemere Bertalan is K. ellen fordult. Midőn a haza már veszve volt, a temesvári csata után, hol Haynau legyőzte Bemet és Dembinszkyt, K. aug. 11. Aradon Görgeyre ruházta a legfőbb polgári s katonai kormányzatot. Még az nap eltávozott Aradról Lugos felé. Bem seregének romjaihoz csatlakozott, de a kormányt nem vállalta fel újra, bár Bem őt erre felszólította. A világosi kapituláció után török földre menekült, előbb azonban Orsovánál, magyar földön elásatta a szent koronát.

Viddin volt az emigráció első állomása. Onnét irta K. azt a levelet, melyben Magyarország katasztrófájáért Görgeyt tette felelőssé. A török szultán az osztrák és orosz követek beavatkozását visszautasítva, vendégszeretetében részesítette a menekülteket. Onnan Sumlába ment K., hol viszontláthatta nejét, ki Szerbián át menekült meg Garasanin segítségével. Gyermekeinek csak 1850. engedte meg az osztrák kormány, angol közbenjárásra, hogy atyjukhoz távozzanak. Ezalatt a porta, tekintettel Ausztriára és oroszországra, Kis-Ázsia belsejébe internálta K.-ot és kisérőit, mint egykor Thökölyt. Kiutahiában laktak és K. a törökök részéről kiváló tiszteletnek volt tárgya. Onnét 1851 szept. egy amerikai gőzös szállította el. Angliába utazott. Útja valóságos diadalmenet volt. Alig ünnepeltek még ugy idegent angol földön, mint a magyar szabadság bajnokát. Nemcsak hire és személyes megjelenése által ragadta el a hideg angolokat, hanem különösen a klasszikus angol nyelvnek mesteri kezelésével. Southamptonból Londonba ment, onnét Birminghamba és Manchesterbe, mindenütt lelkesedést keltve és számos barátot szerezve a magyar szabadság ügyének. Komoly történetirók, mint Mac Carthy, valódi tüneménynek nevezik fogadtatását és ünnepeltetését. Ez ünnepléstől azonban távol maradt a hivatalos világ. Amerikában ellenben, hová 1851 végén érkezett, a köztársaság kormánya, országgyülése és népe vetekedett egymással a K. iránti tisztelet és bámulat zajos kifejezésében. Ez utazásainak meg volt az a kettős eredménye, hogy eszközöket szerzett a Magyarország érdekében történő izgatás megújítására és hogy a világ nem feledte el Ausztria korona-tartományává tett hazánk önállóságát. Visszatérve, állandóan Londonban lakott, hol a parlamenti és irodalmi világban sok fontos összeköttetést szerzett és különösen a lengyel emigránsokkal lépett szoros érintkezésbe. Az 1854-1855-iki krimi háboru nem igen nyujtott neki és társainak tért a működésre, mert a nyugati hatalmak kénytelenek voltak kimélni a hozzájuk hajló Ausztriát.

Az emigráció állandó bajaiban, apró, de keserü viszályaiban és meg nem szünő édes optimizmusában fordulatot jelölt az 1859-iki osztrák-olasz-francia háboru. III. Napoleon császár érintkezésbe lépett a magyar nemzeti igazgatósággal (K., Klapka és Teleki László), magához hivatta K.-ot és azt várta, hogy a magyar nemzet részt vesz az osztrákok elleni küzdelemben. K. azon esetre, ha Magyarország a császárnak köszönné függetlenségét, Napoleon unokatestvérét, a «vörös herceget», Jérôme-ot kinálta meg a magyar koronával, de kikötötte, hogy forradalmat csak ugy támaszt, ha a francia zászló becsülete teljesen annak sikeréhez van kötve. A felkelésnek ő akart vezére lenni, mire, mint vélte, katonai tanulmányai is képesítik. Magyarországban, hol általános volt az elégedetlenség, nagy reményeket kötöttek Napoleon segítségéhez, hanem egyelőre megelégedtek a passziv ellenállással. K. a háboru megindítása előtt felolvasásokat tartott Angliában és Skócia nagy városaiban, hogy Ausztria iránt gyülöletet ébresszen és fölkeltse a szabadságért küzdő olaszok és a szenvedő magyarok iránti rokonszenvet. Családját is ezen felolvasások jövedelméből tartotta fenn. Mind e reményeket és kilátásokat gyökeresen elvágta a villafrancia béke. Napoleon megszüntette az összeköttetést K.-tal, de Olaszország, mely még nem egyesült és nem kapta meg Velencét, továbbra is hasznát akarta venni az emigránsoknak. Igy K. tovább is támogatást várt Cavourtól, bár későbbi vállalatai, magyar forradalmi bankók készítése Londonban (l. Kossuth-bankó), fegyverküldés Oláhországba stb., mind dugába dőltek. Éppen K. iratai mutatják, hogy az emigráció politikai és diplomáciai szereplése az olasz háboruval lényegében végét érte.

Az igazi fordulat azonban magában a hazában állott be. Igaz, hogy az elnyomatás éveiben mindenki K.-ba és a vele jövő külső segítségbe helyezte reményét, de mihelyt csak derengett az alkotmányosság, a nemzet nagy többsége, bár ragaszkodott elidegeníthetelen történeti jogához, annak érvényesítését békés eszközökkel, első sorban az uralkodótól várta. Az 1861-iki országgyülésen Deák Ferenc, a nemzet lelkiismeretének megtestesülése, volt már Magyarország elismert vezére. A közvéleményen az 1848 uralkodott, nem az 1849. K. akkori leveleiből kitünik, hogy felismerte a nemzet hangulatát, de nem értette, nem is helyeselte. És bár az országgyülés feloszlatása természet szerint újra megerősítette a forradalomhoz hajlók táborát, a magyar nemzet zöme többé nem vált hűtlenné Deák Ferenc iránt. K.-nak a nemzeti gondolkodástól való eltávolodását, a kétségbeesés és rezignáció politikáját jelöli ezen időben a dunai konfederáció eszméje, melyet az ország teljesen visszautasított. K. ekkor már állandóan Olaszországban lakott. Nagy csapások érték, 18 éves leánya, Vilma, 1862. elhunyt, három évvel később eltemette nejét is. Mindez nem bénította erejét, érdeklődését. Élénk összeköttetésben állott az 1863-iki lengyel forradalommal, melytől azt remélte, hogy Magyarországot is magával ragadja. Miőn 1865. újra kezdődtek a kiegyezési tárgyalások Deák vezetése alatt, K. egy időre félrevonult és az 1866-iki nagy háboru idején is inkább Klapka szerepel, mint az emigráció vezére. De midőn a kiegyezés meg volt kötve, kötelességének tartotta 1867 máj. 22. Párisból Deák Ferenchez intézett nyilt levelében tiltakozni az új alakulás ellen. «Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep, de fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt». Ez a levél kétségtelenül egyike mesterműveinek, de a nemzet bölcsének itéletét és az események menetét nem változtatta meg. A nemzet azóta tovább haladt új pályáján, K. pedig távol maradt tőle, bús önkéntes számkivetésben.

Jellemének, történeti egyéniségének tartozott vele, hogy az új viszonyokkal meg ne alkudjék, hogy ne hódoljon annak a magyar királynak, ki egyúttal Ausztriának császárja. Ebben is Rákóczi példája lebeghetett szeme előtt. Nem jött haza, bár több kerület megválasztotta őt képviselőjének. Igy, a távollétében, már életében mítikus alakká vált, ki nem vesz részt a politikai életnek gyakran kicsinyes küzdelmeiben, hanem megingathatatlanul egy elvet képvisel: Magyarország függetlenségének eszméjét. És minél teljesebben szakított Magyarország az 1849-iki hagyománnyal s minél őszintébben hódolt koronás királyának és minél szilárdabbnak ismerte és óhajtota az 1867-iki törvények által teremtett állapotot, annál általánosabbá vált újra hazájában K. népszerüsége. Ennek hatása alól azok sem vonhatták ki magukat, kik leghatározottabban küzdöttek az általa nyilvánított elvek ellen. Midőn az 1879-iki honossági törvény után keserüen panaszkodott, hogy hontalan lett, számos magyar város megválasztotta őt díszpolgárának. Mindegyiknek levélben válaszolt, melyekben újra meg újra fejtegette elveit. Élénk összeköttetésben volt az 1848-as és függetlenségi párttal, mely első sorban neki köszönte fennállását, de amelyről sohasem ismerte el, hogy az ő útjain jár. Egyedül maradt, emigráns társai sorban hazaköltöztek, utoljára Helfy; fiait elszólította pályájuk; régi barátja és kisérője, Ihász Dániel elhunyt. Azóta nővére, Ruttkayné társaságában élt Collegno al Baracconében, majd Torinóban, számos magyar látogatást fogadva és éber érdeklődéssel kisérve a honi élet minden mozzanatát.

Agg korára anyagi gondokkal kellett küzdenie. Különben sem jelentékeny vagyona áldozatul esett a torinói pénzintézetek bukásának. Helfy unszolására ekkor 1879-ben össze kezdte állítani életének emlékeit, különösen az emigráció történetére vonatkozó iratait. Ezeknek fényes sikere biztosította exisztenciáját és késő vénségéig megvolt az a büszke öntudata, hogy munkájával keresi meg kenyerét. A tollat ugy szólva csak halálos ágyán tette le. Utolsó kezeirása Iratai V. kötetének 229-31. lapjain tétetett közzé és e szavakkal végződik: «Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig». E gondolkodásában Magyarországon egy párt sem osztozott, de valamennyi tisztelettel környezte Magyarország újjászületése korának utolsó nagy alakját, kinek nevétől elválhatatlan az 1848-iki alkotások és azok fentartásáért folytatott dicső harcnak emléke. K. maga annyira hű volt a reformok tradiciójához, hogy még betegségében is arra intette a függetlenségi pártot, támogassa az egyházpolitikai kérdésben a kormányt. Egész élete utolsó évéig megtartotta szavának bűbáját, társalgásának élénkségét, lelki frisseségét. Utolsó betegségének minden mozzanatát mély részvéttel kisérte az ország. Holttestét nejének és leányának koporsójával együtt hazahozták. Budapest városa, melynek díszpolgára volt, nevéhez és érdeméhez méltó temetésről rendelkezett, melyhez az ország minden részéből tódultak a gyászoló küldöttségek. Közadakozás folyik, hogy a kerepesi temetőben levő sírját mauzoleum ékesítse és emlékét ércszobor hirdesse. Az országgyülésen a képviselőház elnöke, Wekerle miniszterelnök, Apponyi Albert, Justh Gyula és Herman Ottó adtak kifejezést a nemzet gyászának. Temetésénél Jókai Mór, kinek ez egyik legremekebb szónoklata, Horánszky Nándor és Herman Ottó búcsuztatták.

K. zárja be a magyar szabadsághősöknek Bocskayval kezdődő sorát. Tehetségre nézve tán legmagasabban áll közöttünk. Neki, a szegény ügyvéd fiának, magának kellett utat törnie az elismerés, a hatalom felé. E tekintetben is századának fia. Óriási popularitásában is nagy része volt annak, hogy ő a nép fia, kit szelleme és nem születése emelt oly magas polcra. A forradalom alatt és különösen az emigráció idejében sokban hajlott a radikális demokrácia tanaihoz. Másrészt teljesen hiányzik belőle a Bethlenek és Rákócziak feudális, katonai vonása. Tehetsége első sorban szónoki, még midőn ir is: első sorban a szivre akar hatni pátosza által. Ékesszólása és stilusa patetikus hatását első sorban a bibliai vonatkozásoknak köszöni, melyek könnyen megtalálják az utat a magyar ember szivéhez, mésrészt annak, hogy szinte kivétel nélkül, bár szerény formában, a maga személyéről is szól, azt teljesen azonosítja ügyével. Elősegítette e hatást temperamentuma, szép, nemes, férfias megjelenése és hangjának csengése. Végzetének tragikuma abban áll, hogy hosszu, változatos és egyre fejlődő pályájának egy pontját tartotta magára nézve későbbre is mindenkor kötelezőnek, azt, amelyben egyúttal egyénisége is leginkább érvényesült: az 1849 ápr. 14-iki függetlenségi nyilatkozatot és kormányzói méltóságát. Ez idézte elő, hogy nem birta követni és megérteni nemzetét, midőn az boldogulására más utat választott.

3. K. Lajos Tódor, szül. 1844 máj. 26. Tanulmányait a párisi politechnikumon és a londoni egyetemen végezte. 1861. Olaszországba ment és vasúti mérnök lett, testvérével együtt részt vett a montcenisi alagút mérnöki műveleteiben és az ő felügyelete alatt készült ennek Susától Bardonechiáig terjedő része. 1874. az Alta-Italia hálózat főmérnökévé lett. Midőn 1885. Olaszország vasutai új felosztást nyertek, a hálózat déli részének igazgatójává lett és azóta Nápolyba lakik. Érdemeiért az olasz kormány háromszor dekorálta és Commendatore címet adományozta neki. Hazánkban képviselővé választatott, de nem fogadta el a mandátumot. Atyja temetésére haza jött, de az ittmaradásra nem határozta el magát. Az 1895-iki londoni vasúti kongresszus egyik elnökévé választotta. Politikával nem foglalkozik és egészen szakmájának él.

4. K. Sándor, István pestvármegyei inszurgens hadnagy s tápióbicskei birtokos és Perlaky Judit fia, szül. Pesten 1816., megh. 1855. 15 éves korában tüzér lett, mint a később elosztrákosodott s nevét is Udvardyra változtató bátyja, Károly tüzérőrnagy. 1835. a nádor-huszárokhoz ment át, kiknél főhadnagy lett. 1846. nyugdíjaztatta magát, de a szabadságharc alatt ismét kardot kötött, Görgey hadtestében küzdött s csakhamar őrnagy lett. Kitüntette magát a győri ütközetben, ekkor meg is sebesült, lövést kapott a lába szárába. Sebe miatt Makóra ment, a bátyja Lajos ipához, Dedinszky Istvánhoz; amig magát gyógyíttatta, megtörtént a világosi fegyverletétel. Mint lábbadozó beteg menekült Arad felé, de az osztrákok elfogták, az aradi várba hurcolták, ahol több évi várfogságra itélték. Ebből 4 évet Olmützben töltött, honnan az 1854-iki amnesztia alkalmával szabadult ki. Az osztrák kormány Pestet jelölte ki további lakhelyéül.

5. K. Vilmos Frigyes, evang. teologus és cseh iró, a K.-család azon ágából, mely a vallásüldözések alatt Csehországban talált menedéket. K. Vilmos Frigyes apja königgrätzi ev. lelkész volt, négy fia mindegyik teologiát végzett. Vilmos Frigyes Magyarországban, a modori és pozsonyi iskolákban kezdte meg tanulmányait s Bécsben végezte. 1842. pap lett, előbb Morvaországban, majd 1846. a prágai ev. egyházközség hivta meg. 1852. az osztrák kormány Klagenfurtba internálta s csak 1857. kapott szabadságot arra, hogy Prágába visszatérjen. 1859. a rajnai porosz tartományba költözött, hol egy kis papi állást kapott. 1862. a prágai cseh evang. egyház választotta meg papjának, az osztrák minisztérium azonban nem erősítette meg. V. ö. Wurzbach, Biogr. Lex. (XIII. 6. old.)

Forrás: Pallas Nagylexikon