Len

(növ., Linum L.), a róla nevezett család génusza 100-130 fajjal mind a két világrészben (hazánkban 20). Egy- v. többnyári füvek v. félcserjék, levelök többnyire váltakozó, keskeny és épszélü, virágjok ötöstagu, rendes 5 himjén kivül 5 álhimje (l. o.) van; tokja a lengumó gömbölyü, tizrekeszü, tompa ötszögletü, mindegyik rekeszében egy-egy magja van. Fajai: az angliai v. apró L. (L. catharticum L.), apró, 7-15 cm. magas, fehérvirágu növényke, levele átellenes. Egynyári fű, nedves réten mindenütt gyakori; régebben borral leöntve gyenge meghajtónak használták. A házi L. (L. usitatissimum L., l. a Fonószövő növények képén) 0,3-1 m. magas, fent álernyősen ágas, kopasz, levele váltakozó, keskeny lándsás, virága kék, magva lapos, hosszas tojásdad, kihegyezett. Hazája ismeretlen, több fajtáját termesztik, mert a hársrostjából finom fehérnemü lesz. A házi L. tőalakjában toktermése zárva marad, füve magasabb, kevéssé ágazik szét, levele apróbb. Rostja nem nagyon finom és kevésbbé puha. Leginkább Orosz-, Északnémet-, Angolországban, Belgiumban és Hollandiában meg az osztrák birodalomban termesztik. A pattogó L. (L. crepitans Boenn., L. humile Mill.) gubója kiszáradva gyengehangu pattanással reped fel, szára kurtább, ágasabb, levele, virága meg a tokja nagyobb, rostja finomabb, puhább, de kurtább. Magva világosabb szinü, több az olaj benne. Rövidebb ideig is fejlődik. Németország déli részén, hazánkban is termesztik, sőt gyakran el is vadul. A fehérvirágu v. amerikai L.-t (L. Americanum album) Németországban régóta termesztik, Szászországból Skócián át Amerikába jutott, de onnan Németországba ismét visszakerült. Állítólag kevésbbé ágas, 8 nappal előbb érik, több magvat érlel, keményebb és hosszabb rostja van, mint a pattogó L.-nek, de mégsem olyan finom és gyenge, ezenfelül kétes értéke is gátolja az elterjedését. A teli L. alacsony marad, de sok maggal fizet; leginkább Spanyol- és Olaszországban. Franciaország déli részén, Algeriában meg Egyiptomban vetik. Hazánkban a L. perenne L. (telelő L.) meg a L. Austriacum Jacq. vadon is gyakori; amazt Szibériában, emezt Franciaországban, a L. maritimum-ot L. Dél-Európában, a L. Levisii-t Pursh Amerikában, a L. triginumot Roxb. K.-Indiában vetik, de mindegyiknek durva a szövete. A piros virágu L. grandifiorum Desf. kedvelt kerti virág. Uj-Zélandi L., l. Vászonfű.

A L. nyirkos s hűvös éghajlat alatt s jó erőbe levő, mély rétegü, közép kötöttségü talajon díszlik leginkább. Legjobb előveteményei a trágyázott kapás- és takarmánynövények, melyek letakarítása után a talajt őszkor mély szántással kell előkészíteni. Sajátságos jelenség, hogy a L., ha több éven át ugyanazon helyen vetik, nem díszlik, mely jelenséget lenuntságnak szokás mondani. Ezért szabálynak tartják, hogy L. 6 év letelte előtt ugyanazon helyre vissza ne kerüljön. A L.-t korán tavaszkor a föld kellő megszikkadása után szokás vetni. Minél sűrübben vetik, annál finomabb a rostja. Ha fonalnyerés a főcél, kataszteri holdanként 1,5-2,3 hl. mag szükséges, ha magnyerés a főcél, 1 hl. is elegendő. A megfelelő sortávolság 12 cm. Tenyészet közben a L. gyomoktól tisztán tartandó. Mihelyt a L. sárgás szint ölt, alsó levelei megsárgultak s a magvak barnulni kezdenek, megérkezett a nyűvés ideje. A kinyűtt L. kévékbe kötve a mezőn megszáríttatik s aztán magtokjaitól megfosztatik, ami lebugázásnak mondatik. A lebugázott L., ha kellőképen megszáradt, nehézség nélkül eltartható s mint nyers L.-szár eladható, s ahol a L.-szár kikészítésével foglalkozó gyárak léteznek, a termelőre legelőnyösebb, ha a nyers L.-szárt adja el, minthogy a L. kikészítése megfelelő berendezést és részletes szakavatottságot feltételez. Hazánkban a kenderkikészítő gyárak foglalkoznak a L. kikészítésével is. A csupán magva végett termelt L.-t éréskor lekaszálják s a gabona módjára kicsépelik (l. Lenmag). Fonal-L. termelésénél kataszt. holdjáról 15-20 q nyers L.-szár és azonkivül 5-10 kg. kócot. A L. termelése az olcsóbb gyapot versenye folytán sokat veszített régi jelentőségéből, mindazáltal kivált Belgiumban és Oroszországban jelenleg is fontos szerepet visz; ellenben hazánkban mindössze 19-20 000 hektáron, a szükebb értelemben vett Magyarországon pedig épen csak 12-13 000 hektáron termelnek L.-t, a Dráván tul aránylag legelterjedtebb a L. mivelése, azon innen a felvidék, főleg Szepes válik ki. Tekintettel arra pedig, hogy hazánk L.-fonal és L.-árukért a külföldnek évenként 36-40 millió koronával adózik s hogy a L. termelése okszerü eljárást föltéve, nagyon jövedelmező, ugy mező-, mint közgazdasági szempontokból nagyon kivánatos, hogy ezen termelési ág hazánkban is jelentőségéhez mérten fölkaroltassék.

A L.-áztatás költségeit újabb időben a különféle mesterséges áztatási módokkal igyekeznek csökkenteni. Eddig ugyanis a hideg vizben való, illetőleg a természetes áztatást (l. o.) használták, ez azonban igen lassu és költséges. Az újabban használt mesterséges áztatási módok legnagyobb részénél magasabb hőfokot és alkalikus vegyeket használnak, de ezek egyenletes terményt nem szolgálnak. A mesterséges áztatásoknak legújabban más módjait is alkalmazzák; ezek közül különös megemlítést érdemel a Baur-féle eljárás, mert ez olcsó s gyors kivitele mellett egyenletes és szilárd terményt ád. Eljárásának a lényege következő: A L.-t jól elzárható vaskazánokba helyezve leöntik a L. súlyához viszonyított 5%-os higított kénsavval, a kazánt lezárják, légritkítást idéznek elő és 90° C.-ra felhevítik. A légritkítás folytán a sav egyenletesen hatja át az egész tömeget; a szálakat azonban nem támadja meg, mert a hőfok és a sav tömöttségi foka igen csekély. Ily állapotban a L. minősége szerint 2-4 óráig marad; ezt követőleg lebocsátják a savfürdőt és 4%-os szódaoldatot adnak reá s ismét légritkítást állítanak elő, 100o C.-ra felhevítvén a fürdőt, melyben 2 óráig marad a L. A szódafürdő után langyos vizzel öblítik a L.-t és levegőn szárítják. A kiszárított L.-t egy évig pihentetik, miáltal a rostszálak szivóssága lényegesen emelkedik. A törést s tilolást csak a pihent L.-en végzik. A Baur-féle eljárásnál a L. súlyából 18-24%-ot veszít, és 20-24% L.-rostot ád. Ezen eljárás a L.-rostokat nem támadja meg és aránytalanul olcsóbb a régi eljárásnál. A L.-törés s tilolás kérdését mindeddig nem oldották meg oly sikeresen, mint az áztatás kérdését. Kétségen kivül legjobban munkálja meg a L.-t a kézi törő s tiloló, csakhogy ez igen költséges. Olcsóbban végzik a törést a recézett hengerpárokból álló gépek, de ezek sok rostszálat tépnek el. Sokkal jobban kimélik a rostszálakat azon gépek, melyek tűsorokkal borított lapokból állanak, mert a L.-be mélyedő tűk csak hosszarepedéseket idéznek elő, azaz rostszálakra bontják a nyalábokat, de a szálakat nem tépik szét. E gépek egyedüli hátránya a tűk költséges fentartásában áll. A tilolást leggyakrabban a küllősrendszerü tilológépekkel eszközlik, melyeknek hátránya, hogy igen sok szálat tépnek. Kedvezőbb azon elrendezés, amelynél a lécek nagyobb méretü henger felületére erősíttetnek, a L. pedig a henger előtt álló asztalon csúsztattatik a lécek kefélő hatása elé. A tilolt L.-t gerebenezésnek (l. Fésülés) vetik alá, mert rostszálainak hossza nagy határok közt ingadozik, finomabb fonalak gyártásához pedig egyenlő hosszu szálakra van szükségünk. A gerebenezett L.-ből fésült fonalat, a kócból nyujtott fonalat gyártanak (l. Fonalgyártás). A gerebenezett L.-t ugyanis tűsléces nyujtófejjel ellátott szalagképzőn kezelik, azután a nyert szalagot tűsléces nyujtófejjel ellátott nyujtógépen nyujtják 2-3-szor s végre szintén tűsléces nyujtófejjel ellátott előfonón megfonják (l. Juta). A kócot kártolják s azután épp ugy, mint a gerebenezett L.-t, nyujtják s előfonattá alakítják. Az itt használt kártológép a jutafonásnál használt egyengető kártolóval azonos szerkezetü (l. Juta). A fonallá való megsodrást szárnyasorsóju (l. Fonás) gépen (Water-gépen) végzik. A finomabb fonalakat nedvesen fonják, vagyis az előfonatot, mielőtt a nyujtóhengerek alá kerülne, meleg vizfürdőn bocsátják át, miáltal a gummiszerü anyagok oldódnak s a rostszálak széthúzhatók. A Water-gépen nyert fonalat matringolják s szárítják és matring alakban, de csomagokba kötve hozzák a kereskedelembe. A csomagolás az osztrák vagy angol rendszer szerint történik. Az első szerint a matring, illetőleg a motóla kerülete 3 bécsi rőf; ennél 60 menetet, illetőleg 60 szálat pászmának, 20 pászmát matringnak, 20 matringot kötegnek, 12 köteget csomagnak (shock) neveznek. Az angol csomagolás szerint a motóla kerülete 3 yard és ennél 100 menetet (300 yard) neveznek pászmának. 10 pászmát matringnak, 20 matringot kötegnek, tizenkét köteget csomagnak.

A L.-t hasonlóan fehérítik, mint a pamutot (l. o.) néha klór nélkül a gyepen; többnyire a klórral és a gyepen való fehérítést egyesítik egymással. A L.-fehérítésénél mutatkozó eltérések abban találják magyarázatukat, hogy a L. rostjában több a tisztátalanító anyagoknak a mennyisége, mely a L. rostjához számítva 25-30 százalékot tesz ki. Ezen tisztátalanító anyagok tulnyomó része pektinsavból áll. A L.-nek mésszel, szódával, mosóluggal vagy gyántaszappannal való főzésénél átalakul ez a pektinsav az alkáliákban oldható, ugynevezett metapektinsavvá. A klórozáshoz nem szabad előbb hozzáfogni, mig a pektinanyagok legnagyobb részét el nem távolították, különben oly erős klórfürdőket kellene használni, melyek a L. rostját is megtámadják. A gyepen való fehérítésnél a vásznat kiterítik a földön és többször vizzel meglocsolják. A napfénynek behatása, talán a viz elpárolgása folytán is, ozon fejlődik, mely fehérít. A L.-fehérítés 3-6 hétig tart.

A L.-fonal finomságát az angol számozással jelzik, vagyis az egy angol fontra eső 300 yardos pászmák számával, azaz N_a=Ly/300*1/G_tta   E képletben L a fonal hosszát yardban, G a fonal súlyát angol fontban jelzi. A L.-fonalak leginkább fehérített vászon és mintás áruk gyártására használtatnak. E célból legjobb a fonalakat 1/2 fehérségig fehéríteni, ezután megszőni s a szövetet tovább fehéríteni. A L.-szövetek az árak tekintetében a versenyt a pamutszövetekkel ugyan nem bírják ki; van azonban a L.-áruknak oly sajátsága is, amelynél fogva sok esetben elsőbbségben részesülnek. A L. ugyanis igen jól mosható, tisztábbra mint a pamut, ezért női ingekre s kórházi ágynemüre alkalmasabb. A L. több vizet képes felszívni s ezért törülközökre is alkalmasabb a pamutnál; végre merevebb és fényesebb, s ezért finom asztalterítőkre, asztalkendőkre alkalmasabb. A L.-áruk csinozását l. Csinozás.

A L. rostját már a legrégibb idő óta szövik, de Európában eleinte, az Alpesektől délre, még az árja nép előtt, a L. angustifolium Huds. többnyári gyökerü és többszáru faj nyujtotta a L.-szövetet, amint Felső-Olaszország kőkorszakbeli és Svájc cölöpházaiban talált maradványok tanusítják. Ez a faj Európa déli részén s a Kanári-szigetektől Palesztináig és Kaukázusig terem, ellenben a házi L. hazáját a Persa-öböl, a Fekete- meg a Kaspi-tenger közé helyezik. Ezt Egyiptomban, Assziriában és Mezopotámiában 4-5000 esztendő óta termesztik. Régi termesztésének bizonysága az egyiptomi mumiák takarója, mert ez mikroszkópiumi vizsgálat szerint valóban lenszövet volt; füve az ős egyiptomi emlékeken meg van ökörítve; sőt bennök a gubóját meg a magvát is találták.

Mikor foglalta el az egynyári L. a L. angustifolium helyét, ismeretlen, de ugy látszik már a keresztény időszámítás előtt, mert Plinius azt irja, hogy a L.-t tavaszkor vetik, őszkor pedig nyűvik. Valószinü, hogy az egynyári házi L.-t az árja nép hozta Európába, s az Alpesektől északra termesztették, mert itt a klima megfelelőbb neki, mint a L. angustifoliumnak. Egyiptom, Fenicia és Judea népe ruhát, sátort, vitorlát stb. készített a L. rostjából. Herodotos szerint a babiloniaiak L.-ből való felső ruhát viseltek, Strabo szerint Babiloniának Borsippa városa nevezetes L.-ipar székhelye volt. Ázsiából a L. termelését Görögországban is meghonosították, Homeros a L.-t többször említi. Herodotos szerint pedig a L.-ruha bujálkodó női s fényűző viselet volt. A római birodalomban Livius szerint Kr. e. már az V. sz.-ban volt ruhanemü belőle, a IV. sz.-ban a samniták fehér L.-tunikát viseltek. Cicero szerint a korabeli fényűző L.-ruházkodás Keletről ered s a reszpublika vége felé a L.-vászon használata mindég jobban öregbedett. Ezután nemsokára a germánok, kelták, szlávok és litvánok is kezdték a L.-t termeszteni, mire ez jobban általános lett Európában is.

A L. betegségei. A L.-ben nagyobb károkat csak az aranka (l. o.) és a lenrozsda tesz. Ez utóbbi betegséget, amely miatt a megtámadott növények rostjai törékenyek lesznek, a Melampsora Lini Tul. nevü gomba okozza, mely különösen Belgiumban, hol a betegséget le feu vagy la brulure du lin név alatt ismerik és Oroszországban tesz nagymérvü károkat. A lenrozsda csakis uredo és teleuto alakban ismeretes. Gyakori a L.-en, anélkül hogy jelentékenyebb kárt okozna, a Phoma herbarum Westd. nevü gomba is, mely a növényeken apró feketés foltokban jelenik meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon