Lámpa

világításra szolgáló folyadékot magában foglaló edény. Eredete az emberi műveltség homályos multjában vész el. Az ókori népek agyagból, ritkábban fémből készítették, legszokásosabb volt a félgömbalaku L.; egyenes fölső lapjának közepén kis kerek nyilás volt, azon töltötték belé a világító folyadékot, az olajat; a fölső lap szélén egy kis csap volt a kanóc számára, ennek átellenében pedig egy füllel volt ellátva, amelynél fogva hordozták. A fém-L.-nak gyakran három kis füle volt, amelynél fogva vékony láncokkal karos állványra (lampadarium, candelaber) fölfüggesztették. A görögök által megállapított e formát a rómaiak annyiban fejlesztették tovább, amennyiben a fölső lapot és a fület alakos és ékítményes domboru művekkel díszítették, s két, három, sőt néha tizenkét csappal látták el. Az ókorban dívott forma megmaradt mindaddig, míg a világító készüléknek, a kanócnak javítása és újabb világító anyagok fölfedezése átalakította. Az utóbbi század e tekintetben oly rohamosan haladt, hogy alig volt idő megfelelő forma alkotására. A kőolaj a legáltalánosabb használatu világító anyag; a L.-nak, melyben azt égetjük, rendszerint vázaalakja van; e vázában rejlik az olajat tartó edény, melynek fölső részéből emelkedik ki a kanóc készüléke, ezen pedig üveggömb vagy ernyő nyugszik. Merőben elütők a mohammedán keleti népek L.-i, melyek rendszerint függő L.-k, de azért lábuk is van. Az üvegből vagy agyagból készült lámpák lapított gömbalakuak, fölfelé tölcsérben végződnek, oldalukon apró fülek vannak, amelyekre a zsinórt kötik. A fémből készült L.-k igen sokfélék: kúp-, gúla- s egyéb alakjuk van; fenekük lapos, apró lyukakkal, amelyekbe szines üvegből való kis L.-kat helyeznek; oldaluk és födelük változatos mustra szerint áttört, hogy a nyilásokon át levegő jusson a lángokhoz és a füst utat találjon. A födél mustrái fantasztikus árnyakat vetnek a mennyezetre. L. még Gázlángzók, Biztosító lámpás, Helyzetlámpák, Ívlámpa, Izzólámpa.

Forrás: Pallas Nagylexikon