Lóhere

néhol egyszerüen csak here, bodorka Békés vmegyében, fenyer Somogyban (növ., Trifolium L.), vitorlás virágu fű, levele hármas, ritkán négyágu virágzata gömb, de a füzér vagy ernyő felé is hajlik, ritkán van magános s a levél tövéből eredő virága. A virág szine piros, fehér, rózsaszin vagy sárga, soha nem kék. Hüvelye hosszas vagy fordított tojásdad, a kehelybe zárt, 1-4 magu, nem vagy alig szokott fölrepedni. A L.-t valamennyi vitorlás fűtől megkülönbözteti az, hogy himje hervadtan is a virágzatban maradó szirommal összenő. Mintegy 280 (hazánkban körülbelül 40) faja az északi földgömb mérsékelt és szubtropikus övén nő. Gyakorlatilag piros és fehér L.-t szokás megkülönböztetni.

I. A piroshoz tartozik a piros réti L. (Tr. pratense L.). Piros virággömbje édes, a gyermek eszi, Istenke cipójának nevezi. Réten jó takarmányfű. Fajtája az angol L., gyökérzete nem terjedelmes, Angolországban legelőnek használják, másutt szálonként a réten nő. A vetésbeli v. spanyol L. erőteljesebb, erős, meszes földet szeret, melyet még jól meg is kell munkálni és tisztára kigyomlálni. A lóperjével együtt is szokás vetni. Akármi után lehet vetni (lóherés) csak a nagyon könnyü, nagyon kemény vagy lapos földön, nedves és ködös helyen nem sikerül. A jó L.-mag barnássárga, egy hektárra 15-23 kg.-ot vetnek; 80-120, jó erőben levő meszes mezőn 200 mázsa szénát, 4-5, sőt 8 mázsa magvat is gyüjtenek. Magvának csirázó képessége két esztendeig tart. Takarmánya zölden is, szárazon is jóízü, tápláló és gyarapító, a frisset azonban célszerü mással vegyíteni, nehogy a jószág felfuvódjék tőle. Tápláló értéke valamivel nagyobb mint a réti szénái, a fehér L.-vel meglehetős egyenlő. A bibor L. (Tr. incarnatum L.) puhaszőrü virágzata szép biborpiros, füzérszerüen megnyulik. Európa déli részéről ered, nálunk nem gyakran vetik (takarmány zöld trágya), különben a földben nem olyan válogatós, mint az előbbi: zöld takarmánynak akkor kaszálják, ha már a virágfeje mutatkozik. Egy hektárra 27-35 kg.-ot vetnek. A piros lóherés üresen maradt helyeit vagy általában ezt pótolják vele, ha tönkre ment. Virágzása után csak jó talajban marad puha.

II. A fehér L.-k faja a fehér vagy gyökerező L. (Tr. repens L.) szára heverő, ágas, levélkéje fordított tojásdad, virága fehér, elvirítva lehajlik. A legjobb réti növények egyike s különösen mint legelő növény megbecsülhetetlen; nagy értéke abban rejlik, hogy mint évelő növény 4-10 évig kitart, hogy nagyon tápláló, proteindús takarmányt szolgáltat s a talajban nem válogatós. Azonban minthogy szénahozama aránylag csekély (katasztrális holdanként 12-17 q) tisztán ritkán termelik, hanem inkább más takarmánynövényekkel keverékben; kiváltképen állandó rétek és legelők létesítésénél fontos szerepet visz. Magvából ez esetben a vetőmag keverékbe 0,5-1 kg.-ot szokás felvenni. Egyike a legértékesebb réti növényeknek, mely tulajdonságaira nézve a vörös és a fehér L. között áll és ezen két faj keresztezéséből származó fajnak tekintik; ezért korcs herének is hivják. Nedves, kötött, valamint tőzeges, de nem sovány talajon bő terméseket szolgáltat, az utána származó széna értéke pedig meghaladja a vörös L.-t, mely okból rétek alakításánál magvát a magkeverékbe felvenni tanácsos. Azonkivül elsőrendü legelői növény. A svéd L. (Tr. Hybridum L.) szára egyenes, levele fordított tojáskerek, gömbölyü virágzata szélén a virágok halavány rózsaszinüek, végre lehajlanak.

A L. tenyésztése a médek földjéről ered, ahol a lucernát nagyon régen termesztették. Innen Kr. e. 150-50 év közt Görögországba került, innen ismét Olasz- és Spanyolországba. A népek viszontagságai közben a L. termesztését elfelejtették, ugy hogy a lucerni a piros L.-vel együtt Spanyolországból, ahol a mórok termesztették, csak 1550 körül kapta ismét Olaszország. Nem sokkal később a lucerna Franciaországba és Belgiumba is eljutott, ahol 1566 körül mér a piros lóherés is ismeretes volt. Nem sokára a lucernát meg a L.-t Németországba is bevitték. Azután a L. lassan minden felé (kivált 1848 után) elterjedt, ami természetesen a marhatenyésztést is elősegítette. L.-maggal leginkább Szilézia, Stájerország és Franciaország déli része látja el Európát. Újabban Amerika is versenyt próbált, de csekély ellenállásu fajaival nem tudott győzni. A L. magvát mesterségesen festett kövecskékkel ügyesen hamisítják, azért vételkor nagyon óvatosan kell eljárni. Nemcsak az említett, hanem valamennyi L.-faj jó takarmány, virágát pedig a méh szivesen látogatja. A piros L.-hez hasonló többnyári L.-fajokat (T. medium L.-hez hasonló többnyári L.-fajokat (T. medium L., Tr. alpestre L., Tr. rubens L., Tr. montanum L. stb.) célszerübb lenne termeszteni, de ezek később megkeményednek, a jószág nem eszi olyan jóízüen, mint a réti L.-t. Hegyi rétről különben gyakran a széna alkotó része. Futó homokon a herehura L. nyullábfű v. uborka-kúszófű (Tr. arvense L.) működik jótevően.

A L. gazdasági értékén kivül mint címernövény és szerencsefű is nevezetes. A négyágu L.-t szerencsének tartják. A görögök azt hiszik, hogy a négyágu L.-vel a kincset lehet a földből kiemelni, s hogy a legveszedelmesebb bajt is meggyógyitja. A négyágu, kivált pedig a hétágu L.-nek Nagy-Britanniában is természet fölött való erőt tulajdonítanak. Az irek shamrockja a gyökerező L., mások szerint azonban helyesebben az Oxalis hármas levele. Az angol költők gyakran megénekelték, az ireknek nemzeti jelzője s védőszentjük szt. Patrick tiszteletére viselik, l. Kecskere. Nyulhere, szamárhere, l. Varjuborsó; koronahere a. m. Hedysarum (l. o.); illatos L., l. Somkóró; örök L. a. m. kecskere és lucerna (l. o.); kek L. a. m. lucerne (l. o.); német L. a. m. lucerna, sárga L. a. m. Genista pilosa, l. Rekettye; spanyol vagy török L., l. Varjuborsó; szarvas L., l. Kerepfű. V. ö. Wittmack, Gras- und Kleesamen (Berlin 1873); Nobbe, Handbuch der Samenkunde (u. o. 1876); Kfrafft, Pflanzenbaulehre (4. kiad. u. o. 1885); Harz, Landwirtschaftliche Samenkunde (u. o. 1885).

Forrás: Pallas Nagylexikon