Kálmán, dalköltő, szül. Herencsényben (Nógrád) 1823 okt.
13., megh. Budán 1863 febr. 12. Apja táblai jegyző, később táblabiró, ki üres
óráiban maga is verselgetett. Nógrádban lakott palóc földön, de székely elei a
Háromszékből, Lisznyóból szakadtak Magyarországra. Anyját L. már egy éves
korában elvesztette. Elemi és középiskoláit Losoncon végezte, felsőbb
tanulmányait Pozsonyban és Eperjesen; az utóbbi helyen Sárossy Gyulával és
Kerényi Frigyessel kötött barátságot. 1843. jelen volt a pozsonyi
országgyülésen, mint Kubinyi Ferenc kiskövete. Ügyvédi vizsgálatot tett s
aljegyző, majd biró lett a nógrádi kir. táblánál. A megyegyüléseken gyakran
szónokolt tüzes honszeretettel, keletiesen virágos nyelven. Az irodalom
szeretete azonban a fővárosba vonta, ahol a fiatalabb költői nemzedék egyik
sokat igérő lirikusa volt, a tizek szövetségének is tagja. 1848. a pesti
ifjuságnak egyik kedveltje volt és ünnepi szónoka. Egyike volt ama tíz
követnek, akiket Pestről Erdélybe az unió tárgyalására küldöttek. Résztvett a
szabadságharcban; a világosi fegyverletétel után egy osztrák ezredbe sorozták s
22 hónapig szolgált Olaszországban, Tirolban és Schleswig-Holsteinban. Innen
1851. elbocsáttatván, Pestre ment, ahol irodalmi foglalkozásnak élt. Időnként
beutazta Vahot Imrével Magyarországot, és nyilvános felolvasásokat,
szavalatokat tartottak. Ekkor jelentek meg gyüjteményei, s általában
tetőpontján a forradalom utáni időszakban állt. Nem annyira rendszeres
munkásságot fejtett azonban ki, mint inkább kalandos hajlamainak hódolt.
Csinos, nyalka, eleven és nyájas ifju volt s mindenek fölött jó pajtás;
beszéde, társalgása szikrázott az ötletektől. Többször volt nagy beteg, utóbb
egészen elbetegesedett. Neje, Halász Ida hű és önfeláldozó társa volt. L.
azonban mint családos ember is anyagi tekintetben oly könnyelműen élt, hogy
mikor meghalt, nejét és két kisfiát (Elemért és Tihamért) nagy szorultságban
hagyta hátra. Irodalmi működését a Mátray Honművészében kezdte, de figyelmet
csak az Athenaeumban megjelent Szivemhez c. költeményével keltett 1840. Ezután
számos verset irt az akkori lapokba. 1846. jelent meg első gyüjteménye, a
Tavaszi dalok (Pest 1847), egy fiatalos és szabálytalan fantázia merész
vonásaival, melyek sokban emlékeztettek Petőfire. Legnagyobb hatást Palóc dalok
c. gyüjteménye tett 1851., melynek 2. bővített kiadása (Pest 1852) 6000
példányban jelent meg. E kötettel L. az előbbi évtizedben felkarolt népies
elemet specializálta, a lirának mintegy palóc stiljét akarta megalkotni;
motivumait, képeit a palóc nép eszmeköréből vette, a palóc észjárást utánozta
és palóc tájszavakkal rakta meg stilusát. De az utánzás inkább csak
külsőségekben, cifrálkodásban sikerült, L. nem a palóc nép szellemét, hanem a
maga különös és önkényes leleményeit adja, melyekben a kedély elevensége
leleményeit adja, melyekben a kedély elevensége és a képzeletnek kedves játéka
is meglep itt-ott, de annál több a bizarr gondolat, tulságos népieskedés, a
zavaros szerkezet és puszta szóvirág. Közönségünk ízlése akkor nagyon szerette
az etnográfiai érdekességeket a költészetben is, és szívesen fogadta L.-nek ez
egy vidék népét idealizálgató költészetét. S az ő hatására indult meg az 50-es
években az a vicinális népies költészet (Szelestey stb.), mely tájnyelvi
sajátosságokkal akart hatni, s amelyet Erdélyi János kelmeiségnek nevezett. L.
termékeny múzsája egymásután lépett elő verses gyüjteményeivel, melyeknek
jórészt cifra címje a tartalmat is jellemzi: Madarak pajtása (Pest 1856); Új
palócdalok (u. o. 1858); Dalzongora (1858). Mindezekben nincs művészi fejlődés,
aminthogy L. egész költői pályáján nincs. Világnézete és ízlése soha sem
tisztult meg; egyrészt elkapta a könnyű siker, másrészt szenvedélyei is
örvénybe sodorták, ugy hogy az összhang lelkéből is hiányzott. Pályája kezdetén
Bajza intette nagyobb műgondra, de a külső formában mindig pongyola maradt, sőt
a pongyolaságban némi eredetiséget látott, mint az akkori fiatalabb költők
többnyire. Innen majd minden költeménye rögtönzésnek tünik fel. Dalai és
történeti balladái hirtelen, de épp oly muló hatást tettek. Számos darabját meg
is zenésítették s külön füzetekben forogtak közkézen: L. két dala (Pest 1860);
Nemzeti kördal (161); A szerednyei bor (1861); Garibaldi nótája (1861);
Parragh-csárda (1862) stb. Verseiből egy gyüjteményt Kertbeny németül adott ki
(Gedichte, München). Thales Bernhard pedig számos darabját franciára
fordította.
Forrás: Pallas Nagylexikon