A láb védelmére szolgáló ruházat. Az idők folyamán a
különböző népeknél a L. éppen ugy alá volt vetve a divatnak, mint a többi
ruházat. A legkülönbözőbb anyagból: kelméből, nemezből, nyers és cserzett
bőrből, fából, növények leveleiből, sőt fémből is készült: szine és formája is
változatos. Aszerint, hogy mennyire födi a lábat és milyen a formája, a neve is
változik: saru, papucs, bocskor, cipő, csizma. Ezek mindegyike ismét igen
sokféle formáju. A L. legrégibb formája a saru, fából v. bőrből kimetszett
talp, melyet szíj vagy zsineg erősít a lábfejhez vagy a lábikrához. A görögök
eleinte csakis szíjjal vagy zsinórral a lábhoz erősített egyszerü talpat
viseltek, azonban műveltségük fejlődésével művészi gondot fordítottak a L.-re,
azzal nagy fényt űztek. A különben egyszerü életmódu lakoniabeliek voltak legkiválóbb
mesterei a L.-nek. Az athéniek legtöbbre becsülték a lakoniai L.-t. A Kr. e.
II. sz.-ban nem kevesebb mint harmincféle L. divott a görögöknél. A szandál
bokáig érő és szíjjal összekötött félcipő volt; a krepidisz szögezett talpu
cipő, melyet leginkább a katonák hordtak; az endromidisz hosszu szíjjal a
lábfejhez és a lábikrához kötött L. volt; az embatesz magas száru, fűzött
csizma volt; az alsó néposztály harisnyához hasonló L.-t hordott; a
divathölgyek festményekkel és fémből trébelt apró alakokkal díszített cipőkat
hordtak. Különösen kedvelték a tirrhéni, a lidiai, a fehér szinü persa és a
baukidesz nevü L.-ket. A koturnusznak több réteg fából álló magas talpa volt, a
tragikai szinészek hordták a szinpadon, hogy magasabbaknak látszassanak. A komikus
szinészek ambaté nevü L.-t viseltek. Az etruszk férfiaknak és nőknek egyforma
L.-jük volt, náluk egyaránt dívott a saru, a cipő és a magasszáru csizma; a
férfiak azonkivül lábszárukat a bokától a térd felső részéig gyapjuszalaggal
kötözték körül. Az etruszkok egyébként nagy becsben tartották a díszes L.-t. A
rómaiak elfogadták az etruszkok L.-jét. Legáltalánosabb volt a szíjjal a lábhoz
erősített saru (soleae) és a harisnyaalaku fűzöt cipő (calvei). Az előbbit
otthon, az utóbbit a házon kivül hordták. Az alsó néposztály fatalpu L.-t
viselt. A falusi népnek gyapjuból v. kecskeszőrből készült L.-je (udones) volt.
A katonák vastag talpat viseltek, melyet szíjakkal fűztek a lábhoz, ugy hogy e
szíj fonadéka egészen elfödte a lábfejet és a boka fölé ért (caligae). A
császárok idejében a nők nagy fényt űztek, s himzéssel, arannyal, gyönggyel
ékesített piros, fehér, sárga, stb. szinü L.-t hordtak. A bizanciak magasabb v.
alacsonyabb fűzött szines cipőt viseltek. A nők L.-je szines és himzett papucs
volt.
A szlávok lábszárukat a térdig vastag kelmével, lábfejüket
pedig bőrbocskorral pólyázták. Európa északi népei, a dánok, norvégek, irek
cserzett bőrből a láb formája szeirnt kimetszett és az egész lábfejet betakaró
L.-t viseltek. Közép- és Dél-Európában a régi L. több századon át divott. A IX.
sz.-ban viselt cipőt nem a láb nyergén, hanem a boka körül felálló kantárokon
átfűzött szíjjal a láb nyerge fölött kötötték össze. Drágakövekkel kirakott,
aranyos himzésü ilyen cipőt priznek a bécsi cs. és kir. kincstárban. Ez időben
a láb nyergén kimetszett, vagy pedig magasabb és részben a boka fölé érő cipők
is dívtak. Mintegy a X. sz. elején kezdődött a hosszu és fölfelé hajló orru L.
divatja, mely több száz évig tartott, s a XIV. sz.-ban Európa
majdnem minden országában elterjedt. E században oly szertelenül hosszu orru
cipőket és csizmákat viseltek, hogy Franciaországban IV. Fülöp szükségesnek
látta a L. orrának hosszát szabályozni: a nemesek két láb, a polgárok egy láb,
az alsóbb osztálybeliek hat hüvely hosszu orral biró L.-t viselhettek. A nők a
XII. sz.-ig a lábhoz mért selyem- v. aranyszövetü papucsot vagy pedig bokáig
érő cipőt hordtak, azontul szintén a hosszu orru L.-t kapták föl. Az Angersben 1365.
tartott zsinat eltiltotta az e fajta L.-t; V. Károly francia király 1386. 5
forint birsággal sujtotta a hosszu orru cipőt. Az eredmény az volt, hogy e
divat alább hagyott, de rövid idő mulva még jobban lábra kapott. A férfiak és a
nők is, hogy L.-jök hosszu orrát kiméljék, magas fatalpat viseltek, vagy pedig
a cipő orrát zsinórral a láb nyergéhez kötötték. A XV. sz. végén járta le magát
e divat és éppen az ellenkezőjét, a kacsaszáju L.-t kapták föl. Ugyan ekkor
vált szokássá a mozgatható vaslemezekkel és pikkelyekkel borított L. Az
egyháziak ez időben tarka sávos selyem harisnya fölött himzett szalaggal a láb
nyerge fölött megkötött papucsot hordtak. A XVI. sz.-ban ismét divattá lett a
hegyes orru csizma, de csakhamar fölváltotta a könnyü kelméből való cipő, mely
csak bokáig ért, s mely a lábfej hosszában több helyen föl volt metszve, s a
metszéseket kidudorodó szines szalagok díszítették. Ugyanekkor divatos volt a
mélyen kimetszett cipő, mely csupán a láb hegyét födte és kantárral volt a láb
nyerge fölött megkötve. A XVII. sz.-ban a magasszáru csizma divatja uralkodott;
a szár térdig vagy azonfölül ért vagy pedig letolták a lábikra közepéig. E
század közepén a csizma magas szárát fölül kifordították, ugy hogy a
kifordított rész mintegy hajtókát képezett a lábikra körül e hajtókat részben
födte a térdig érő nadrág szegélyéül szolgáló széles csipke és a sok szalag. A
század vége felé divatossá vált a magas sark és a bőrből való lábvédők, melyek
majdnem az egész lábfejet elfödték. Az ilyen csizmák tompaorruak és a lábnál
jóval hosszabbak, rendszerint sárga szinüek voltak, s kimélet céljából magas
fatalpat viseltek hozzá. Ugyanekkor az udvaroknál finom kelméből készült
cipőket viseltek. A nők divatja magas, néha vörössarku és szalagokkal díszített
selyemcipő volt. A század legvégén ismét változott a divat; a férfiak lemondtak
a szalagokról és oly nagy csizmát viseltek, mint soha az előtt; a csizma orra
kis zacskót képezett, amelyben apróbb tárgyak, iratok jól elfértek; az akkor
viselt cipők is szertelenül nagyok voltak és nagy csatton átfűzött kantár
erősítette a lábhoz. A XVIII. sz. elején a fehér harisnya és a csattos cipő
volt divatos; a nők magas sarkot viseltek. Ekkor vált divattá, hogy a nők felső
ruhájukat fölemelték, ami elősegítette a L.-vel való fényűzést. A század
folyamán a nagy csattos cipő, a csizma, majd ismét a félcipő divatja gyorsan
változott. A XIX. sz. elejétől fogva a L. egyszerüsége és célszerüsége
irányadó, azért divatja sem oly változékony, mint a korábbi századokban volt.
Forrás: Pallas Nagylexikon