(theologia pastoralis), a hittudománynak az a része, amely
ara tanít, miként kell a lelkésznek lelkipásztori hivatalából kifolyó teendőit
végeznie. Kiegészítő része a L. az u. n. gyakorlati hittudományok (theol.
praetica) és igy a hittudománynak minden egyes ágával összefüggésben áll. A L.
az egyház kormányzatával foglalkozó egyházjoggal szemben az egyházi
szolgálattal, a lelkipásztorkodással (pastoratio) foglalkozik, a vagyis a
lelkészi hivatallal egybekapcsolt kötelmeket és azok teljesítésének célszerü
módját adja elő. A L. a hittudomány összes ágai közül az erkölcstannal áll
legszorosabb viszonyban, mintegy rokonságban, mert mig az erkölcstan a
keresztény életnek minden cselekményét az ember rendeltetésének szempontjából
öleli fel, addig a L. a lelkészi cselekményekre szorítkozik, főtekintettel
azonban a lelkészi hivatal különös céljaira. A L. adja meg az utmutatást
mindannak értékesítésére, amit az erkölcstan, a hittan, a szentirásmagyarázat
és az egyházjog tanítanak. A L. forrásai az ó- és újszövetségi szentirás és a
hagyományok, a közzsinatokon, főleg pedig a trienti és a vatikáni zsinatokon
hozott végzések, a corpus juris canonici, az egyház szertartásos (liturgikus)
könyvei (Missale, Breviarium stb.), továbbá a nemzeti és tartományi zsinatok
határozatai, a püspöki rendeletek és a különféle szerzetesrendek szabályai. Ide
tartoznak még a római pápáknak és a kongregációnak rendeletei (Deereta
congregationum: 1. indulgentiarum, 2. rituum et 3. interpretationis decretorum
Concilii Tridentini). A L. gyakorlati tudomány lévé, gyakorlati az alapelvre
is, amely Isten dicsőitésében és az embereknek a megváltás kegyelmeinek
gyakorlati közlése által való megszentelésében áll. Ezen elvnek megfelel a L.
felosztása is; mig ugyanis első része magával a lelkipásztor személyével
foglalkozik, addig a második része a lelkipásztori hivatal teendőit tárgyalja.
A L. első szabályait maga Krisztus állította fel az apostolok és tanítványainak
adott oktatásaiban és utasításaiban. Szt. Pál apostol, valamint az apostolokkal
egykoru és a későbbi egyházatyák pásztori leveleikben a lelkipásztor teendőit
közelebbről körülirják. A L.-t mint külön tantárgyat legelőször 1777., Mária
Terézia parancsa folytán adták elő. Ő ugyanis rendeletileg kimondatta, hogy a
birodalom minden egyes hittudományi intézetében (szeminárium) a L.-ról külön
előadások tartassanak. A különféle, rendkivül nagyszámu L.-i tankönyvek szerzői
közül Amberger, Schüch, Benger, Gassner és Ricker a legnevesebbek. Számos
magyar teologus is irt L.-t: igy többek között Horváth Mihály (Theologia
pastoralis Pozsonyban) 1790. adta ki latin nyelven irott L.-át. Nogáll János
dr., jelenleg nagyváradi lat. sz. apátkanonok és püspök szintén irt egy ily
kézikönyvet Észrevételek a lelkipásztorságról címmel. Említendő még Radlinszky
Istvánnak ugyancsak latin nyelvü tankönyve és Reindl Roman magyar
Lelkipásztorkodás c. műve (1886).
A külföldi protestáns teol. irodalom rendkivül gazdag
ilynemü művekben. A német Hoffmann, Palmer, Klaus Harms, Schweizer, Nitzsch,
otto, a holland Oosterzee, a francia Vinet, az angol Baxter, a skót Blaikie és
Fairbairn, az amerikai Shedd becses műveket irtak e tudománytéren. A magyar
protestáns teologiai irók közül L.-t irtak v. fordítottak: Marosvásárhelyi
Gombási István, A Papi Szent Hivatal Gyakorlásáról Való Trakta, Osterwald Frid
János neuchateli ref. lelkész után franciából fordítva (Kolozsvár 1784); Németi
Sámuel, Hiv lelkipásztor, németből fordítva (Pozsony 1788); Tóth Ferenc, pápai
professzor, Lelkipásztori gondviselés (Győr 1806); Zsarnay Lajos, sárospataki
hittanár Lelkipásztori gondviseléstan. Vinet után szabadon dolgozva (Kolozsvár
1867).
Forrás: Pallas Nagylexikon