Krétarajz

(ol. pastello), a krétához hasonló, de mesterséges anyagból készült szines rajzvesszővel papiron, pergamenen v. vásznon előállított ábrázolás. A rajzvessző ugy készül, hogy föld- vagy fémestékkel megfestett gipszet v. égetett alabastromot mézes vizzel keverünk, s az ekként előállított tésztanmü lágy anyagból golyókat, ezekből pedig hengergetés által hengeralaku vesszőket formálunk. E vesszők oly porhanyók, hogy apró részecskéi a legenyhébb nyomásra leválnak és a papir fölszinére tapadnak, ahol aztán vagy ujjunk hegyével v. dörzsölővel szétdörzsöljük, s ekként a legfinomabb árnyalatu átmeneteket állíthatjuk elő. Mindazonáltal a K. a festészeti ábrázolás egyik legfogyatékosabb technikája, amennyiben a kréta lazán tapad a bolyhos fölszinü papirra is, s a legenyhébb érintésre v. eldörzsölődik v. lehull. A kisérletek, hogy a kréta jól tapadjon a papirra, eddig csak félsikert értek el. A K.-ot e gyarlóságánál fogva üveggel fedjük be. A festők szines vázlatok előállítására már a XVI. sz.-ban is használták a szines krétát, azonban művészi ábrázolások előállítására csakis a XVIII. sz.-ban kezdték használni. Állítólag Vivien József, Lebrun tanítványa lett volna az első kiváló mester e téren, mások szerint a Danzigban élő Heid, ismét mások szerint az erfurti születésü Thiele János Sándor találta volna fel a festés e technikáját. A K. legkiválóbb művelői: Carriera Rosalba (1675-1757); Jean Étienne Liotard (1702-88). E század első felében a K. majdnem egészen feledékenységbe merült, mintegy 15-20 év óta ismét diavatossá vált, s többen megkisérlették a mézgafestéssel összeegyeztetni.

Forrás: Pallas Nagylexikon