Közmondások

(proverbia), közszájon forgó népies szólások, melyek valamely tapasztalati igazságot, alkalmazott természeti vagy társaséleti megfigyelést, gyakorlati életszabályt fejeznek ki rendesen fordulatos, gyakran élces v. képletesen körüliró s többnyire ritmikus alakban, s mint a nép eszejárását, szemléletét, emelkedő és elvonó képességét jellemző adalékok, nevezetes részét alkotják a folklore-nak (l. o.). A K. a nép szóbeli hagyománykincsének azon elemei sorába tartoznak, amelyek a legkevésbbé szoríthatók etnikus határok közé, minthogy rövid és velős, jórészt általános emberi helyzetek és körülményekben gyökerező voltuknál fogva nagyon alkalmasak arra, hogy egyik néptől a másikhoz kölcsönbe vándoroljanak s némi módosítással, v. sokszor ilyen nélkül is, annak közmondásai között polgárjogot nyerjenek. Ennyiben a K. közeli rokonai a jeles vagy ékes mondások (sententiae, gnomae, apophthegmata), idézetek, szálló igék (vagy röpke szók) szintén szájról szájra, néptől néphez vándorló és századok óta egyik nemzedékről a másikra öröklődő értelmi hagyománykincsének, amely azonban legalább abban mégis különbözik a K.-től, hogy mig emezeket a köztudat mindig egy-egy (v. akár több) egész nép tulajdonának ismeri, addig a jeles mondások, szálló igék s különösen az idézetek majdnem mindig ismert szerzőkre való hivatkozással forognak közszájon; habár sokszor nem azoktól erednek, akiknek tulajdonítják őket, mig viszont a K. sorában is akad sok olyan, amelyet némi utána járás ismert szerző alkotásának derít ki, amiért is amazok kategoriáir a K.-étől nagyon bajos élesen különválasztani. A K. közt ugyanis számos olyan van, amely ma már csak azért nem megy idézet számba, mert hosszu vándorlása közben elfeledték, hogy kitől ered; viszont számos «idézet» biztos szerző nevével jár szájról szájra, pedig akinek tulajdonítják, benne csak egy, a saját korában és népénél közismeretes «közmondást» juttatott forgalomba. A K. tehát a folklore keretében csak igen csinján használandók fel egy bizonyos nép lelkének jellemző alkotási képen, mert ami bennünk az illető népet tulajdonképen jellemzi, az csak a más népekéivel való s lehető legtágabb körben mozgó összehasonlítás alapján tünik ki.

A K. forrásait illetőleg különösen a kinyomozhatólag irodalmi eredetüek, tehát a K.-ká vált tulajdonképeni idézetek (quotationes, citationes) jöhetnek első sorban tekintetbe, s itt a zsidó és keresztény vallás széles népkörre kiterjedő nagy hatása folytán természetes az ó- és újtestamentumi könyvek állanak legelől. Utánok a nyugat-európai népeknél nem jelentéktelen mértékü járulékkal a görög-római klasszikusok következnek, akiknek a K.-ká lett jeles mondásai közül azonban sok csak oda tért vissza, ahonnan eredt, t. i. a néphez. Ugyanez mondható különben a bibliai eredetü K. egy részéről is. A K. irodalma aránylag igen gazdagnak mondható, kivált, ha a fent kiemelt szigoru kritikai mértéket nem alkalmazzuk. Gyüjtésük, és fejtegetésükkel már az ókorban is foglalkoztak; a görögöknél p. paroemiographusok (l. o.) nevén egész csoport iró művelte ez irodalmi ágat. Az ő nyomaikon haladtak a renaissance-kor azon filologusai (p. Rotterdami Erasmus) és követőik, akiknek csakhamar nálunk is akadtak utánzóik. K. különben csak csupán e gyüjteményekben, hanem egyéb munkákban, igy különösen régi szótárakban, népszerübb iratokban, különösen prédikációk és hitvitázó munkákban, stb. is fölös számmal találhatók. A legtöbbet azonban és a legmegbizhatóbb folklorisztikus anyagot mégis a nép ajkáról gyüjthetni, s újabban e részt nálunk is igen dicséretes munkásságot fejtettek ki főleg a nyelvőr népnyelvi anyagának szorgalmas gyüjtői. L. még Jogi közmondás.

Forrás: Pallas Nagylexikon