másként langobardok, germán néptörzs, mely a népvándorlás
korában emelkedett nagyobb jelentőségre. A L. eredetileg a jütlandi
félszigeten, később pedig Észak-Németország lapányain, Meckelnburg helyén és a
lüneburgi mező tájain tanyáztak, ahol Bardangau és Bardanwik városa még ma is
reájuk emlékeztet. A L. tulajdonképen Winnilis-nek nevezték magukat, a L.-féle
elnevezésre hosszu szakálluk szolgáltatott okot, avagy talán fegyverük, a bárd
(part, barte). A rómaiakkal Tiberius császár korában jöttek harcias
érintkezésbe, Kr. u. 5 körül. Azután Marbodiusnak (l. o.), majd Arminiusnak (l.
o.) hódoltak meg. A történet azután hosszu időn át mitsem jegyzett fel róluk,
mignem a IV. sz.-ban ismeretlen okokból és sokszoros harcok között délfelé, a
Duna-felé költözködtek, a rugiak földjére, honnan Odovakar Itáliába távozott
volt; később pedig ugylátszik a Morvamezőre vonultak. Itt kemény harcokat
vívtak a herulokkal, minek az lett az eredménye, hogy 505 körül a herulok
szolgái lettek. Ebben az időben ismerkedtek meg a L. az ariánus vallással, mely
közöttük is elterjedt. 512. Tato király felszabadítá a népet a herulok igája
alól és a keletrómai birodalomba űzte a herulokat. Utóda Wacho is nagy
tekintélynek örvendett. Audoin alatt a L. 546-ban Pannonia földjére vonultak,
ahol két évvel később megkezdték az élet- és halálharcot a gepidák ellen,
akiket végre Alboin király teljesen legyőzött, az elesett gepida király leányát
pedig, Rozamundát, nejévé lenni kényszerítette. A gepidák ellen vívott
harcokban az akkoriban a Tisza vidékére érkező avarok segítették a L.-t, és mig
ezek Pannoniába fészkelték be magukat, az avarok a Dunától keletre telepedtek le.
568. v. 569. Alboin király Felső-Olaszországba nyomult népével, ahol a még ma
is a L. nevét viselő Lombardia síkján új országot alapított és Paviát tette meg
székhelyévé. A hódítás azonban csak hézagos volt, mert Felső- és Közép-Itália
több vidéke és nevezetesebb városai (Mantova, Cremona, Padova, Genova) még
sokáig dacoltak a durva hódítókkal. A belső egység hiánya eredendő hibája a
L.-nak, és a dölyfös nagyok sehogyan sem akarták magukat alárendelni a király
akaratának. Máskülönben is volt bajuk: sokféle népség jött velük Olaszországba,
mint bolgárok, suevek, gepidák, szászok, alamannok, pannoniai törzsek stb. Most
ezek is részt követeltek a hódításból és mert nem kaptak eleget, visszamentek
hazájukba, avagy az ellenfélhez pártoltak át. Alboin megöletése után (573)
Kleph következett a trónon, kit 575. ugyanaz a sors ért. Erre a 35 herceg 10
évig nem töltötte be a királyi széket, mely idő alatt a L., nemcsak Róma
környékét és a bizánci császárok birtokait, hanem még a frankokat is
megsarcolták. Elvégre azonban ismételten szenvedett vereségek egységre intették
a zabolátlan népet és 585. Kleph fia, Authari (l. o.) elfoglalhatta atyja
trónját (585-590). Legyőzte a bel- és külellenséget, nőül vette a katolikus
hitü Theodelinda austráziai hercegnőt; a szerte-széjjel fekvő királyi birtokok
élére pedig az u. n. gastaldokat állította, akik a hercegek hatalmát lassacskán
megingatták és ellensúlyozták. Autharit Agilulf követte (590-615), ki az özvegy
Theodelindát választotta nejének. I. Nagy Gergely pápa és Theodelinda
sürgetésére Agilulf saját fiát, Adelbaldot megkereszteltette és a katolikus
papságnak az elkobzott birtokokat visszaadta. Theodelinda pedig gyönyörü
bazilikát emelt Monzában, amelyben későbbi századokban a vaskoronát, az olasz
egység jelképét őrizték. 615-25-ig a katolikus Adelbald uralkodott, kit ariánus
sógora, Ariowald, emezt pedig a hasonlóan ariánus hitü Rothari taszított le a
trónról. Rothari (636-52) alatt a katolikus hit nemcsak a L., hanem a velük
jött pannoni és noricumi törzsek sorában is egyre terjedt, Aribert óta pedig
(652-63) mindvégig katolikus fejedelmek viselték a koronát. A királyokat 702-ig
Theodelinda utódai közül választották, mely idő alatt csakis Grimoald,
beneventi herceg tolakodott be a legitim fejedelmi család soraiba (662-71).
Azonban pártoskodás, a hercegek engedetlensége és felkelései az ország belső
megszilárdulását mindvégig meghiusították. Keveset használt, hogy Agilulf
Padovát, Cremonát meg Mantovát, Rothari pedig a tusciai tengermelléket
kényszertette hódolatra. A római műveltség és a latin nyelv napról-napra
nagyobb befolyást gyakorolt a L.-ra, kik nemzeti jellegükből kivetkőztek,
barbár nyelvüket szégyelték és törvényeiket, sőt még dalaikat is immár latin
nyelven jegyezték fel. Ősi nyelvük maradványai gyanánt mindössze a
törvényeikben, krónikáikban és okleveleikben elvétve előforduló germán szavak
maradtak reánk. 702. kihalt Theodelinda családja és erre tiz évi zavar dúlta a
L. országát, mignem az erélyes Liutprand (l. o.) magához ragadta a kormányt
(712-744). Egész tevékenysége Olaszország meghodítására, elsősorban Róma város,
Itália természetes fővárosának elfoglalására irányult. II. Gergely pápa
felismerte a fenyegető veszélyt és több függetlenségre törő longobard
herceggel, igy Benevent és Spoleto uraival is szövetkezett Liutprand ellen. A
szerencse Liutprandnak kedvezett, ki hódolatra késztette a hercegeket, a
pápával pedig fegyverszünetet kötött. III. Gergely pápa alatt megújult a
versengés meg ellenségeskedés, oly annyira, hogy a boszus Luitprand végre Róma
alá készült vonulni, mire a pápa Martell Károlyt hivta segélyül. Károly, kinek
erejét a frankok országába betört arabok lekötötték, nem jött ugyan Itáliába,
de mégis fegyverszünetre birta a harcfeleket, mely Zakariás pápa idején béke
jellegét öltötte. Sőt Zakariásnak oly nagy befolyása volt Ratchis királyra
(744-49), hogy ez a trónjáról önként lemondott és mint bűnbánó barát kolostorba
vonult. Ratchis utóda, Aistulf (749-56) alatt azonban a szentszékkel való harc
újra kitört és Aistulf nemcsak Ravenna falára tűzte ki lobogóját, hanem II.
(III.) István pápától évi adót és fenhatóságának elismerését követelte. A görög
keleti császártól hiába kért volna a pápa segélyt; igy hát ő is a frankok
urához, Kis Pipin királyhoz fordult, kit 754. mint menekülő személyesen is felkeresett.
Ez alkalommal Pipint és két fiát királyokká kente, Pipint pedig megkoronázta és
a patricius nevével kedveskedett neki. A frank király viszont felismerte a
pápával való szövetkezésnek nagy fontosságát és Quierzy kastélyban mint
patricius és az egyház védnöke a pápai szék védelmezésére vállalkozott. Szavát
rögtön be is váltotta. Alig hogy hirét vette, hogy Aistulf Rómát újra
szorongatja, átsietett az Alpokon és a longobard királyt arra kényszerítette,
hogy a foglalásairól mondjon le. Egyúttal a volt bizanci exarchatust és az
adriai tengerparton öt várost adományozott II. (III.) István pápának. (L.
Egyházi állam.) Aistulf törekvéseivel e szerint nem ért célt és utódára,
Desideriusra (756-74) még kevésbbé mosolygott a szerencse. Már I. Pál pápával is
keveredett viszályba, mely azután III. (IV.) István és még inkább I. Hadrián
pápa alatt válságra juttatta a dolgot. Midőn Nagy Károly, a frankok királya,
nejét, Desiderius leányát, atyjához visszaküldötte és Károly özvegy sógornője
gyermekeivel is Desiderius udvarában keresett menedékhelyet: a boszus
Desiderius azt követelte Hadrián pápától, hogy e gyermekeket frank királyoknak
koronázza; mivel pedig a pápa ettől idegenkedett, Rómában ostrom alá fogta.
Hadrián sürgős kérelmére Károly (773) átsietett az Alpokon, Desideriust
Paviában megadásra kényszerítette és egy frank kolostorba záratta, a
longobardok országának pedig véget vetett (774). Egyúttal felvette «a frankok
és a longobardok királya» címet. A L. országának önállósága ily formán 206 évi
fenmaradás után véget ért. A beneventi herceg ugyan még egyideig megőrizte
függetlenségét, mignem a normannok ennek a hercegségnek is véget vetettek.
Károly a L. országában megszüntette a hercegi méltóságot és hatalmat, frank
grófokra bizta a meghódított népet és frank instituciókat léptetett a longobard
törvény és közigazgatás helyébe.
Forrás: Pallas Nagylexikon