légzés

Az élő szervezetek gázcserefolyamatainak gyűjtőneve. A növények a légzéshez szükséges oxigént a levél bőrszövetének (szövetek) gázcserenyílásain át veszik fel, és ugyanitt adják le a felesleges, felszabaduló szén-dioxidot. A biológiai oxidációjuk által létrehozott szén-dioxid egy része azonban felhasználódik fotoszintézisükben, sőt jelentős mennyiségű ilyen gázt felvesznek a légkörből is. Az állatok a biológiai oxidációhoz, más néven sejtlélegzéshez szükséges oxigént a vízből, a levegőből és a talajból vehetik fel, ugyan ide adják le a szén-dioxidot is. Légzésük a légzőfelületen végbemenő gázcsere. Az egysejtűekben, a szivacsokban, a csalánozókban és a férgekben sejt- illetve testfelületen át megy végbe a gázcsere. A testfolyadék (anyagszállítás) ill. a légzőszervek megjelenésével a légzési folyamatok külső és belső légzésre, gázcserére tagolódnak. A légzőszerv és a testfolyadék között van a külső gázcsere, a testfolyadék és a szövetek között pedig a belső. A légzőszervek fő típusai: a kopoltyúk, a légcsövek és a tüdők. Kopoltyúk alakultak ki a rákok és a vízi puhatestűek kültakarójából, az előgerinchúrosok, a fejgerinc-húrosok és a gerincesek előbeléből (tápláIkozás). A kopoltyúk lemezes szerkezetű, erekkel átszőtt képződmények, amelyekben végbemegy a külső gázcsere. A légcsőrendszer a rovarokra jellemző. Sokszorosan elágazva, úgyszólván közvetlenül a sejtekig vezeti a levegőt. A külső és a belső gázcsere tehát itt nem különül el egymástól. A pókokban lemezes szerkezetű, tüdőszerű képződmény alakult ki, amely erekkel átszott. Itt megy végbe a külső gázcsere. és a vérnyirok továbbszállítja az oxigént. A szárazföldi csigák a bőrükből kialakult, erekkel átszótt nyálkahártyával lélegeznek. A szárazföldi gerincesek közül a kétéltűeknek sima v. kissé redőzött belső felületű tüdejük van, amelynek belső felszine kisebb, mint a testfelületük. Bőrlégzésük viszont fejlett. Tüdejükbe nyeléssel juttatják a levegőt, nincs mellkasuk. A hüllők tüdeje redős, kamrás szerkezetű, a madaraké pedig sokszoros elágazódás után levegőkapillárisokra bomlik. Itt van a külső gázcsere légzőfelülete. A belélegzett levegő jelentős mennyisége azonban közvetlenül a hátsó légzsákokba áramlik, amelyek az állat testében találhatók. Ez a levegő kilégzés közben jut a légzőfelület elé, tehát kiáramlás közben is folyamatosan friss levegő áramlik oda. Az emlősökben és az emberben a légzőfelületet a légutak sokszoros elágazódása után következó léghólyagocskák adják. A madarakban és az emlősökben a tüdő légzőfelülete sokszorosa a testfelületnek. A gerinces állatokban a vér szállítja az oxigént és a szén-dioxidot. Mindkét gáz kismértékben gáz alakban oldódik a vérplazmában. Az oxigén túlnyomó részét a vörös vérsejtek hemoglobinja szállítja, laza kötésben. Az oxigént nem tartalmazó hemoglobin képes a szén-dioxid laza megkötésére és szállítására is. A vérben szállított szén-dioxid túlnyomó része azonban a vörös vérsejtekben szénsavvá alakul, és a belőle származó hidrogénkarbonát ion a vérplazmába kerül és ott szállítódik. A ill. a légcsere szabályozásának legfontosabb ingere a vér szén-dioxid tartalmának növekedése. Ez az inger közvetlenül ingerli a nyúltvelői (agyvelő) légzőközpontot, amely növeli a légzés gyakoriságát és mélységét. HasonIó hatású a vér oxigénhiányos állapota, bár ez receptorokon keresztül ingerli a légzőközpontot. Ezek az ingerek belégzést is kiváltanak. A kilégzést a tüdőléghólyagocskák feszülése idézi elő. A légzés szabályozásában fontos szerepe van a hipotalamusznak is (vegetatívideg-rendszer). Az ember kilégzésével kapcsolatos a hangadás.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia

Kapcsolódás

• növény
• szövet
• biológiai oxidáció
• fotoszíntézis
• légkör
• állat
• oxidáció
• anyagszállítás
• szövet
• táplálkozás
• felszín
• vér
• ion
• inger
• növekedés
• agyvelő
• vegetatív idegrendszer