Lipót

1. (I.), magyar király és római-német császár, szül. 1640 junius 9., mint III: Ferdinánd király és Mária Anna (III. Fülöp spanyol király leánya) második gyermeke, megh. Bécsben 1705 máj. 5.) Eleinte papnak szánták és utóbb is megmaradt jezsuita nevelőinek befolyása alatt. Midőn bátyja, IV. Ferdinánd, 1654. meghalt, neki nyilt meg a trónöröklés. Atyja halála után, 1657 jul. 27. magyar királlyá koronáztatott. 1658 aug. 1. pedig Frigyes Vilmos brandenburgi választó-fejedelem hathatós támogatásával - XIV. Lajos francia király fondorlatai ellenére - német-római császárrá választatott. Háromszor nősült meg. Első felesége volt Margit, IV. Fülöp spanyol király leánya (1666 dec. 12.-1673 márc. 22.); második neje Claudia Felicitas főhercegnő (1673 okt. 15-1676 április 8.); harmadik felesége Pfalz-Neuburgi Eleonora, akitől két fia született: I. József és III. (VI.) Károly.

L. uralkodása Magyarországban már eleinte nagy vallási és politikai elégedetlenséget szított. A vallásbékék (bécsi 1606., linzi 1645.) pontjait a protestánsok nagy kárára nem tartották meg. A bécsi udvar kétszinü, önző magatartása hozzájárult II. Rákóczi György erdélyi fejedelem bukásához. Az erdélyi zavarokba való késő és oktalan beavatkozás végre is a török háboruhoz vezetett, mely azonban L. seregének szt. gotthárdi győzelmével végződött. De a bécsi udvar Magyarország szégyenére és hátrányára megelégedett a rendek meg a nádor tudta és beleegyezése nélkül kötött vasvári békével (1664 aug. 14.). Az országgyülést nem hivták össze törvényes időben. A háboru végével az országban benhagyott sok idegen had, a többféle tünetben mutatkozó abszolut központosító törekvések - melyeket a gyenge L. rosszakaratu, magyarellenes tanácsosainak (Lobkowitz, Kollonich stb.) nyomása alatt istápolt - mind rossz vért szültek. Az általános közhangulat kifejezést nyert abban a főnemesi összeesküvésben (1664-1671), melynek élén Wesselényi Ferenc nádor, majd ennek halála után Nádasdy Ferenc állott. E titkos szövetség fölfedezése és tagjainak egyetlen megbüntetése (1671) jelezte a minden téren megkezdődő reakciót, melynek célja volt Magyarország alkotmányát eltörölni, vallási és politikai életét az abszolutizmus kénye szerint szabályozni. L. a nádori tisztség törvénytelen eltörlésével 1673 febr. 27. Ampringen JÁnos Gáspárt nevezte ki teljhatalmu főkormányzóul, aki Magyarországgal mint fegyverrel meghódított, minden jogát elvesztett tartománnyal bánt. a protestánsok fanatikus üldözése, lelkészeiknek és tanítóiknak törvényszék elé állítása és gályarabszágra küldése, a vagyonos hazafiaknak hadi biróság általi üldözése, törvénytelen, szinte elviselhetetlen súlyu adók erőszakos kivetése és behajtása, az osztrák tábornokok (Kobb, Spankau, Strasoldo stb.) embertelen fosztogatásai és öldöklései végre maguk után vonták a XIV. Lajos francia királlyal szövetkezett Thököly Imre felkelését (1678). Mikor a diadalmaskodó Thököly nagy hódításokat tett és a török is háborura készült, L. véget vetett a 8 évi zsarnokoskodásnak, helyreállította a nádorságot, biztosította az alkotmányt és vallásszabadságot. Mindez azonban nem tudta végleg megnyugtatni a háborgó kedélyeket. Thököly 1682. másodszor felkelt a szabadság védelmére. Kara Musztafa pedig, az új török fővezér, 1683-iki hadjáratával végveszélybe döntötte a Habsburgokat. L. király Linzbe, majd Passauba menekült, Bécs pedig a roppant török seregtől ostrom alá vétetett. De a városi polgárok ellenállásán és a felmentésre sietet lengyel-német-francia segédcsapatok hősiességén a törk kudarcot szenvedett (1683 szept. 12.) Bécs felszabadítását új diadalok sorozata követte (1684. Visegrád, Vác; 1685. Érsekújvár, Arad; 1686. Buda, Pécs, Szeged; 1687. Eger, Mohács; 1688. Székesfehérvár, Belgrád; 1690. a megvert Thököly kénytelen kibujdosni: 1691. Szalánkemén, Nagyvárad; 1697. Zenta), melyek maguk után vonták a karlovici béke létesülését (1699). Ennek folytán egész Magyarország - az u. n. temesi bánság kivételével - felszabadult a török járom alól. A hálás nemzet már előbb, az 1687-iki pozsonyi országgyülésen lemondott az aranybulla 31. pontjában foglalt «ius resistendi»-ről (ellenállási jog), továbbá szabad királyválasztási jogáról és törvénybe iktatta a Habsburgház német meg spanyol férfiágának az elsőszülöttségi elv szerint való örökösödését. Az erdélyi viszonyok is új rendezést nyertek. Thököly pártja szétzüllvén, a császári fegyverek diadalmaskodván, L. 1687. hadat küldött Erdélybe is, mely az országot az I. Apafi fejedelemmel kötött egyezség alapján megszállotta és az osztrák főhatóság alá kényszerítette. Midőn az árnyékfejedelemmé vált Apafi 1690. meghalt, Thököly utolsó felkelése pedig meghiusult, L. kiadta 1690 okt. 16. a hires Diploma Leopoldinum-ot (l. o.). Ez magában foglalja a Habsburg-ház Erdélyen való uralmának a rendekkel történt egyezkedés alapján létesített feltételeit. II. Apafi még egy ideig viselhette a fejedelmi címet L. kegyelméből, de 1697. még ezt is elvették tőle: Erdély teljesen a koronának az abszolutizmus szellemében kormányzott tartománya lett. Magyarországon is Széchenyi Pál kalocsai érsek és más hazafiak ellenállásával szemben egyre fokozottabb mértékben nyilvánultak a felszabadítás következtében a kormány központosító törekvései. A Kollonich Lipót esztergomi érsek magyarellenes tervei szerit létesített bizottság «Magyarország újjászervezésére», amely be akarta hozni az osztrák örökös tartományok abszolut igazgatását nálunk is (l. Kollonich), az u. n. Neoaquistica-commissio, mely a törököktől visszavett részekben önkényesen rendezte a földbirtok viszonyait és számos német, szerb gyarmatosokat telepített le, a protestánsoknak és a politikailag gyanusaknak véres üldözése (l. Caroffa), roppant adóknak törvényellenes kivetése, az ország feldúlása a német rablóhadak által: mind-mind éveken át érlelték az elkeseredést. A nemzeti visszahatás végül 1703. tört ki II. Rákóczi Ferenc fölkelésében, melynek végét a megrettent L. már nem élhette meg.

L. mint császár Hannovera számára a kilencedik választó-fejedelmi méltóságot létesítette. Szembeszállt XIV. Lajosnak világuralomra törő támadó politikájával, bár még eleinte Auerspergnek és Lobkowitznak, franciabarát minisztereinek békítő befolyása érvényesült. Három nagy háborut viselt a franciákkal. Az első (1672-79), melyre L. császár, Spanyolország és Brandenburg szövetkeztek Hollandia megmentése végett, a hátrányos nymwegeni békével végződött. A második (1688-97), melyre XIV. Lajosnak aPfalzba való betörése szolgáltatott okot s melyre L., Hollandia, Brandenburg, Spanyolország, Svédország stb. szövetkeztek, a ryswicki békével nyert befejezést. A harmadik a spanyol örökösödési háboru (l. o.), melyet egy hatalmas szövetség élén 1701. kezdett meg L., hogy második fiának (VI. Károly) megszerezze a spanyolt trónt, melyet XIV. Lajos unokájának, Anjou Fülöp hercegnek akart biztosítani. Ennek a következményeiben óriási fontosságu hadjáratnak csak elején élt L., de még megérte Jenő és Marlborough herceg fényes hochstädti győzelmét a franciákon (1704 aug. 13.). L. egyéniségét családja iránti szeretet, vakbuzgó vallásosság, mely más hitüekkel szemben roppant türelmetlenségben is nyilvánult, a művészetek és tudományok iránti vonzalom, mely az innsbrucki, olmützi és boroszlói egyetemek alapítására vitte, a spanyol etiquette pontos megtartása jellemzik. Önálló itéletének és erélyének hiányosságánál fogva nagyon is minisztereinek befolyása alatt állott, amit alattvalói gyakran fölötte szomoruan tapasztalhattak. A tiroli grófság egyezség útján való megszerzése (1665) is L. nevéhez fűződik.

2. L. (II). Péter, magyar és cseh király, római-német császár, Mária Teréziának és Lotaringiai Károlynak harmadik fia, szül. 1747 május 5., megh. Bécsben 1792 márc. 1. Nevelését egy ideig Batthyány Károly, bátyjának, Józsefnek nevelője vezette. Tanulmányaiban lefőbb gondot a teologiára fordítottak, ugy hogy azt hitték, hogy L.-ot eleinte papi pályára szánták. 1769 nyarán nőül vette Mária Lujzát, III: Károly spanyol király leányát, kivel igen boldog házasságban élt, s ki őt csak néhány hétig élte tul. Már korán nagy értelmet és energiát mutatott, s 1766. atyja halála után átvette Toscana nagyhercegségének kormányát. Ez az uralkodása megállapította L. hirnevét, mint a felvilágosodott abszolutizmus egyik leeszesebb és legnemesebb képviselőjét. Csakhamar sikerült az elhanyagolt, elszegényedett tartományt Európa egyik legvirágzóbb országává átalakítania. A pénzügyeket rendezte, a közigazgatást javította, a földmivelést a földbirtok megosztásának elősegítése által intenzivebbé tette, utakat építtetett, a csehek kiváltságait eltörölte stb. Legnagyobb tevékenységet azonban az egyházi igazgatás terén fejtett ki. A febronianus elvekhez hajolva, a pápai hatalom ellenében a püspököket igyekezett felhasználni és mindenben fentartotta a fejeldelem legfőbb rendelkezési jogát. Levelezéséből kitünik, hogy egyházpolitikája még sokkal radikálisabb volt mint II. Józsefé. A két testvér közti viszonyt azonban némileg megzavarta Józsefnek az a követelése, hogy L. legidősebb fiát, Ferencet Bécsben neveltesse és hogy Toscanát ismét egyesítse az örökös tartományokkal. Eltérés volt köztük a kormányzás módjára nézve is, amennyiben L. rosszalta a rendeknek semmibe vételét és különösen Magyarország felforgatását. 1785. találkoztak utoljára.

Ritkán jutott fejedelem súlyosabb viszonyok közt a trónra, mint L. bátyja halálakor, 1790 febr. 20. A török elleni háboru még folyt, amellett Poroszország is hadra készült és összeköttetésben állott a felkelésre kész magyarokkal. Belgiumban már győzelmet aratott a forradalom, mely Franciaországban talált gyámolításra. Az örökös tartományok is nagy forrongásban, rendi kiváltságaik helyreállítását fürgetve. Csehország szintén erősen követelte különállását. L. a legnagyobb előrelátással és mérséklettel járt el. A magyaroknak már Bécsbe utazásakor megigérte alkotmányuk teljes helyreállítását. Poroszországhoz is közeledett. Látta, hogy a monárkia a külső háborut és a belső zavarokat egyszerre nem birja el, azért a porosz királlyal Reichenbachban 1790 jul. 26. megegyezett, lemondott Belgrádról, hogy egész erejét országai megnyugtatására fordíthassa. A magyar rendek követeléseit az ország teljes függetlenségének elismerése és a protestánsok jogainak becikkelyezése dolgában teljesítette, hanem a korona jogát a végrehajtó hatalomra és a hadügy igazgatására teljes mértékben fentartotta. A rendek, látva hogy a parasztok L. érdekében fegyverkeznek, a szerbek elszakadásra törnek és a porosz segélyre már nem számíthatnak, kénytelenek voltak mérsékelni magukat. Csakhamar L. teljesen megnyerte bizalmukat és 1790 nov. 15. nagy ünnepéllyel megkoronáztatott kriálynak Pozsonyban. E bizalom másik, kiváló jele volt, hogy L. negyedik fiát, Sándor L.-ot megválasztották nádornak. Csehországban is megkoronáztatta magát és csakhamar az egész birodalomban helyreállott a törvényes rend. Belgium is meghódolt 1790 végén.

A török háborunak véget vetett a szisztovai béke, Poroszországgal is helyreállott a jó viszony. Alig egy év lefolyása alatt L. tekintéylben és befolyásban első lett Európa uralkodói közt. Oroszországgal szemben Lengyelország megerősítésén fáradott, melyet Szászországgal szeretett volna egyesíteni. Nagy gondot okozott neki a francia forradalom és hugának, Mária Antónia királynénak sorsa. De háborura szándéka ott sem volt, sőt nagyon belenyugodott abba, hogy sógora mint alkotmányos király uralkodjék. De mérséklete nem vezetett célhoz. Alig hunyta be szemét, a girondisták hadüzenetre kényszerítették XVI. Lajost. L. tekinthető a monárkia bölcs helyreállítójának. Ő, az egyházi és gazdasági reformok buzgó előharcosa, közjogi tekinteben József abszolutizmusa ellenébe körülbelül Mária Terézia hagyományát emelte ismét érvényre. Belátása, törvénygondolkodása, humanitása, őt legjobb és legünnepeltebb királyaink sorába emelik. Uralkodó családunk egyenes ágon az ő ivadéka. Fiai közt kiválnak: utódja Ferenc Károly, a hires hadvezér, Sándor és József, Magyarország hádorai, János 1848-ban Németország kormányzója. V. ö. Arneth, Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde; u. a., Joseph II. und Leopold von Toscana; Gino Capponi, Storia di Pietro Leopoldo.

3. L., nádor, l. Sándor.

4. L., magyar kir. herceg, osztrák főherceg, szül. Milanóban 1823 junius 6., mint legidősebb fia Rajner főhercegnek, a volt lombard-velencei alkirálynak. A családi tradicióhoz hiven ő is katona lett, s 1835. megkapta a 35-ik gyalogezredet. 1848-49. részt vett Radetzky oldalán az olaszországi háboruban, s 1851. mint hadosztályparancsnok a schleswig-holsteini csapatokat vezényelte. 1860. műszaki vezérfelügyelő lett, s reorganizálta a műszaki csapatokat, miért jutalmul a Szt. István-rend nagykeresztjét kapta. Az 1866-iki hadjáratban a 8. hadtestet vezényelte s részt vett a skalitzi és tobischaui ütközetekben. 1880. lovassági tábornok lett, de gyöngélkedése miatt a tényleges szolgálattól nemsokára fölmentették. Mint katonai iró, a tengeri aknák megtalálásáról és felrobbantásáról művet irt.

Forrás: Pallas Nagylexikon