Longobardok

másként langobardok, germán néptörzs, mely a népvándorlás korában emelkedett nagyobb jelentőségre. A L. eredetileg a jütlandi félszigeten, később pedig Észak-Németország lapányain, Meckelnburg helyén és a lüneburgi mező tájain tanyáztak, ahol Bardangau és Bardanwik városa még ma is reájuk emlékeztet. A L. tulajdonképen Winnilis-nek nevezték magukat, a L.-féle elnevezésre hosszu szakálluk szolgáltatott okot, avagy talán fegyverük, a bárd (part, barte). A rómaiakkal Tiberius császár korában jöttek harcias érintkezésbe, Kr. u. 5 körül. Azután Marbodiusnak (l. o.), majd Arminiusnak (l. o.) hódoltak meg. A történet azután hosszu időn át mitsem jegyzett fel róluk, mignem a IV. sz.-ban ismeretlen okokból és sokszoros harcok között délfelé, a Duna-felé költözködtek, a rugiak földjére, honnan Odovakar Itáliába távozott volt; később pedig ugylátszik a Morvamezőre vonultak. Itt kemény harcokat vívtak a herulokkal, minek az lett az eredménye, hogy 505 körül a herulok szolgái lettek. Ebben az időben ismerkedtek meg a L. az ariánus vallással, mely közöttük is elterjedt. 512. Tato király felszabadítá a népet a herulok igája alól és a keletrómai birodalomba űzte a herulokat. Utóda Wacho is nagy tekintélynek örvendett. Audoin alatt a L. 546-ban Pannonia földjére vonultak, ahol két évvel később megkezdték az élet- és halálharcot a gepidák ellen, akiket végre Alboin király teljesen legyőzött, az elesett gepida király leányát pedig, Rozamundát, nejévé lenni kényszerítette. A gepidák ellen vívott harcokban az akkoriban a Tisza vidékére érkező avarok segítették a L.-t, és mig ezek Pannoniába fészkelték be magukat, az avarok a Dunától keletre telepedtek le. 568. v. 569. Alboin király Felső-Olaszországba nyomult népével, ahol a még ma is a L. nevét viselő Lombardia síkján új országot alapított és Paviát tette meg székhelyévé. A hódítás azonban csak hézagos volt, mert Felső- és Közép-Itália több vidéke és nevezetesebb városai (Mantova, Cremona, Padova, Genova) még sokáig dacoltak a durva hódítókkal. A belső egység hiánya eredendő hibája a L.-nak, és a dölyfös nagyok sehogyan sem akarták magukat alárendelni a király akaratának. Máskülönben is volt bajuk: sokféle népség jött velük Olaszországba, mint bolgárok, suevek, gepidák, szászok, alamannok, pannoniai törzsek stb. Most ezek is részt követeltek a hódításból és mert nem kaptak eleget, visszamentek hazájukba, avagy az ellenfélhez pártoltak át. Alboin megöletése után (573) Kleph következett a trónon, kit 575. ugyanaz a sors ért. Erre a 35 herceg 10 évig nem töltötte be a királyi széket, mely idő alatt a L., nemcsak Róma környékét és a bizánci császárok birtokait, hanem még a frankokat is megsarcolták. Elvégre azonban ismételten szenvedett vereségek egységre intették a zabolátlan népet és 585. Kleph fia, Authari (l. o.) elfoglalhatta atyja trónját (585-590). Legyőzte a bel- és külellenséget, nőül vette a katolikus hitü Theodelinda austráziai hercegnőt; a szerte-széjjel fekvő királyi birtokok élére pedig az u. n. gastaldokat állította, akik a hercegek hatalmát lassacskán megingatták és ellensúlyozták. Autharit Agilulf követte (590-615), ki az özvegy Theodelindát választotta nejének. I. Nagy Gergely pápa és Theodelinda sürgetésére Agilulf saját fiát, Adelbaldot megkereszteltette és a katolikus papságnak az elkobzott birtokokat visszaadta. Theodelinda pedig gyönyörü bazilikát emelt Monzában, amelyben későbbi századokban a vaskoronát, az olasz egység jelképét őrizték. 615-25-ig a katolikus Adelbald uralkodott, kit ariánus sógora, Ariowald, emezt pedig a hasonlóan ariánus hitü Rothari taszított le a trónról. Rothari (636-52) alatt a katolikus hit nemcsak a L., hanem a velük jött pannoni és noricumi törzsek sorában is egyre terjedt, Aribert óta pedig (652-63) mindvégig katolikus fejedelmek viselték a koronát. A királyokat 702-ig Theodelinda utódai közül választották, mely idő alatt csakis Grimoald, beneventi herceg tolakodott be a legitim fejedelmi család soraiba (662-71). Azonban pártoskodás, a hercegek engedetlensége és felkelései az ország belső megszilárdulását mindvégig meghiusították. Keveset használt, hogy Agilulf Padovát, Cremonát meg Mantovát, Rothari pedig a tusciai tengermelléket kényszertette hódolatra. A római műveltség és a latin nyelv napról-napra nagyobb befolyást gyakorolt a L.-ra, kik nemzeti jellegükből kivetkőztek, barbár nyelvüket szégyelték és törvényeiket, sőt még dalaikat is immár latin nyelven jegyezték fel. Ősi nyelvük maradványai gyanánt mindössze a törvényeikben, krónikáikban és okleveleikben elvétve előforduló germán szavak maradtak reánk. 702. kihalt Theodelinda családja és erre tiz évi zavar dúlta a L. országát, mignem az erélyes Liutprand (l. o.) magához ragadta a kormányt (712-744). Egész tevékenysége Olaszország meghodítására, elsősorban Róma város, Itália természetes fővárosának elfoglalására irányult. II. Gergely pápa felismerte a fenyegető veszélyt és több függetlenségre törő longobard herceggel, igy Benevent és Spoleto uraival is szövetkezett Liutprand ellen. A szerencse Liutprandnak kedvezett, ki hódolatra késztette a hercegeket, a pápával pedig fegyverszünetet kötött. III. Gergely pápa alatt megújult a versengés meg ellenségeskedés, oly annyira, hogy a boszus Luitprand végre Róma alá készült vonulni, mire a pápa Martell Károlyt hivta segélyül. Károly, kinek erejét a frankok országába betört arabok lekötötték, nem jött ugyan Itáliába, de mégis fegyverszünetre birta a harcfeleket, mely Zakariás pápa idején béke jellegét öltötte. Sőt Zakariásnak oly nagy befolyása volt Ratchis királyra (744-49), hogy ez a trónjáról önként lemondott és mint bűnbánó barát kolostorba vonult. Ratchis utóda, Aistulf (749-56) alatt azonban a szentszékkel való harc újra kitört és Aistulf nemcsak Ravenna falára tűzte ki lobogóját, hanem II. (III.) István pápától évi adót és fenhatóságának elismerését követelte. A görög keleti császártól hiába kért volna a pápa segélyt; igy hát ő is a frankok urához, Kis Pipin királyhoz fordult, kit 754. mint menekülő személyesen is felkeresett. Ez alkalommal Pipint és két fiát királyokká kente, Pipint pedig megkoronázta és a patricius nevével kedveskedett neki. A frank király viszont felismerte a pápával való szövetkezésnek nagy fontosságát és Quierzy kastélyban mint patricius és az egyház védnöke a pápai szék védelmezésére vállalkozott. Szavát rögtön be is váltotta. Alig hogy hirét vette, hogy Aistulf Rómát újra szorongatja, átsietett az Alpokon és a longobard királyt arra kényszerítette, hogy a foglalásairól mondjon le. Egyúttal a volt bizanci exarchatust és az adriai tengerparton öt várost adományozott II. (III.) István pápának. (L. Egyházi állam.) Aistulf törekvéseivel e szerint nem ért célt és utódára, Desideriusra (756-74) még kevésbbé mosolygott a szerencse. Már I. Pál pápával is keveredett viszályba, mely azután III. (IV.) István és még inkább I. Hadrián pápa alatt válságra juttatta a dolgot. Midőn Nagy Károly, a frankok királya, nejét, Desiderius leányát, atyjához visszaküldötte és Károly özvegy sógornője gyermekeivel is Desiderius udvarában keresett menedékhelyet: a boszus Desiderius azt követelte Hadrián pápától, hogy e gyermekeket frank királyoknak koronázza; mivel pedig a pápa ettől idegenkedett, Rómában ostrom alá fogta. Hadrián sürgős kérelmére Károly (773) átsietett az Alpokon, Desideriust Paviában megadásra kényszerítette és egy frank kolostorba záratta, a longobardok országának pedig véget vetett (774). Egyúttal felvette «a frankok és a longobardok királya» címet. A L. országának önállósága ily formán 206 évi fenmaradás után véget ért. A beneventi herceg ugyan még egyideig megőrizte függetlenségét, mignem a normannok ennek a hercegségnek is véget vetettek. Károly a L. országában megszüntette a hercegi méltóságot és hatalmat, frank grófokra bizta a meghódított népet és frank instituciókat léptetett a longobard törvény és közigazgatás helyébe.

Forrás: Pallas Nagylexikon