(másképen keleti háboru), az a hadjárat, melyet (1853-56)
Törökország - Anglia és Franciaország (1855 óta Szárdinia is) szövetségben -
Oroszország ellen viselt. Okot az adott rá, hogy midőn Abd ul-Medsid szultán
1852. a görög keleti egyház tulajdonjogát a szent sírra nézve elismerte, s
egyúttal a római katolikusoknak is megengedte, hogy az Olajfák-hegyén misét
mondhassanak, Mencsikov herceg (1853 febr. végén) ezen fermán biztosítéka
gyanánt azt követelte a portától, hogy szerződésileg ismerje el Oroszország
fenhatósági és védnöki jogát a görög keleti egyház fölött. A szultán ezt
megtagadta, s Oroszországnak erre következő ultimátumát - a nyugati hatalmak
segítségében bizva - elvetette; ekkor Gorcsakov herceg egy hadosztállyal
megszállta a dunai fejedelemségeket, mire a porta háborut izent Oroszországnak.
Omer pasa (1853) okt. 23. Kalafatu mellett átkelt a Dunán, a szövetségesek
egyesült hajóhada pedig okt. 25. a Boszporusba evezett, honnan - miután Nahimov
tengernagy (1854 jan. 5.) Szinope mellett a török hajóhadat megsemmisítette, -
átvitorláztak a Fekete-tengerbe; mikor pedig innen küldött ultimátumjukat Miklós
cár válaszra sem méltatta, a szövetségesek is háborut izentek (márc. 28.)
Oroszországnak. E közben (jan. 6.) a törökök eredménnyel ütköztek meg Csetate
mellett az oroszokkal, Paskievics ellenben nem tudta megvenni Szilisztria
várát; sőt midőn az osztrák-magyar monárkia haderejét a szerb, erdélyi és
galiciai határokon kezdte összpontosítani, Miklós cár nemcsak kiürítette a
dunai fejedelemségeket, hanem a bécsi konferenciára is békéshangu nyilatkozatot
küldött. A nyugati nagyhatalmaknak négy pontban összegezett követelését azonban
megtagadta, mire a francia (Saint-Arnaud tábornagy 40 000 ember élén) és angol
(lord Raglau, 15 000 katonával) hadsereg Galipolinál egyesült, hogy
Szebasztopolt ostrom alá fogja, s a fekete-tengeri orosz flottát megsemmisítse.
A szövetségesek 1854 szept. 14. szállottak partra Krimben, Eupatoria mellett, s
hat napra rá, az Alma-folyó mezején véres győzelmet arattak az oroszok
(Mencsikov) fölött; Szebasztopol (l. o.) ostromát okt. 9-én kezdték meg s hét
hónapi (1855 április 9-től szept. 9-ig) lövetés után végre elfoglalták, miután
az oroszok már előbb elsüllyesztették saját flottájukat s szétrombolták
ágyuütegeiket. Ezenközben (márc. 2.) meghalt Miklós cár is, de békére nem volt
kilátás, mert II. Sándor tovább folytatta a háborut. Még az előző (1854) év
tavaszán egy francia (Perceval-Desche nes tengernagy) s egy angol (Sir Charles
Napier admiral) flotta, a Keleti-tengerbe evezett, hol egyesült Bomarszund
ostromára, mely aug. 16. föl is adta magát; 1855. a parancsnokságot Dundas
admiral vette át, de miután Sveaborgot hasztalan lövette, s mivel az orosz
hajóhadat sem biztos kikötőjéből kicsalni, sem döntő csatára kényszeríteni nem
birta, elhagyta az orosz vizeket és haza vitorlázott. Kis-Ázsiában egy 65 000
főnyi török sereg már 1853 okt. 28. átlépte az orosz határt, de többször
megveretve, kényszerült lassan visszavonulni; midőn pedig az oroszok a
kaukázusi törzsek (l. Kaukázusi háboruk) lázadását elnyomták, a háboru
szinhelyét áttették Törökországba s 1854 aug. 5. a török sereget teljesen tönkre
verték. A következő évben Muraviev lett orosz fővezér, mig a török hadakat
Vasszif pasa vezényelte, ki Erzerum mellett foglalt állást és Karsz (l. Karsz)
városát 13 000 főnyi őrséggel rakta meg. Muraviev heves harc után a kolera és
éhség által elgyötört várat végre (november 28.) bevette, mert Omer pasa, ki
szeptember végén partra szállott Szukhum-khále mellett, Tiflisz felől akarta 30
000 főnyi seregével Karszot felszabadítani, de elkésett és kénytelen volt az
oroszok elől hátrálni a tengerig. Igy folyt a háboru 1855 végéig, anélkül, hogy
tulajdonképeni célját elérte volna; a nagyhatalmak mind roppant előkészületeket
tettek a háboru folytatására, midőn Napoleon (1856 március 30.) megkötötte a
párisi békét (l. o.).
Forrás: Pallas Nagylexikon