Leopardi

Jakab gróf, a legnagyobb olasz költők egyike, szül. Recanatiban (Ancona) 1798 jun. 29., megh. Nápolyban 1837 jun. 14. Atyja, Monaldo gróf, erősen konzervativ szellemü buzgó katolikus, tudóst szeretett volna belőle képezni s rossz szemmel nézte, hogy a fiu «apró versek» irásával tölti el idejét. L. tizenhét éves korában már egy nagyszabásu művelődéstörténeti értekezés számára keresett kiadót (Saggio sopra gli errori popolari degli antichi), melyet Bouché-Leclerg, kissé tulzottan, akármely őszszakállu professzorra méltónak állít. A különben is gyenge testalkatu fiu egészségét a tulságos munka már ez időtájt komolyan megtámadta; kivált szemeit gyengítette el a szüntelen olvasás és irás, háta pedig a sok üléstől púposra görbedt. Sokszor teljesen félbe kellett hagynia tanulmányait, mert látó ereje nem győzte. Ilyenkor elkedvetlenedve, bús magányosságban háborgott sorsa ellen. Kárszeresen bántotta, hogy az egész helységben nem volt egy árva lélek sem, kivel kedvelt tárgyairól vitázhatott volna. Már ekkor (1816) tekintélyes tudósokkal kezdett levelezni; egy milanói szemle, a Spettatore, kiadta dolgozatait, volt egy kis hire az ország s a külföld szakkörei előtt. Természetes, hogy mind e körülmények erős vágyat keltettek benne távozni Recanatiból, melyet a szülői ház nem tudott előtte kedvessé tenni. 1819. L. szellemi fejlődése történetének kritikus esztendeje. Ekkor irt költeményeiben nyilvánul legelőször életfelfogásának eredeti volta, egyéniségének sajátossága. Magánosságában leginkább boldogtalansága szemléletébe szeret elmerülni. Szinte kéjeleg a bánatban, eszébe juttatva az olvasóknak Petrarca szép sorát: «Io mi son un di quei che il pianger giova» (azok közül való vagyok, kiknek jól esik, ha sírnak). A holdhoz, A magános élet, Az ünnepeste címü költeményeiben még messze van az a tompa kétségbeesés, mely később alaphangja lett lirájának. Komorabb hangok vegyülnek A magános élet verseibe. Boruján mint egy villám cikázik át az öngyilkosság gondolata. Későbbi rendszerének egynéhány alapvető gondolata mér teljesen meg volt érve és kifejezésre is jutott 1819. irt költeményei legjellemzőbbjében, az Álom címüben; kiolvasható már ebből L. költészetének egy más fő tétele: hogy minden illuzió; valóság csak a halál és a semmi. Mi a dicsőség? kedves tévely. Mi az erény? édes öncsalás. Mi a szerelem? édes ábrándkép. Az t is hirdeti, amit leveleiben már régebben sejtetett: az öngyilkosság apologiáját. Legszebb versei kettejének, a Bruto minorenek és a Saffonak ez a tárgya. Látja, hogy a természet szép, de nem érzi már szépségét; és lemond panasz, harag nélkül. Végre 1822. teljesült a költőnek az a régi vágya, hogy elhagyhassa szülővárosát. De ha azt hitte, hogy mihelyt távol lesz az «undok» Recanatitól, meg fog könnyebbülni: még nem ismerte eléggé önmagát. Lelkülete már ekkor olyan volt, hogy vajmi nehezen lehetett felrázni dermedtségéből. Huszonnégy éves korában már egészen beleszokott volt abba, hogy az élettől ne várjon semmit; egyaránt kizártnak érzi magát a remény és a félelem országából; elfáradt a balsors elleni közdelemben s már az lett rendes állapota, hogy nem szenvedett, mert nem is érzett; boncolja, elemzi lélekállapotát, nyugodtan, mint egy orvos, s a megkeményedett lávakéreg alól csak néha-néha tör ki szivének vulkanikus tüze, melyet a gondolat fagya sohasem olthatott el egészen. Az 1822. év telét Rómában töltvén, a következő esztendő májusában ismét visszatért Recanatiba, ahol mindennek előtt sajtó alá adta versei első gyüjteményét. A kötetnek sikere nagy volt. A közönség szélesebb köreiben természetesen nem hatolt be L. poézise, de az az előkelő irói csoport, mely akkor főként Firenzében központosulva, a legnagyobb lelkesedéssel fogadta a canzinék megjelenését. Akkortájt alapította Vieusseux az Antologiát, melynek oszlopaihoz L. legjobb barátja, Giordani is tartozott. Az ő révén ismerkedtek meg a recanatii filozof-költő műveivel a neves folyóirat összes kiváló munkatársai: Gino Capponi, Niccolini, Giusti, Colleta, stb., akik vágya-vágytak L.-t körükben látni és társaságukhoz sorolni. E nagy férfiak barátságos hivása megint felszította benne a Recanati iránti gyülölséget; ismét szabadulni akart szülővárosából. Végre 1825. ki is juthat börtönéből. Ez év jun. Stella milanói könyvárus egy Cicero-kiadás vezetésére szólítja fel, és L. csakhamar el is utazik a lomard főváros felé. Bolognán keresztül ment oda, ahol Giordani és Brighenti barátai társaságában kilenc kellemes napot töltött el. Oly jól érezte magát, hogy aztán Milanóban nem volt maradása. Julius 27. állított be Stellához, de már szept. 6. megint Bolognában volt. Ama havi tiz scudón kivül, melyet kiadójától néhány filologiai munka díja fejében kapott, volt itt egy kis mellékkeresete is: a gróf, a tekintélyes tudós és költő, leckeórákra járogatott. Mikor pedig ezektől is elesett, a szó legszorosabb értelmében inséget szenvedett. Hiába fáradozott Niebuhr utóda, Bunsen, hogy a római kuriától állást eszközöljön ki számára; a Vatikánban majd szép szó maradt. Sokféle testi baja is egyre gyötörte; ara pedig, hogy gyógyíthassa magát, nem volt pénze. Inségtől űzve, ismét haza ment. Hat hónapot töltött szüleinél és ez idő alatt egyetlen egyszer sem látták Reecanati utcáin. Annyira kínozta mindennemü irodalmi társaság hiánya, hogy amint kitavaszodott, rögtön indult Bologna felé, onnan pedig jun. Firenzében. Itt még gyászosabb napokat töltött. Olyan mérvü szembaj támadta meg, hogy a világosságot el nem viselhette. Heteket töltött egy sötét szobában, keresztbefont karokkal ülve zsöllyeszékén s nem kivánva egyebet, mint a halált. Végre okt. javult állapota s hogy enyhébb éghajlat alatt tölthesse a telet, Pisába ment. Itt csakugyan kevesebbet szenvedett az évszak kellemetlenségeiből, de egyéb bajai szünet nélkül zaklatták. Oly nagy nyomorban élt, hogy firenzei barátai, Pietro Colletty indítványára, nemzeti gyüjtést rendeztek számára. 1830 ápr. végén utolszor hagyja el Recanatit, hogy soha többé ne lássa. Elérkezvén Firenzébe, mely akkor az olasz szellemi élet valóságos központja volt, rászánta magát, hogy kiadja eddig összes költeményeit. Előfizetési ívein ezúttal már 700 névből álló lista fényeskedett, de ez aránylag nagy szám mellett sem volt több anyagi haszna, mint 80 arany zechino. 1833 szept.-ig, amikor Nápoly enyhe égalját keresi fel. Egy fiatal iró kisérte el útjára, Ranieri Antal, ki ez időtől fogva elválhatatlan társa lett. L. Nápolyban ő nála lakott, és ő meg nővére könnyítettek a költő utolsó éveinek szenvedésein.

Az olasz lírai költészetnek Petrarca mellett L. a legkiválóbb dalnoka. Jellemvonásai: az érzések rendkivüli őszintesége, mely az olasz lirába Petrarca óta meggyökeresedett pose-olással szemben új korszakot kezd; a természet iránti érzéke, melynél fogva a természeti jelenségek, tájak stb. leirásában csak kevesen mulják felül; a formában való klasszivitás, mely főkép nyelvének erejében, tisztaságában és világosságában nyilvánul. Világnézete, melynek egyes főbb tételeit már föntebb említettük, a pesszimiznus, mely majd a mély melankólia, majd a nyugodt kétségbeesés hangján nyilvánul, de legalább első műveiben nem tagadja meg az élet neme ideáljait. L. számos prózai filozofiai tárgyu Operette morali-k, néhány fordítás görög klasszikusokból, egy Petrarca-kommentárja. Szerfölött fontos életrajza szempontjából levelezése is (Epistolario), melynek legújabb kiadása három kötetre terjed. Összes művei első kiadása Firenzében jelent meg 1845-46., de azóta több kiadatlan munkája is megjelent külön. Újabban 1889. Mestica adta ki összes prózáit; ugyanő, valamint Chiarini összes verseit. A rávonatkozó irodalom óriási s azért csak Capelletti Bibliografia Leopardiana-jára utalunk (Parma 1882), mely felsorolja az összes fordításokat is. V. ö. Finzi G., Lezioni di storia della letteratura italiana (Torino 1895, IV. köt.). A legjobb francia fordítás az Aulard-féle, a legjobb német a Heyse Pálé. Magyarul csak lirai versei jelentek meg, fordította és a költőről szóló tanulmánnyal ellátta Radó Antal, kiadta a Kisfaludy-társaság.

Forrás: Pallas Nagylexikon