Latin nyelv

(máskép római is), ókori, most már kihalt ragozó nyelv, mely az indogermán nyelvcsaládba (l. o.) tartozik, s a Campaniában és Abruzzokban megtelepedett olasz törzs (stirps italica) nyelvjárásainak összevegyüléséből fejlődött ki; legközelebbről a görög nyelvvel (l. o.) rokon, és belőle ágaztak ki a modern neo-latin vagy román nyelvek. Ez olasz törzsnek két nagy ága volt: a latin, mely politikailag és nyelvileg egységes törzs volt, és az umbro-szamnit, mely több nemzetségre (umbrok, oszkok, volszkok, szabinok stb.). oszlott. Köztük legkorábban hatalomra jutott a Latiumban lakó latin nép, mely Rómában (l. o.) székelt és szomszédos fajrokonaira politikai uralmával együtt nyelvét is ráerőszakolta.

A L. fejlődésének történetében különbséget kell tennünk az irodalmi (sermo eruditus, perpolitus, urbanus) és a köznyelv (s. proletarius, plebejus, rusticus) között, melyek korán külön váltak s egymástól csaknem függetlenül fejlődtek. Az irodalmi L. történetét rendesen öt időszakra osztják. 1. A Livius előtti korszak (Kr. e. 240-ig) L.-t csak hiányosan ismerjük a későbbi forrásokban fentartott egyházi könyörgésekből (carmen fratrum Arvalium), áldozati és ünnepi himnuszokból (carmina saliaria), meg néhány törvény (leges regiae, leges sacratae, XII. tabulae) töredékeiből és a nagy számu feliratokból (a legrégibb Praenestében, Kr. e. VI. sz.). A L. már ekkor is képes volt a művészi formák fölvételére, de az eltérés az irodalmi és a köz-L. között még nagyon csekély lehetett. - 2. A régies L. (latinitas prisca, archaica) korszaka alatt, mely Cicero fellépéséig (Kr. e. 106) tart, az irodalmi és a köz-L. mind jobban eltávolodtak egymástól; eltéréseiket legjobban megitélhetjük, ha Ennius, Plautus, Terentius és Cato nyelvét az egykoru feliratokkal összehasonlítjuk; ez utóbbiak nyelve nemcsak a fonetika, hanem a főnév és ige ragozása tekintetében is régiesebb, mint az irodalmi L., habár még ez sem tisztult meg teljesen. A görög kultura hatása folytán azonban már egész sereg görög szó került a L.-be, mely ekkor kezdett csinosodni. - 3. Az idegen befolyás, vagy a nyelvújítók kora Caesar halálával (Kr. e. 44) zárul be s ebben a megelőző irók bizonytalan formái és szabályai csaknem végleges megállapodásra jutottak. - 4. A L. aranykora (latinitas optima, classica) Tiberius császár haláláig (Kr. u. 37.) tart, s a L.-et, különösen a költői nyelvet, legremekbb formájában mutatja be. - 5. A L. hanyatlásának korszakában ismét több fázist különböztethetünk meg; az elsőt, mely Hadrián császár haláláig (Kr. u. 138) terjed, ezüstlatinságnak is nevezik. Az ekorbeli irók, a nyelvtani és mondattani szabályok elhanyagolásával inkább a kifejezések tömörségére és szabatos rövidségre (Tacitus) törekedtek. Az Antoninus Pius trónraléptétől Commodus császár haláláig (Kr. u. 192) terjedő kort a L. visszafejlődési korának tekinthetjük, melynek legkiválóbb képviselői Aul. Gellius és Fronto voltak. A Kr. u. II. és III. sz.-ban az afrikai latin kultura (latinitas africana) révén sok fantasztikus elem került a L.-be, mig a galliai latin műveltség (latinitas gallica) behatás alatt a L. elvesztette kifejező erejét és ellaposodott. A kereszténység elterjedése egy új elemet, a keletit, csempészte be a L.-be és siettette az irodalmi L. lehanyatlását. Ebben nagy része volt magának az egyháznak is, mert számos egyházi iró már az u. n. átmeneti nyelven irt, amely a különböző tartományok éghajlati, etnikus és kulturviszonyai szerint alakult ki az eredeti L.-ből. A nyugat-római birodalom megdűlése után Európában a L. már csak ugy szerepelt, mint az egyház és az állam nyelve, mig a nemzetek köznyelven (lingua vulgaris) érintkeztek. Eme köznyelvek befolyása alatt fejlett ki a középkori L. (latinitas media, végre infima), mely sokáig divatban volt; de ekkor is voltak olyan korszakok (Nagy Károly és az Ottók alatt), mikor a klasszikus L. tisztaságára törekedtek. A kolostorokban megromlott L.-et, mely ekkor kezdett lábra kapni, konyhai latinságnak (latinitas culinaris) nevezték. A tudományok újraszületésekor (különösen az olasz humanisták) a L.-et is megint fölélesztették, s ettől fogva csaknem a XIX. sz.-ig a L. volt a tudományok, és XIV. Lajosig a dipolomácia nyelve is (az első, francia nyelvü állami okirat a rastatti békekötés volt). Legtovább haszálatos volt a L. a Vatikánban (a pápa még most is L.-en adja ki bulláit), a lengyeleknél, Angliában és Magyarországon. Filologiai, teologiai, jogi és orvosi szakkönyveket még ma is gyakran latinul irnak; ezenkivül a kat. egyház rituális nyelve még ma is a L., melynek ismerete a magasabb (klasszikus) műveltség kiegészítő részét teszi.

Mig az irodalmi L. történetében megkülönböztethetjük fejlődésének és hanyatlásának egyes fázisait, addig a köz-L. kialakulásának menetét nem ismerjük. Minden, amit róla tudunk, csak azon töredékekre szorítkozik, melyek a népiesebb irók (Plautus, Cato stb.) vagy azok (Vitruvius, Petronius stb.) műveiben maradtak ránk, akik a szebb stilussal nem törődve, közelebb jártak a mindennapi nyelvhez. Midőn Marius és Sulla polghárháborui (Kr. e. 90-78) után a L. a provinciákban is uralkodó lett, a köz-L. is elkorcsosult és számos dialektusra (sermo provincialis) szakadt; ezeknek befolyása károsan hatott a Rómában beszélt köz-L.-re, miután megrontotta városias eleganciáját (urbanitas) és tisztaságát. Ennek a befolyásnak nyomai az irodalmi L.-en is meglátszanak (Livius patavinitas-a, Labienus gallicismus-ai, Seneca spanyol dagályossága stb.) és pedig annál jobban, minél jobban terjedt Róma politikai uralmával a L. használata is; lassankint aztán a római nép tiszta nyelvérzéke egészen kihalt. Az igy elkorcsosult L. aztán szétáradt az egész világon, mint a birodalom hivatalos nyelve; legkevésbbé vert gyökeret a K-i provinciákban, ellenben uralkodó nyelv lett Hispaniában (Spanyolország), Luzitániában (Portugália), továbbá Galliában (Franciaország) és Svájc, meg Tirol déli részében; a L. itt a nyugati római birodalom bukása után is fönnmaradt, s belőlük kifejlett modern nyelveket a neo-laton vagy román nyelvek csoportjába sorozzuk.

Már maguk a rómaiak korán kezdték a L.-et tudományos alapon tárgyalni, s módszerükben a görögökét utánozták, tehát leginkább a formai tökély kiművelésére törekedtek, a szófűzéstan és a mondatszerkezet csaknem teljes elhanyagolásával. A római grammatisták álláspontján még a középkor sem emelkedett felül, s az a néhány grammatikai rendszer, mely reánk maradt, alig ér többet, mint a Donatusé (l. o.). Csak az olasz humanisták (XV. sz.) kezdték más szempontból vizsgálni és tárgyalni a L. grammatikáját; sorukat Lorenzo Valla (1470 körül) nyitja meg, Libri VI. elegantiarum címü művével, melyben grammatikai és stilisztikai szabályokat is ád, de minden rendszer nélkül. A XVI. sz.-ban az angol Linacer az első rendszeres szófűzéstant szerkesztette; fontosak a német Melanchthon és a francia Ramée iratai, mig a spanyol Sanchez de las Brozas alapvető munkája (Minerva, seu de causis linguae lat. comment.) forrásul és mintául szolgált a későbbi nyelvtani rendszerekhez. Minden előzőjét felülmulta a tudós Vossius (Aristarchus, seu de arte gramm. lib. VII), kinek munkáját azóta sokszor (legutóbb Halle, 1833;34) kiadták. De valóban tudományos alapon a L. grammatikáját csak Ritschl (Opuscula philologica, Lipcse 1868-78) kezdte tárgyalni, kinek kutatásain épült fel az újabb kritikai nyelvészet rendszere. A L. lexikográfiája kezdetben csak az u. n. glosszák (l. o.) összegyüjtésére szorítkozott. (V. ö. Löwe, Prodr. corp. glossar. lat., Lipcse 1876.) Önálló kutatások alapján irta meg az olasz Forcellini rendkivül becses művét (Tot. lat. lexic., legújabb kiad. Prato 1858, s hozzá az Onom., u. o. 1859); a középkori L.-ről bő adatokat találunk Du Cange, Gloss. ad script. med. et infim. latinit. címü művében.

Forrás: Pallas Nagylexikon