Kisszótár
Címszavak véletlenül
|
Légkör(atmosphaera), az a levegő-réteg, mely földünket burkolja s részt vesz ennek tengely körüli és Nap körüli mozgásában. A Napnak és más égi testnek is van L.-e, de ez más összetételü mint a Földé. A Földet körülövező légtengert éppen ugy mint a Föld felületén levő bármely testet a Föld vonzása köti le. E vonzás küzd meg a levegő terjedékenységével (l. Aeromechanika) s mivel e vonzás a Föld középpontjától való távolság négyzetével fogy, egy bizonyos magasságban már nem képes egyensúlyt tartani a terjedékenységgel; itt van a légtenger határa. E vonzás következménye a levegő súlya és az a nyomás, amelyet valamely légréteg az alatta levő rétegre s az egész légtenger a Föld felületére s az itt levő testekre gyakorol. E nyomás mértéke az a nyomás, melyet a levegő egy cm2-re kifejt s amely nyomást kilogrammban kifejezve légnyomásnak nevezzük. (L. Aeromechanika.) A L. alakja - hasonlóan a Földéhöz - ellipszoid, csakhogy egyenlítői dudorodása és sarki lapulása nagyobb mint a Földé. A L. niveau-felületei követik ezt az alakot és az a határfelület mely az egész L.-t körülveszi, azokat a helyeket köti össze, melyeken a földvonzó- és központfutó erők egyenlők. A légburok felső határát nem ismerjük szabatosan, bár elméletileg sok féleképen meg lehet határozni a levegő vertikális távolságát a Föld szinétől, vagyis a L. magasságát. Az első kisérlet Alhazen arabs tudóstól ered, ki a lenyugvó nap utolsó sugarát visszaverő felhő magasságát határozta meg; ugyanazt tette Keppler, de az igy nyert adatok fölötte kicsinyek. A mekanika elvei szerint, a végső léghatáron a gravitációt a központfutó erő egyensúlyozza és ez úton Laplace kapott a L. magasságául 5682 földrajzi mérföldet. Csillagászati meghatározások nagyobb adatokat szolgáltatnak. Schiaparelli a hulló csillagok égési jelenségeiből következtetve, 200 000 m.-nél többre becsüli a magasságát; sőt az északi fény magasságmérései szerint még 30 miriaméterre is tehető. A L. hőmérséklete. Mielőtt a napsugarak a Földhöz érnek, a légkörön át veszik útjukat, mely melegségök egy részét elnyeli. A Földre nézve ezen meleg nem vész el teljesen, mert a levegőben lebegő vizrészecskék és porszemek mindenfelé reflektálják a napsugarakat és igy a Föld felé is, miáltal maga a L. is lesz a melegség egyik forrásává. A levegő tulajdonképi felmelegedése azonban alulról indul meg, amennyiben a talaj hőmérséklete a besugárzás folytán emelkedik és a talajból kiinduló meleg részint közvetetlen vezetés, részint sugárzás által közöltetik a legalsóbb légrétegekkel. Csupán szárazföldet és páramentes levegőt tételezve fel, a melegségi viszonyok is egyszerüek volnának: minden helyre nézve a geográfiai fekvésénél fogva őt megillető besugárzás és kisugárzás mennyisége adná meg a hőmérsékletét és a szélességi körök egybeesnének az izothermikus vonalakkal. De a valóságban a viszonyok bonyolultabbak. A Föld felszinének felmelegedése ugyanis a talaj minősége szerint váltakozik (a szárazföld jobban melegszik fel, mint a tenger) és a kisugárzása is függ a talaj minőségétől (a szárazföld erősebben hül le, mint a tenger). Továbbá nagyban befolyásolja az inszolációt a L. átlátszósága. Nappal a borultság ellene működik a felmelegedésnek, éjjel pedig korlátozza a lehülést. Mivel a párásabb levegő és a felhősebb ég a partvidék sajátossága és a tenger jelenléte amugy is mérséklő hatással van a hőmérsékletre, e két körülmény egyesül az oceáni éghajlat előidézésében (l. Éghajlat). Hozzájárul még, hogy ugy a levegő, mint a tenger áramlása a különböző hőmérsékletü helyek között folytonos melegcserét okoz. Nevezetesen ott, hol a talaj és következésképen a fölötte levő légréteg erősen felmelegszik, felszálló légáramlások keletkeznek; ilyenek az egyenlítő közelében felszálló u. n. equatoriális áramlások, melyek a magasban a sark felé tartanak és melyek megint azt okozzák, hogy a hidegebb, nehezebb levegő alul a sark felől az egyenlítő felé tóduljon (poláris áramlat). Ezen általános keringés a légkörben a hőmérséklet kiegyenlítésére törekedik, de vannak az általános keringés keretén belül még különféle más zavarok, melyek kisebb területen a levegő egyensúlyának megzavarodásából erednek és melyeknek okozata gyanánt a légáramot, illetve a szeleket (l. o.) érezzük. Ismeretes, hogy a L. hőmérséklete függélyes irányban csökken. A felső légrétegek a napsugarak tulnyomó részét áteresztik és csak kis mértékben melegszenek át, ellenben a Föld felszinével érintkező légrétegek legjobban melegszenek fel. Ha a melegedés csak vezetés útján terjedne, a felső rétegek csak kevés meleget kapnának, tekintve a levegő rossz hővezető képességét. De vertikális irányban a hőközlés sokkal inkább felszálló légáramlatokban történik; az emelkedő légtömeg azonban folyton kisebb nyomás alá kerül és terjeszkedik. A terjeszkedés a melegség rovására történik, tehát a felszállott levegő hülni kezd s száraz levegőt feltételezve, 100 m.-nyi emelkedésnek 1 C°-nyi hőcsökkenés felelne meg, mit a vizpárák jelenléte azonban lassít. Az első méréseket Saussure végezte, ki 1788. 14 napig volt a 3405 m. magas Col du Géant hegyen és hőmérsékleti összehasonlításokat tett. Azóta számos újabb adat áll rendelkezésünkre, melyekből kitünik, hogy a hőcsökkenés független a földrajzi szélességtől és átlagban 100 méterenkint 0,48 C°-ot tesz. L. még Levegő. Forrás: Pallas Nagylexikon Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is |
|