Lant

(az arab al 'úd-ból [a. m. fa , egyesek szerint teknős ], ol. liuto, sp. laúd, ném. Laute, fr. luth, ang. lute, gör. chelys, lat. testudo) régi pengető-hangszer, hosszúkás (mandulaformájú), alul szélesedő s félgömbszerűen domborodó testtel, rövid nyakkal, hátrahajló kulcstokkal és (kettős) bélhúrokkal. Európába a Keletről (hol már az egyiptomiak ismerték) kerül át arab közvetítéssel a 9-10. században, Spanyolországon és Dél-olaszországon keresztül; a 13-14. század folyamán az egész kontinensen elterjed s a házi és társas muzsikálásnak egyaránt nélkülözhetetlen hangszerévé lesz; a világi ének kísérője, zenekar és kórus házi helyettesítője (mint ma a zongora, s számára éppoly seregestül is készülnek lantátiratok, mint ma zongorakivonatok), emellett mindenfajta alakjában a zenekarok fontos alkotórésze. A lantjáték, lantátiratok s önálló lantzene, valamint a lantkészítés fénykora a 16. század. A hangszert azután lassanként háttérbeszorítják a hatalmasan fejlődő billentyűshangszerek (részben a hegedű is), de csak a 18. század derekán tűnik le a zenei praxis színteréről. Hangolása a 16. században többnyire G c f a d1 g1 vagy A d g h e1 a1 a 17. század óta A d f a d1 f1 (francia hangolásmód). Elhangolások, scordaturák már a 16. században gyakoriak. A mélyebb regiszterek mindegyre fokozódó igénybevétele már a 16. században a fogólapon kívüleső póthúrok alkalmazását tette szükségessé. Ezek a póthúrok v. basszushúrok (hangolásuk többnyire C D E F), melyeket a játékos ilyenmódon nem szorított le, hanem csak üres húrként használt ( Abzüge ), szabadon futottak végig a fogólap mellett s fent a hangszer nyakán kétféle módon voltak megerősíthetők: egy második kulcsszekrény alkalmazásával, melyet az első felett helyeztek el, vagy pedig a hangszer nyakának egy toldalékkal való meghosszabbítása útján. Előbbi esetben a lantot theorbának, a második esetben theorbált lantnak (liuto attiorbato) vagy archiliutonak nevezték. Azok a lantok, melyeknek basszushúrjai különösen hosszúak voltak, ilyenmódon sokszor egyenesen embernagyságú nyak alkalmazását kívánták, hogy a két kulcsszekrény mennél távolabb kerüljön egymástól (chitarrone); utóbbi típusokat összefoglaló néven nagy basszuslantoknak hívják. A liuto attiorbato vagy pandora feltalálója - V. Guistiniani szerint (Discorso sopra la musica de' suoi tempi 1628) - Alessandro Piccini. A mai német ifjúsági mozgalom újból divatba hozott lant -ja a valóságban közönséges (esetleg a lant mintájára formált [kiszélesedő alsó résszel ellátott] gitár. V. ö. E. G. Baron: Untersuchung des Instruments des Lauten 1727, O. Körte: Laute und Lautenmusik bis zur Mitte des 16. Jh.-s 1901, A. Toscanelli: Il liuto 1921, Branzoli: Ricerche sullo studio del liuto 1889, F. Behn: Di Laute im Altertum und frühen Mittelalter (Zeitschr. f. Musikwiss, 1918), K. Greiringer: Vorgeschichte und Geschichte der europäischen Laute (u. o. 1928), M. Brenet: Notes sur l'histoire de luth en France (Rivista Mus. It. 1899), M. Brondi: Liuto e chitarra (u. o. 1926), J. Zuth: Handbuch der Laute und Gitarre 1926-28, Lajtha L.: Két régi lantról (Zenei Szemle 1927). A lantzene régi tabulaturás írásmódjáról l. Tabulatúrák, magyarországi szerepéről l. Lantosok, Bakfark (v. ö. hozzá: Isoz K.: Bakfark Bálint, Mihály és János, Muzsika 1930), Neusiedler és Históriás ének. A lantirodalom a 16. században áll delelőjén. Ekkor jelennek meg a legelső instruktív kiadványok és példatárak (Virdung 1511, Schlick 1512, Agricola 1528, Attaingnant 1529, Le Roy 1557, Allden 1565 stb.), a legtöbb lantátirat és lantkompozíció (Spinaccino 1507, Dalza 1508, F. Bossinensis 1509, Judenkünig 1523, Gerle 1532, Milán 1536, Luscinius 1536, F. da Milano, H. Newsidler, D. Pisador, A. de Mudarra, Bakfark, Fuenllana, Ochsenkuhn, Waisselius, Belin, Heckel, Galilei, Jobin, Paix, Caroso, Daza, Barley, Dowland, Vecchi, Molinaro stb. gyűjteményei). Chansonokat, madrigálokat és motetteket egyaránt intavolálnak , azaz átírnak lantra és gazdag instrumentális ornamentikával ékesítenek; felvirágzik a stilizált táncdarabok irodalma is, melyek többnyire virtuóz előadóra számítanak s melyek közvetlen előkészítői a szvit-irodalomnak s az újabb variációs technikának. (Írásmódjuk, a francia, német, olasz lanttabulatúra már csak azért is fontos történeti szempontból, mert a hangmódosításokat, módosító jeleket, melyeket a korszak menzurális kiadványokban és kéziratokban megőrzött vokális zenéje csak igen hiányosan, sokszor egyáltalában nem tüntet fel, a lanttabulatúra legtöbbször egyértelműen tudtunkra adja, azáltal, hogy nem a hangot, hanem fogásának fizikai helyét jelöli meg.) A lant-ricercarok, -fantáziák, -preambulumok e korban (kb. 1620-ig) egyenrangú vetélytársai a zongora- és orgonamuzsika újonnan kialakuló műfajainak (Frescobaldi viola-lant-canzonéi stb.). A 17. században a lant kultusza, társadalmi szerepe hanyatlásnak indul (bár G. B. Rossi 1618. még a legelőkelőbb hangszernek nevezi); legjelentősebb képviselő azonban épp ekkor támadnak a francia lantos-iskola tagjai között (Denis Gaultier) és a német szvit-komponisták sorában (Esaias Reusner). Zenekari jelentősége is ekkor áll tetőpontján: mint akkordhangszer (főként mély típusaiban) az együttes egyik legfőbb összefogója és megtámasztója, mint szabadon koloráló szóló-instrumentum pedig az orkesztrális előadás lelke; húrjait, hogy mindennemű színhatást, kísérő, ornamentális és dinamikai effektust lehetővé tegyenek, szertelenül megszaporítják (emiatt már Praetorius panaszkodik), játékmódja egyre komplikáltabb lesz, típusai egyre sokfélébbek. Nemcsak nagyobb együttesekben szerepel (Monteverdi: Orfeo), de kamarazene-ensembleokba is bevonul (Corelli triószonátái hegedűre, gordonkára és lantra, Torelli hegedű-lant-capricciói stb.). Bach még alkalmazza zenekarában (Trauerode, Máté-passió), sőt szólóhangszerként is felkarolja (lant-partiták); a 18. század közepe táján azonban hamarosan elévül s kiszorul a gyakorlatból (Titon du Tillet pl. már 1730 táján mint idejétmúlt hangszert emlegeti; Magyarországon elszórtan még 1790 körül is nyoma van [Kazinczy Lev. II. 30.] s Haydn még lant-hegedű-brácsa-cselló-quartettet ír). V. ö. Écorcheville: La luth et sa musique (SIM 1908), E. Engel: Die Instrumentalformen in der Lautenmusik des 16. Jh.-s, Von den Anfängen der Lautenmusik 1915, G. Morphy: Les luthistes espagnols du XVIe siécle 1902, L. de la Laurencie: Les luthistes 1928, E. Radecke: Das deutsche weltliche Lied in der Lautenmusik des 16. Jh.-s (Vierteljahrsschr. f. Musikwiss. 1891), W. Tappert: Sang und Klang 1906, H. D. Bruger: J. S. Bachs Kompositionen für die Laute 1921, Alte Lautenkunst aus drei Jahrhunderten 1923, O. Chilesotti: Note circa alcuni liutisti italiani 1902. Da un codice Lautenbuch del cinquecento 1890, Lautenspieler des 16. Jh.-s 1891, L. A. Vidal: La lutherie et les luthiers 1889 stb.

Forrás: Zenei lexikon