Lajos Vilmos

(I.), badeni őrgróf, német birodalmi és császári főhadvezér, szül. Párisban 1655 ápr. 8. mint Nándor Miksa badeni trónörökösnek fia, megh. Rastattban 1707 jan. 4-én. Öreg atyja, I. Vilmos őrgróf, már 1669. küldte el Montecucculi iskolájába, ki alatt 1675. Elzászban Turenne ellen harcolt. A nimwegeni békekötés után (1678) visszatért Badenbe és átvette a kormányt. 1682. azonban császári szolgálatba lépett és mint táborszernagy részt vett Bécs város felmentésében (1683). A következő év tavaszán újra indult lotaringiai Károly fővezérlete alatt a törökök ellen. Ez évben (1684) visszavették Visegrádot és Vácot; 1686. pedig részt vett L. Budavár visszafoglalásában. Nyomban rá Károly parancsára külön hadosztály élén Tolnára ment, hogy ott hídat verjen és a török üldözésétől visszatérő hadosztályokat a Duna balpartján vezesse vissza Budára. L. okt. 22-én a 7000 törökkel megrakott Simontornyát kényszerítette megadásra, szintugy Siklóst és Dárdát és az eszéki hidat felégette. Visszatérvén téli szállására, Kaposvárt is feladásra birta. Midőn 1687. az eperjesi vértörvényszék dühöngése nem akart véget érni, L. is felszólalt Lipót király előtt Caraffa s szörnyü birói ellen. Azután Károly herceggel együtt Eszék várát ostromolta, ahonnan Baranyába, a Harsány-hegy aljára csalták maguk után Szulejman nagyvezirt, akit azután aug. 12. teljesen megvertek (ez az u. n. mohácsi csata). A további teendőkre Károly és L. nem tudván megállapodni, különváltak és L. visszatért Bécsbe. De 1688 elején újra a török ellen indult és része volt az Eszéknél gyüjtött hadak rendezésében. Miksa bajor fejedelem s fővezér távozása után pedig L. vette át a fővezényletet, miután már Nándorfehérvár ostroma idején is diadalmasan hordta körül fegyvereit a Száva partján és Bródot, Kostajnicát és Gradiskát visszafoglalta volt. Szept. Derbentnél verte meg a törököt és Zvornikot kerítette hatalmába. 1689. újra L.-t nevezték ki fővezérré, ki ekkor a Balkán-félsziget oly vidékein járt, ahol Hunyady János óta keresztény hadvezér meg nem fordult. Előbb Szerbiában, Grabova táján verte meg a törököt; szept. 24. pedig Nisza falai alatt aratott diadalt, mire Nisza is megadta magát. Okt. átkelt a Balkán egyik mellékláncán és Viddin felé nyomulva, onnan is kiűzte a pogányt. Miután pedig az Al-Dunán átkelt és Brankován oláh vajdát hódolatra kényszerítette. Havasalföldön helyezte el embereit téli szállásra, ő maga pedig Bécsbe tért vissza. Kevéssel utóbb az udvar megbizásából fogságra vetette Brankovics Györgyöt, a szerb trónkövetelőt. Midőn 1690. a hadi szerencse az egyrészt rosszul fizetett és másrészt elbizakodott császári hadaktól elfordult, és Erdély is Thököly kezébe került, L. sokáig vonakodott a fővezérséget elfogadni. Végre azonban mégis csak elvállalta, de mert sem Niszát, sem Viddint a török ostrom alól fel nem menthette, inkább Erdély visszafoglalására szánta magát. A Vaskapu szorosán át benyomulván Erdélybe, Thököly hiveit és még a Székelyföldet is könnyü szerrel meghódolásra birta, mire Thököly maga Havasalföldre menekült. E közben azonban az utolsó hadjáratok gyümölcsei a Balkán-félszigeten majdnem mind elvesztek. L. mindamellett most sem indulhatott a törökök ellen, mert Erdélyből Szatmárra kellett sietnie, hogy a betört tatárokat feltartóztassa, kiknek nyomában azután még egyszer Erdélyben termett, ahonnan e rabló vendégeket kizavarta. Csak miután I. Lipót az erdélyieket a hitlevéllel megnyerte s megnyugtatta, indulhatott L. újra a törökök ellen, akiket 1691 augusztus 18. Zalánkeménnél véres csatában legyőzött. Nagy veszteségei miatt nem mervén Nándorfehérvár visszavívásához fogni, inkább Nagyvárad ostromára vezette seregét, a téli idő beálltával azonban ezt az ostromot is beszüntette (1692. jun. a vár megkerült). 1692 tavaszán Pétervárad körül gyülekezett L. hada, melyet azonban a vérhas megtizedelt; ez okból L. egy erősített tábor építésével beérte. Ez volt az őrgróf utolsó hadjárata magyar földön, melyen magának 10 év alatt babért és a nemzet és uralkodó háza körül annyi érdemet szerzett. Hadvezéri munkálatainak tere ezentul a Felső-Rajna lett, hol lotaringiai Károly elhunyta óta mind nagyobb előmeneteleket tettek a franciák. L. előbb Angliába indult, hogy III. Vilmos királlyal a közös haditervet megbeszélje és csak 1694 tavaszán megkezdé a háborut, még pedig Elzászban. Döntő csatára azonban az egész háboru folyamán nem került a dolog. A spanyol örökösödési háboruban mint a birodalmi hadsereg fővezére szerepelt L. 1702. elfoglalta Landaut és 1704. kivívta Marlborough és Szavójai Jenő oldalán a nagy höchstädti diadalt. Mint hadiépítész is szerzett hirnevet, ő építette p. a Fekete-erdőtől Stollhofenig (a Rajnáig) húzódó sáncokat.

Forrás: Pallas Nagylexikon