a régi magyar énekmondók egyik neve. Szinonim nevek:
jokulátor, kombilátor, igric, regős, kobzos, hegedős, lantos. Ezek közt a
viszony a következő. Ioculator volt minderre az egyetemes latin név; e szó
általában véve énekmondót jelentett, okleveleink rendesen e néven említik őket.
De ez volt egész nyugaton is a közös latin név ama különféle nemzeti nevekre,
melyekkel a németek, franciák, olaszok stb. nevezték énekmondóikat. Az
énekmondók (jokulátorok) a középkorban nálunk is szervezett testületet
alkottak, tehát némikép bizonyos műköltészetet képviselhettek a népköltéssel
szemben, aminthogy a modern műköltés kezdői a nyugati népeknél is mindenütt a
jokulátorok voltak. Nyomok vannak rá, hogy Árpád királyaink korában a
jokulátorok egy időben a királyi udvartartás kiegészítő részét tették, jelesül
a tatárjárás előtt egy darabig. Eltartásukra jószágok, falvak voltak rendelve.
Hogy mióta tartott a királyi udvar ilyen mulattató rendet, azt nem lehet tudni,
talán nyugati udvarok példájára szervezték e rendet az udvarnál, p. Imre király
idejében, kinek udvarát a hires Peire Vidal troubadour is meglátogatta. E
királyi jokulátorok testülete a tatárjárás után hanyatlik; egyrészt az utolsó
Árpádok alatt szegényül az udvar s a királyok eladományozzák a jokulátorok
ellátására rendelt jószágokat is, másrészt az Anjouk alatt a humanizmus lesz
ellensége az intézménynek, és 1347. eladományozza a király a Pest vmegyében
fekvő Regtelök nevü alapítványukat is. Ugy látszik, a királyi udvartól
elszéledve, a hatalmas oligarkák udvaraiba húzódtak, akik szintén adományoztak
nekik telkeket. Céhük a XIV. sz.-tól felbomlik tehát és csak egyes énekmondók
szerepelnek, de elég nagy számmal. Thuróczi idejében sok énekmondó van, Mátyás
asztalánál is énekeltek. Leginkább a XVI. sz.-ban ér véget ez énekmondók
divata, akik az éneket hangszerrel kisérik, tehát zenészek is. E jokulátoroknak
különben inkább csak főfoglalkozása volt az ének és a zene; sok más
látványossággal is mulattatták uraikat és közönségöket, s egy részük, kivált
később, éppen nem állt tekintélyben. Az énekmondók magyar neve többféle.
1219-ben, 1347-ben regős-t találunk, ami nyilván a. m. regés, az énekök
tárgyául szolgáló epikai anyagról. A kobzos és a hegedős név a hangszereikről
van véve. Mind a koboz, mind a hegedő húros hangszer volt (XI-XIII. sz. óta);
mind a kettőt, ugy látszik, pengették, mert a nyirettyüs hegedüt inkább lengyel
hegedünek nevezték őseink. Mind a két szó eredeti lehet, amennyiben nincs
rokonuk a nyugati nyelvekben. A kobzos előfordul 1326. és 1364., a hegedős
1437. (névvel együtt: hegedés Simon) és 1499. (György hegedős); de ugyanez
latin néven már 1358. előfordul: fyellator (violin-játszó). Az igric szó is
elég sűrün előfordul 1244 és 1451 közt; latinul ezt is: joculatornak mondták. A
szó különben szláv eredetü és hangszeren játszót jelent s a királyi igricek
inkább zenészek lehettek, mint énekmondók. Ez a név helynevekben maradt fenn
(Zala és Borsod vármegye, Erdély), az oklevelek az illető helyeket a királyi
jokulátorok birtokainak említik. A regések nevét a Regtelök helynév őrzi.
Combilatornak (együtt mulató) a regéseket egy oklevelünk nevezi 1347-ből. Mikor
a reformáció elterjedésével a német hatásnak oly tág kapuja nyilt hazánkba, a
nyugati lant kiszorította a kobozt és a hegedőt, s a XVI. sz.-ban a művelt,
literatus énekszerzők már L.-nak nevezték magukat (p. Tinódi) és a hegedősök
osztályát lenézték, azok alkalmasint az alsóbb néposztályok mulattatására
sülyedtek és tekintélyök is megapadt. Végre a könyvnyomtatás és irás mind
általánosabb elterjedésével a L. is kimentek divatból, mert a költemény már nem
a hangszer mellett, hanem a papiroson, dallam nélkül született meg.
Az énekmondók tárgyairól is vannak némi nyomaink. Leginkább
alkalmi énekeket és epikai dalokat mondhattak. Béla király Névtelen jegyzőjénél
olvassuk, hogy Árpádnak Etelvárba bevonuló népe előtt a kobzok és sípok édes
hangja és az énekmondók mindenféle éneke zengett. Ez az adat Árpád korára nézve
ugyan nem hiteles, de akaratlanul is az a Névtelen jegyző korára. Ez énekek
alkalmi tárgyuak lehettek. Később, a XV. sz.-ban énekeik voltak Zách Klára, Kis
Károly, Kont és társai történetéről, versbe szedték Zsigmond dolgait, a
kenyérmezei diadalt. Tekintve azt, hogy a históriás énekek lantos szerzői, p.
Tinódiák, éppen mint egykor Anonymus, lenézték ez énekmondók «hazug
csácsogását», azt kell következtetnünk, hogy e lantosoknak történeti hűségre
törekvő, józan, prózai irányával szemben a hegedősök költői szabadsággal
alakították tárgyaikat. Egy leleményöket éppen Tinódi tartotta fenn Zsigmond
krónikájában, a Tar Lőrinc pokoljárásáról szóló mondát. «Énekben hallottam,
vagy volt, vagy nem volt», mondja Tinódi. Ez a monda is olyan invencióra és
humorra mutat, aminő a lantos krónikásoknál szokatlan. A fenti tárgyak is
olyanok, hogy költői feldolgozásra alkalmasak; alighanem hegedős-balladából
maradt fenn a két sor: Balázs öld meg a királyt, Neked adom Gimes várát.
Általán a hegedősök jobb költők lehettek, mint tudákosabb utódaik és
kiszorítóik, a L. V. ö. Sebestyén Gyula, Adalékok a középkori énekmondók
történetéhez (különnyomat a Philol. Közlönyből és az Irodalomtörténeti
Közleményekből). Ugyanazt megirta Horváth Cyrill a Beöthy Képes
Irodalomtörténetében I.
Forrás: Pallas Nagylexikon