Lélekzés

igy nevezik az élőszervezetek légcseréjét, melynél fogva azok oxigént vesznek fel és szénsavat, vizet választanak ki. A legkisebb elemi szervezetnek, igy a sejtnek is van légcseréje. A sejt a körülötte levő folyadékból vesz oxigént és annak adja át a benne képződött szénsavat. A növényeknél ugyan ilyen a légcsere, ezek is levegőből oxigént vesznek fel és szénsavat lehelnek ki. Csupán zöld részeik vesznek a napfény befolyása alatt szénsavat magukba és bocsátják el a felesleges oxigént. A növényeknél egyébiránt ez utóbbi légcsere a túlnyomó. A növények a levegő szénsavát fogyasztják és oxigénjét növelik. A szén itt szerves vegyületek, igy a keményítő s hasonlók, készítésére szolgál. Az állatok közül a legalsóbb rendüek, ugy mint a sejtek, testfelületükkel lélekzenek. Magasabb rendüek, melyeknek vérérrendszere még kifejlődve nincsen, külön csövekkel rendelkeznek a lélekzésre; a csövekben a levegőt elnyelve tartalmazó viz, mint a sugárállatoknál és férgeknél, vagy levegő mint a rovaroknál, jut a testben mindenfelé. Még magasabb rendü állatoknál és az embernél is külön szerv szolgál a légcserére. a vizben élő halak, de sőt a puhányok és rákok u. n. kopoltyukkal lehelnek, vérérdús lemezkékkel, amelyekben keringő vér a viz oxigénjét elnyeli és feles szénsavát ugyancsak az oxigénnek adja át. A levegőben élő amfibiumok, reptiliák, madarak, emlősök és az ember tödőkkel lehelnek. A belégzett levegő a tödőkben lép csereviszonyba az ott sűrün keringő vérrel.

Némi légcsere történik még a bőr és a belek útján. A test felülete is vesz fel több-kevesebb oxigént s ad a levegőnek szénsavat át; a lenyelt levegővel pedig a belek falában keringő vét szintén csereviszonylatba lép. Némely alsóbb rendü állat-, sőt a halaknál is fontos a bél gázcseréje, igy p. a Cobitis fossilis légcseréje leginkább ez úton történik.

A tüdőkben való L.-nél (respiratio) a vér ugy lép csereviszonyba, hogy a levegőt a tüdőkben a lélekző mozgások által időközönként megújítjuk. A lélekző mozgások a be- és kilélekzésből állanak. A belélekzés (inspiratio) izomműködés eredménye. A mellfal izmai tágítják a mellürt, a tüdők, melyek az egész mellürt kitöltik, a légnyomás miatt, mely a tüdők belső felületére egész súlyával reánehezedik, követik a táguló mell falát és e miatt levegő áramol kivülről befelé a tüdőkbe. A mell kitágításánál első sorban a mellürt a hasürtől elválasztó rekeszizom működik közre. Ez az izom a L. szünete alatt a mellür felé domborodik, belélekzés közben pedig ellapul, lejebb száll és emiatt az alatta levő hasi zsigereket maga előtt tolja. Ezenkivül vannak még a bordák és a mellcsont emelésére szolgáló izmok, melyek működésekor a mell elülről hátrafelé és jobbról-balra irányított átmérőiben is megnagyobbodik. A férfiaknál inkább a rekesz, a nőknél inkább a mell több izmai szerepelnek a L.-nél, azért a férfiak L.-ét hasi L.-nek, a nőkét melli L.-nek mondják. A hasi L. volt az ember és állatok L.-ének eredeti módja. Alvásközben a férfi inkább melli L.-t végez; erőltetett L.-nél és a hasi L. melli L.-té lesz az embernél. A belélekző mozgás következtében a tüdőkbe áramló levegő az orrürben már megváltozik. Az esetleg hideg levegő megmelegszik, amennyiben száraz volt, nedves lesz, porrészeitől megtisztul s igy jut a további légutakba és tüdőkbe. A kilékzés (exspratio) rendesen a belélekző izmok elernyedésének az eredménye; súlyánál, ruganyosságánál fogva az előbb kitágult mellfal összeseik. A bordákat ezek súlya húzza vissza nyugalmi helyzetükbe, a rekeszt a mellürbe nyomják a hasi zsigerek. A tágult tüdők összeesnek s a bennök foglalt levegő egy részét kiszorítják. Csak erőltetett kilékzéseknél működnek külön kilehelő izmok is közre.

A belélekzés lassan kezdődik, majd gyorsul, ismét lassabbodó sebességgel emelkedik tetőfokára, melyből azonnal a kilélekzésbe megy át. A kilélekzés is lassan kezdődik, gyorsabb lesz és lassan végződik. A belélekzés időtartama a kilélekzés időtartamához ugy aránylik, mint 6:7 egészen 6:9-hez. A tüdő nagyobbodásáról belélekzéskor és kisebbedéséről kilélekzéskor a kopogtatás és hallgatódzás útján lehet meggyőződni. A tüdő kopogtatási hangja t. i. teljes éles, nem dobos, holott az olyan helyek hangja, melyekben levegő nincsen, tompa üres, a beleké pedig dobos. A tüdőket tehát a szivtől, májtól, léptől, gyomortól meg lehet ezáltal különböztetni. Hallgatózáskor a tüdők fölött, a mellen, zörejeket lehet hallani. Belélekzéskor szívó, «sejtes», az sz betüt jellemző zörejt halljuk; a zörejt a levegő áramlása a tüdő léghólyagocskáiba idézi elő. Kilélekzés alatt szintén bizonytalan gyenge hang hallható. A gégefőn, légcsőben és nagy hörgökben erős, az éles h-ra emlékeztető hang hallható, ez a hörgi lélekzés és a levegő súrlódásának a csövek falán a következménye. Felnőtt ember nyugodt L. közben 367-699 cm³ levegőt újít meg minden légvételkor, középértékben tehát 500 cm³-t. De lehet még lélekzések által sokkal több levegőt is be- s kilehelni. A lehető legmélyebben belélekzést követő legmélyebb kilélekzés által kilehelt levegőt a tüdő lélekzőképességének (vitálkapacitás) mondjuk. Ez felnőtt embernél mintegy 3972 cm³-t tesz és egészséges egyéneknél függ a test nagyságától és a foglalkozástól. Katonák, tengerészek tüdejének légképessége a legnagyobb, ezt követik a mesteremberek és hivatalnokok s ezt a tanulók és szegény emberek tüdeinek lélekzőképessége. Aki izmai erejét, bordáinak mozgékonyságát fokozza, annak lélekzőképessége is nagyobb. De a legmélyebb kilélekzés után is marad a tüdőkben vissza 1200-1700 cm³-t kitevő levegő.

A L.-ek száma 16-24 közt ingadozik egy perc alatt felnőtt egyénnél. Lényegesen függ az életkortól. Az első életévben 44, az ötödikben 26, a huszadikban 20, a harmincadikban 16 a L.-ek száma középértékben. Napközben a L.-ek száma csökken délig, nő ebéd után s ezentul ismét emelkedni kezd. Munka is növeli a légvételek számát; a lázban szenvedők szaporább L.-e is innen származik. Akarattal a légvételek számát meg tudjuk változtatni, de nem vagyunk képesek a L.-t tetszésünk szerinti hosszu ideig megakasztani; végre is kénytelenítve leszünk lélekzetet venni akaratunk ellenére is.

Azt a légcserét, mely a tüdőkben körlevegő és vér között lefoly, külső L.-nek mondjuk. A tüdőkben a különböző szervekből jövő vivőeres vér kevés oxigénü, szénsavdús, ellenben a tüdőkből elfolyó ütőeres vér sok oxigénü, szénsavszegény; a külső L. közben nyer tehát a vér oxigént és veszít szénsavat. A belégzett levegő tartalmaz: 20,96% oxigént, 79,00 nitrogént és mintegy 0,03-0,05% szénsavat. A kilélekzett levegőben ellenben van: 16,0% oxigén, 4,38% szénsav; a nitrogén mennyisége mondhatni változatlan. A levegő tehát 4,9%, vagyis átlag egy ötödrész oxigént veszített és 4,0% vagyis százszor annyi szénsavat nyert. A kilélekzett levegő nagy szénsavtartalmáról meg lehet győződni, ha ezt barit- vagy mészvizen keresztül vezetjük. Ilyenkor ez a viz t. i. a képződő vizben oldhatatlan szénsavas sók miatt tejszerüen zavaros lesz. A kilélekzett levegő hőfoka középértékben +37 Co-u és változik a belehelt levegő hőmérsékletével. A légutakban vizgőz is elegyedik a levegő közé, ugy hogy a vizgőzzel egészen telítve van. A felnőtt ember által 24 óra alatt kilehelt levegő 594-1072 gm. oxigént veszít, 686-1285 gm. szénsavat és középértékben 540 gm. vizet nyer súlyában. Az oxigénfelvétel és szénsavkiadás a tüdőkben első sorban azon feszülési különbség miatt történik, mely alatt ama két légnem a körlevegőben és a vivőeres vérben van. Az oxigén feszülése a körlevegőben 158, a vivőeres vérben pedig 22,04 mm. kg., mig a szénsav feszülése a körlevegőben 0,38, addig az a vivőeres vérben 41,04 mm. kéneső. Légnemü anyagok a nagyobb nyomás helye felől a kisebb nyomás helye felé áramolnak. Hozzájárul még a vér hemoglobinjának vegyi vonzódása az oxigénhez, melynél fogva az oxigént lazán megköti és oxihemoglobinná lesz; az oxihemoglobin egyszersmind kihajtó hatással van a vivőeres vérben foglalt szénsavra. A tüdőkben szánsavától megtisztult oxihemoglobin tartalmazó vért az ütőerek a szervezetben mindenféle elviszik. Ott veszíti el a vér oxigénjét és nyer szénsavat, igy lesz a testben ismét vivőeressé a tüdőkben ütőeressé vált vér. A test belsejében, szöveteiben lefolyó ezt a légcserét, mely éppen ellentétese a tüdőkben folyó légcserének, belső légcserének nevezik. A különböző szervek életműködéseik alatt oxigént használnak el és szánsavat fejlesztenek; kiváló nagy mértékben történik ez az izmokban és mirigyekben. Az oxigén a hemoglobinhoz oly lazán van kötve, hogy, midőn a keringő vérrel az oxigént éppen nem vagy csak minimálisan kis mértékben tartalmazó szövetekbe eljut, a hemoglobintól lehasad és ama szövetek sejtjeiben történő kémiai folyamatokban vesz részt. A kémiai folyamatok egyik legfőbb terméke a szénsav; ezt a szénsavat viszi a vér és a limfa tovább a nagy vivőerekbe s ezek útján a tüdőkbe, hogy ott a levegőben szálljon és a szervezetre nézve használhatatlan vivőeres vér újból hasznavehető ütőeres vérré váljék. A L.-t fentartó izmokat idegek idegzik be, indítják működésre. Az idegek a középponti idegrendszer felől nyerik az ara szükséges izgalmakat. Közelebbről a L. agybeli középpontja a nyultvelőben van. Flourens nyultagyban olyan helyet talált, melynek sértésére a L. végképen megszünik. Ezt a pontot «noeud vital»-nak, életcsomónak (l. o.) nevezték el. Működése részint magasabb agybeli középpontok, részint reflektorikus behatások, részint végre benne fejlődő izgalmak befolyása alatt tartja fenn a L.-t. Az agybeli magasabb középpontok befolyásáról tanuskodik az, hogy a lélekzőmozgásokat, noha önkénytelenül történnek, mégis akaratunktól függőleg módosíthatjuk, valamint hogy kedélyizgalmak alatt megváltoznak. A reflektorikus befolyás igen kiterjedt; legnevezetesebb a bolygóidegek, nervi vagi, befolyása a L.-re. Ez idegek átmetszésére a légvételek ritkábbak és mélyebbek lesznek; amint a légcsere a L.-ek számában veszít, ezt az állat mélyebb légvételek által pótolja. A bolygóidegek eszerint a tüdők felől izgalmakat vezetnek e lélekző középponthoz s ezek által siettetik a L.-t. Hogy mi izgatja a tüdőkben a bolygóidegeket, az végleg még eldöntve nincsen. Némelyek a tüdők vérét tekintik a bolygóidegek ingerének, mások szerint a lélekző mozgások izgatnák erőművileg a bolygóidegeket. A bolygóidegeknek azonban - bár kevesebb számmal - olyan idegrostjaik is vannak, melyek izgalmaik által a L.-t ritkábbá teszik, sőt megszüntetik. Igy tapasztalni lehet, hogy a bolygóidegek tartós izgatása alatt a L. kilélekzési állapot megáll. A bolygóidegek ágai közül igen fontos befolyása van a L.-re a gégeidegeknek, amennyiben ezek izgatására a légvételek ritkulnak, sőt erős izgatásra megszünnek. Igen élénk ez a hatás, ha a gégeidegeknek a gégefő nyálkahártyájában levő végeit izgatjuk; ilyenkor nemcsak a belélekzést akasztják meg amaz idegek, hanem erőltetett kilélekző mozgást váltanak ki. Ilyen kilélekző mozgás a köhögés. Reflex útján a fej, végtagok, a mell- és hasfal érzőidegei is gyakorolnak befolyást a L.-re; kisfoku ingerlés belélekző, erős kilélekző hatással van a L.-re. A lélekző mozgások valóságos fentartói azonban magában a nyultvelőben támadó izgalmak. A lélekző mozgások megmaradnak, ha az agy egészen a nyultagyig is el van távolítva, valamint megmaradnak, ha az érzőidegeket, p. a bolygóidegeket és ágaikat elvágják. Vajjon miféle izgalmak a nyultvelőben a L.-ek fentartói, erre választ ad az újszülött első légvétele. Az anyaméhben a magzat nem lélekzik, hanem csak születése után és ha a méhen belül lélekzik, akkor ennek különös oka is van. A magzat vére az anyja vérével cseréli ki légeit, az anya véréből nyer oxigént, ennek adja át szénsavát; a köldökzsinór közvetíti ezt a légcserét. Mihelyt a magzat az anyában a szükséges oxigént nem kapja, szénsavától ott meg nem szabadulhat, akkor lélekzik az anyaméhen belől is és megfulad, mivel ott levegő helyett magzatvizet szív légutaiba. Ez megesik akkor, ha az anya elhalt, ha a köldökzsinórra gyakorolt nyomás a vérkeringést a köldökzsinórra gyakorolt nyomás a vérkeringést a köldökzsinórban megakasztja, vagy ha más okból a vérkeringés az anyaméhben zavart szenved. Felnőtteknél is, ha a vér bármi okból vivőeressé lesz, fokozódnak a lélekző mozgások s bekövetkezik az erőltetett mély L., melyet dispnoe-nak neveznek.

Kisérletek kimutatták, hogy a dipnoe oxigénhiánynak az eredménye. Azért tartózkodás ritkított oxigénszegény légkörben, a légutak elzárása, a lélekzőfelület nagyfoku kisebbedése, v. vérkeringési zavarok dispnoet okoznak. Ellenben ha a tüdőket erősen szellőztetjük, főleg ha sok oxigént juttatunk beléjök, akkor egy ideig tartó lélekzési szünet, apnoe következik be. Nincs meg az inger, mely a L. rendes menetét fentartotta. A közelebbi vizsgálatokból kitünt, hogy a visszeres vér ingerhatása az oxigénhiány miatt van. Dispnoe akkor is bekövetkezik, midőn hidrogén v. nitrogén légkörben tartózkodik valaki, amidőn tüdeje szénsavát veszítheti ugyan, de oxigént nem kap. Az oxigénhiány ingerhatásának okai az agyban az oxigénhiány miatt felhalmozódásakor a vérben a narkotikus hatás lép előtérbe.

A bőrlélekzés (perspiratio) a bőr útján történő légcsere. Embereknél, emlősöknél és madaraknál a szénsavkiválasztás az oxigénfelvétel ez úton igen kisfoku. Felnőtt ember 24 óra alatt mintegy 4 g. szénsavat veszít és annál is sokkal kevesebb oxigént nyer. Némely állatoknál, mint a békánál, a bőrlélekzés a tüdők útján való légcserénél is sokkal fontosabb.

A különböző légnemü anyagok közül indifferensek a hidrogén, nitrogén és mocsárlég. Oxigén jelenlétében e légek egészen ártalmatlanok. Mérgesek a szénoxid és kéksav. Bódító s szánsavon kivül a kéjgáz. Redukálólag hatnak a foszforhidrogén, a kénhidrogén, az arzénhidrogén, antimonhidrogén és ciángáz. Be nem lehelhető gázok: a sósav, fluorhidrogén, kénessav, alnitrogénsav, légecssav, anhidrid, ammoniák, a klór, bróm, fluor, jód és ozon; mindezek izgatják a gégét s hangszalag-görcsöt okoznak.

Forrás: Pallas Nagylexikon