Kybele

(máskép Kybebe, továbbá a neki szentelt hegyekről Dindymene és Agdistis is), eredetileg a frigek nemzeti istenasszonya, az összes istenségek anyja (Magna mater), akit Kis-Ázsia számos helyén rajongó módon tiszteltek. Kultuszának főfészke mégis Galatiában volt, annak is Pesszinusz nevü városában, ahol egy ősrégi szentélyben az istenasszony ama képét őrizték, mely állítólag az égből esett le. Galatiai kultuszában tapad alakjához az Agdistis név is, ellenében pedig Agdistes nevü felemás lényt szerepeltet a hitrege, mely elpusztítja az istenasszony kedvencét Atys-t (Attist, Attent v. Attest). A papokat, akik az istennő tiszteletére ki is herélték magukat, gallus-oknak nevezték. Frigiában a papok neve koribantok volt, maga K. külön melléknevet is viselt, mely az egész országról volt véve (Phrygia mater); az ünneplő sereg dobokkal, kürtökkel és sípokkal tombolva járt be hegyet völgyet. Troasban K.-t az Ida hegyéről szólították (alma parens Idaea deum), ahol tiszteletére szintén gyuladtak ki oltárok. Kappadokiában Enyo néven áldoztak neki. Igy terjedt tisztelete Kis-Ázsiából a szigeteken, különösen Krétán keresztül görög dölre. A görögöknél, noha Rhea néven az összes istenek anyjának tisztelték, mégis a keleti kultuszok behatolása előtt másodrendü szerepet játszott. Gyermekeivel együtt tisztelték és mindössze Kréta szigetén jutott nagyobb jelentőségre, ahol kiséretében a kurétek voltak, zajos táncokat és körmeneteket rendező szolgaszellemek és ennek emlékére ugyanolyan szerepü papok. A keleti K.-nek a görög Rheával történt egyesüléséből egy új istenalak Rhea Kybele keletkezett, misztikus, mindent létesítő görög istenség, maga a termékeny, mindent világra hozó természet. Ezentul aztán az elsőrendü istenségek egyike. Nemcsak Athénben volt egy előkelő temploma (a Metroon), de Beociában és az egész Peloponnezusban el volt terjedve tisztelete. Athéni szobrát Phidias v. annak kedvenc tanítványa Agorakritos készítette. Rómában (talán csak puszta népetimologia útján) egyrészt Rhea Sylvia lett belőle (Romulus és Remus anyja), de másrészt ünnepeinek régi, keleti zajos természetét is megtartotta, ünnepe a (a Megalesiák) néhány nappal a Cereáliák előtt folyt le és pedig lényegében amazokhoz hasonló módon, csakhogy a Megalesiákat a patricius-asszonyok ünnepelték, mig a Cerealiákat a plebejus-nők ülték meg. De papokul megtartották a frigiai gallusokat, akik lármás zenével járták be az utcákat és istennőjük számára könyöradományokat gyüjtöttek. Későbbi időből (az Antoninok korából) való K. egy másik római ünnepe, a bikaáldozat (Taurobolia). Ennél az áldozó pap ruháját a leölt bikának vérével hintette meg, ami a keresztelés és újjászületés eszméjének pogány jelképezése, ősképe akart lenni. K.-nek képzőművészeti ábrázolásában két fokozatot kell megkülönböztetnünk, egy régebbit, mely kétségkivül Phidias elveszett képének nyomán haladt s egy újabbat, mely már keleti, orgiasztikus jellegü. A régebbi felfogás hosszu chitonban mutatta be K.-t, egyik kezében timpanonnal, a másikban az áldozati csészével. Később trónon ül oroszlánoktól körülvéve; kocsin, amit oroszlánok húznak; néha oroszlánokon nyargal, fején csaknem mindig falkorona van (azért a római költőknél «turrigera», «torrita»).

Forrás: Pallas Nagylexikon