Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
logika logic
logikai logic
logikai ala... rationale
logikai hál... logic
logikai szü... logical nec...
logikátlan illogical
logikátlan inconsequen...
logikátlan inconsequen...
logikátlans... inconsequen...

Magyar Magyar Német Német
logika Logik (e)
logikai & l... logisch
logikátlan unlogisch

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Logika

(a görögök logosz-tól), általában a gondolkodás elmélete; a gondolkodás azonban a lelki élet jelenségeihez tartozik, melyekkel általában a lélektan foglalkozik, e szerint a logika a lélektannak volna egyik része. Mégis külön, a lélektantól különböző és részben tőle független tudomány amaz alapténynél fogva, hogy mi magunk bizonyos kritikával kisérjük gondolkodásunk folyamatát és eredményeit, azaz igazaknak vagy nem igazaknak mondjuk gondolatait tehát bizonyos követeléseket támasztunk velük szemben, bizonyos törvényeket tartunk rájuk nézve illetékeseknek. A gondolkodásnak, mint lelki jelenségnek is megvannak a törvényei, azok, melyek szerint ezek a jelenségek végbemennek, keletkeznek, kapcsolódnak, változnak; ezek a gondolkodás természeti törvényei, melyeket a lélektan kutat; de az említett alaptény mutatja, hogy itt más törvények is vannak, melyek nem a tényleges lefolyást szabályozzák, hanem követeléseket támasztanak a tényleges lefolyással szemben; melyek nem azt fejezik ki, ami tényleg elménkben történik, hanem hogy bizonyos célok érdekében minek kellene vagy kelljen történnie. Ez utóbbiak nem természeti, hanem normativ törvények, mint a minők az erkölcsiek is, melyek cselekvésünknek szabnak bizonyos normákat. A lélektan a gondolkodás természeti törvényeit kutatja; de e mellett helyet követel magának a gondolkodás normativ törvényeinek tudománya, s ez a logika. A L. tehát foglalkozik ama normativ törvényekkel, melyek szerint gondolkodnunk kell, hogy gondolataink igazak legyenek; rövidebben a L. a gondolkodási igazság normativ törvényeinek tudománya. Ez a meghatározás megállapítja a L. feladatát, de egyszersmind megjelöli helyét és kapcsolatát a különböző tudományokkal. A L. e szerint nem a lélektannak egyik része; a L. is a gondolkodással foglalkozik, de egészen más szempontból. Másrészt azonban maga az a körülmény, hogy normativ törvényei is vannak a gondolkodásnak, ugyancsak lelki jelenség, melynek természeti eredetét vizsgálnunk kell, ugy hogy a L. külön tudomány, de a gondolkodáslélektani elemzését föltételezi, azon alapszik és különben is sok tekintetben hasznát veheti. Mielőtt a gondolkodás L.-ját vizsgáljuk, előbb ismernünk kell lélektanát. A gondolkodás normativ törvényeinek ténye másnemü kutatásokra is utal. Vizsgálnunk kell e normativ törvények értékét is. A normativ törvények tények; a normativ törvények értelme az, hogy amennyiben tényleges gondolkodásunk megfelel nekik, annyiban igaz; ezen igazságszerző erejük újabb vizsgálat tárgya, mellyel az ismerettan foglalkozik; ez kutatja, hogy a L. normativ törvényeinek alkalmazása mennyiben biztosítja a megismerés igazságát; a L. igy középhelyet foglal el a lélektan és ismerettan között; a lélektan szolgál neki alapul, ő meg az ismerettannak. Ebből kitünik egyszersmind, hogy a L. a filozofiának egyik része. A lélektan (l. o.), ha tekintjük, hogy természeti jelenségeket kutat (a lelki jelenségek is a természethez, e szót tágabb értelemben véve, tartoznak), a természettudományokhoz is sorolható; egyes tudomány, mind a többi; a filozofia nem egyes tudomány, hanem a tudományok, helyesebben a tudás egyetemes tudománya; de akkor a L. mint az a vizsgálat, mely a gondolkodás igazságszerző normáit kutatja, a filozófiának lényeges része.

Habár ez általános meghatározásokban a gondolkodók legnagyobb része egyetért, részleges alkalmazásukban sokfélekép eltérnek egymástól. Vannak, akik szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy a L. csakis e normativ törvényekkel foglalkozzék, tekintet nélkül a lélektanra s ismerettanra. A lélektan segítségét azzal az argumentummal utasítják el, hogy bármilyen is gondolkodásunk tényleges lefolyása, ez éppenséggel nem érinti ama normák érvényességét; azok a normák magukban megállanak és demonstrativ módon kifejthetők. Az ismerettanhoz se legyen köze a L.-nak, ismét annál az oknál fogva, hogy a normativ törvények eredete s értéke nem lehet befolyással a normativ törvények mivoltára; a normativ törvények nem is biztosítják a gondolatok abszolut igazságát; amely gondolat megfelel nekik, az mint gondolat, formailag, helyes; hogy tartalmilag is helyes-e, nem a L. határozza meg. Ez a formális L. álláspontja, ahogy legpregnánsabb módon Kant és Herbart fejtették ki. Ezzel szemben áll az a felfogás, hogy a gondolkodás és lét valójában és velejében egy, ugy hogy a gondolkodás fejlődése egyszersmind a lété is, a gondolkodás kifejlése egyszersmind a valóság lényegének megismerése; ez a felfogás a L.-t azonosítja a metafizikával, ennek legfőbb képviselője Hegel, az ő L.-ja egyszersmind metafizika. E két felfogás közt áll az, melyet fent jeleztünk, amely hol azonosítja a L.-t az ismerettannal, hol igen benső kapcsolatokat létesít a kettő között. Ide tartoznak a legtöbb modern logikusok, Ueberweg, Wundt, Lotze, Benno Erdmann, Sigwart, Mill és mások.

A gondolkodás mivoltából következik a L. tudományának benső tagozása. A gondolkodás normáit, formáit abstrakt módon, általánosságban tekinthetjük; itt szóba jön főleg a fogalom, itélet s következtetés; ezt a részt szokás eleminek nevezni. Ettől különválasztható az a vizsgálat, mikép élünk, illetőleg éljünk ezekkel az általános formákkal, hogy a gondolkodás célját általában elérhessük. Ez a L. módszertani része. Ide számítanak olyan eljárásokat, minő a bizonyítás, osztályozás, meghatározás, elemzés, összetételezés, indukció, dedukció stb. Ha pedig tekintettel vagyunk arra a körülményre, hogy ezek az általános eljárásai az elmének és különböző tudományokban bizonyos meghatározott módon módosulnak, ugy hogy minden tudomány más-másképen él az általános módszerekkel, keletkezik a részletes módszertan, p. a matematika, a természettudományok, a szellemi tudományok külön módszertana.

A L. mint külön disciplina Aristoteles nagy eszének alkotása. Aristoteles nagy eszének alkotása. Aristoteles (l. o.) állapítja meg szigorubban a L.-i gondolkodás mivoltát s ő állítja össze rendszeresen formáit. Főleg a következtetés elméletét egészen új alkotásaként vezeti be a L.-ba. Utána főleg a stoikusok szereznek érdemeket a L. körül, s ők az elsők, akik a már Aristotelesben kifejezésre jutott kapcsolatot L. és ismerettan közt tovább fejlesztik. A középkorban Aristoteles L.-ját tanítják az iskolákban, sőt mennél formalisztikusabb lett a skolasztika iránya, annál nagyobb súlyt helyeztek épp a L.-ra, mig Aristoteles egyéb művei egy ideig egészen háttérbe szorulnak. A L. tovább fejlődésére nézve Bacon és Descartes föllépése korszakos. Mindkettő a szillogizmusnak a skolasztikához nyert egyeduralkodása ellen fordul és szinte egészen értéktelennek állítja. Bacon a szillogizmussal szemben az indukció fontosságára utal s ennek elméletét fontos gyakorlati és elvi fontosságu tételekkel gazdagítja. Mig Bacon inkább az empirikus kutatás példáiból indul, addig Descartes a matematikai gondolkodás elemzéséből jut új L.-i meghatározásokra és főleg az analitikai és szintetikai módszer fontosságait és sajátosságait emeli ki. A racionalizmus L.-jának Wolff, Leibniz tanítványa, adja meg azt a formát, mely a XVIII. sz.-ban közkeletü volt s Kantnak is induló pontul szolgált. Kant azt állítja ugyan, hogy a L. formális, s hogy ez a formális L. Aristoteles óta egy lépést se tett előre, nem is kellett tennie, mert hisz ez befejezett tudomány, mindazonáltal az övé az érdem, hogy az ismerettannak új alapra helyezésével a L. fejlődésének is nagy lökést adott. Az újabb L. minden haladása az ő tanításából indul. Kant után Hegel a L.-t a metafizikával olvasztja egybe, mig Herbart ismét a formális L.-hoz tér vissza, de metafizikájában az ismerettani problemákat sajátos és termékeny módon fejtegeti. Nálunk főleg a Herbart-féle szellemben készült német tankönyvek (Zimmermann, Drobisch, Lindner stb.) fordításban vagy átdolgozásban terjednek el; újabban Pauler Wundt irányát követi. A németek közt ma Trendelenburg, Lotze, Wundt, Sigwart, Bergmann, Erdmann B. művei újabb törekvések képviselői; az angoloknál John Stuart Mill (magyarra fordította Szász Béla, 3 köt., kiadta a m. t. akadémia), Whewell, Hamilton, Stanley, Jevons; a franciáknál Tissot, Duhamel, Delboeuf, Liard. - L. még Filozofia.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is