Lóáldozat

A turán vagy ural-altaji népeknél általánosan el volt terjedve az a szokás, hogy teheneiknek leginkább lovat, különösen pedig fehér lovat áldoztak, melynek húsát földarabolva egy nagy üstben megfőzték, egy részt belőle az istennek szentelve a tűzbe dobtak, a többit pedig az áldozatnál jelenvoltak megették. Ez a lakmározással egybekötött vallásos szertartás az, amit a magyar áldomásnak (l. o.) nevezett. A szokás a legősibb korba megy vissza. Herodotos szerint (IV. 60-61) megvolt már a régi szittyáknál is és pedig az egész szittya népnél egyformán folyt le minden ünnepi alkalommal. Béla Névtelen legyezője szerint szokásban volt a régi magyaroknál s a középkori utazók, Rubruquis, Marco Polo szerint az akkor még pogány tatároknál és mongoloknál. Megvan még ma is a pogány voguloknál, osztyákoknál, votjákoknál, csuvasoknál és az Altaji mentén lakozó török-tatár törzseknél. Elterjedt a szokás az ural-altajisággal vegyült árja népeknél is, különösen a régi hinduknál és persáknál, akikről a legújabb tudományos kutatások kezdik konstatálni, hogy nagymérvü uralaltaji (szittyaféle) elemet vettek magukba, nevezetesen a görög és hindu mondákban egyformán emlegetett félig ember-, félig lótestünek képzelt, vagyis lovas kentaurokat vagy gandharokat. Lovat áldoztak a turán népek a temetési tor alkalmával is. Épp ugy emlegetik a régi irók, mint Herodotos a szittyákról, Albericus Monachus és Joinville a kunokról, Rubruquis és Marco Polo a tatárokról és mongolokról, mint a mai utazók a még pogány szibériai és altaji turán törzsekről. Az orosz- és magyarországi régészeti leletek is tanusítják ezt. Nálunk legelébb olyan leletekben fordul elő a megölt lóval való temetkezés, melyek a római korba nyulnak vissza, még pedig azon vidéken, hol azon időben jazigok tanyáztak. A leletek pontosabb vizsgálata, p. a nagykőrösi Földvár melletti római kori barbár temetőben s Mindszenten amellett tanuskodik, hogy a ló húsát a tor alkalmával elfogyasztották s csak a csontokat temették a sírba. A népvándorlás korában a hunn, és avarkori, ugyszintén a pogány magyar sírokban már az egész lovat eltemették és pedig egy pár esetben a nyomok arra mutatnak, hogy a lovat elevenen tették a sírba, miként az egykoru Albericus Monachus és Joinville ezt a pogány kunokról irja. Van azonban arra is példa, hogy a régi magyarok nem az egész lovat, hanem csak a koponyáját és patáit temették el, mint Csornán, Szolyván, Monajon, Kecskeméten stb. Ugy látszik, az ilyenek szegényebben voltak s ugyanazon lóból tettek egy részt a halott számára a sírba, melynek másik részét a halotti tor alkalmával elfogyasztották, mig a gazdagabbak külön lovat áldoztak a torra s megint másikat tettek a sírba a halott mellé, néha többet is, p. Albericus írja az 1241. Konstantinápoly alatt elhunyt Jonas kun királyról, hogy 26 lovat temettek el vele elevenen. A lóval való temetkezés szokása is elterjedt azon árja népeknél, melyek a turánokkal érintkeztek, igy a jazigokkal és alánokkal vegyült magyarországi germánoknál már a IV-V. sz.-ban szokásba jött, az északiaknál pedig a VIII-IX. sz.-ból vannak emlékei. Ugyszintén a szlávoknál is megvolt ez a szokás a népvándorlás korában; de az árjaságnál mindig csak kivételesen fordul elő, általános szokássá sohasem vált s amikor és ahol nyomait találjuk, mindannyiszor rá lehet mutatni valamelyik ural-altaji népre, mellyel az illető árja népség a lóval való temetkezéssel egyidejüleg valaminemü kapcsolatban volt.

Forrás: Pallas Nagylexikon