Lovaglás

a lónak embervitelre való alkalmazása. A lovas csakis akkor veheti hasznát a L.-nak, ha lovát teljes akarata szerint kormányozhatja és e mellett még más teendőt is végezhet, mint p. fegyvert használhat stb. E követelményeknek csakis a L.-hoz szoktatott és arra tanított (idomított) lovon ülő, hosszas gyakorlat v. rendszeres oktatás által kiképzett lovas felelhet meg. A lóidomításnál megkülönböztetjük a közönséges L.-t a műlovaglásra való idomítástól, mely utóbbit «magas iskolának» is nevezik.

A közönséges idomításnál csakis arra törekszünk, hogy a ló kitartó és föltétlenül engedelmes legyen; készségesen előre menjen, a kívánt ütemet egyenletesen megtartsa, a közönségesen előforduló akadályokon készségesen és lehetőleg csekély erőkifejtéssel áthatoljon és valamennyi jármódban engedje magát fordítani és megállítani. A lóidomítás kezdetén a fiatal lovat csakis arra tanítják és szoktatják, hogy a lovast nyugodtan hordja; csakis amikor e célt már elértük, foghatunk a valódi idomításhoz. Mindenekelőtt a lovat fürgén járóvá teszik és arra tanítják, hogy a szár- és combsegítségeket megértse s azoknak engedelmeskedjen. E közben arra kell törekedni, hogy a helyes nyak- és fejtartást elsajátítsa, minden jármódban könnyen oldalt fordíttathassék s a vágtatásba való helyes beugrást megtanulja. Később a lovat már feszítőzablával kantározzák fel és végre következnek az edzési gyakorlatok. A ló idomítása közben az idomítónak mindig nagy türelemmel és lehetőleg jó bánásmóddal arra kell törekedni, hogy a ló megértse, hogy mit követelnek tőle; büntetni csakis akkor szabad, ha az idomító bizonyosan tudja, hogy a ló megértette ugyan, hogy mit követelnek tőle, de ezt nem akarja megtenni. A lóval való bánásmód az istállóban a ló jellemére, annak mikénti ápolása pedig egészségére s erőkifejthetési képességére nagy befolyást gyakorol, amiért is szükséges, hogy az idomító mind a két körülményre különös figyelmet fordítson. Természeténél fogva általában egy ló sem gonosz; csakis durva bánásmód által válik azzá, míg szelid bánásmóddal még a már gonosszá vált ló is javítható. Az idomítónak alapos lóismerőnek is kell lennie, mert csak ily egyén képes az idomítás alatt a ló alkatát,korát és erejét kellően tekintetbe venni.

A ló járómódjai: a lépés, az ügetés, a vágta és a futtatás. A lépés az a járó mód, mely a lovat legkevésbbé erőlteti meg. A lépés élénk és annyira tért nyerő legyen, hogy a ló minden percben legalább 140 emberlépésnyi (105 méter) távolságra haladjon. A lépésnek egyik korcsneme a poroszkálás, melynél ugyanazon oldalu első és hátsó láb egyszerre lép ki. Az ügetés nagyobb távolságokra való haladásra a gyorsított járómódok közül a legcélszerübb, mivel ezt a ló legtovább győzi. Kétféle ügetést különböztetnek meg: a rövidet, mellyel egy perc alatt 300 lépésnyi távolságra (225 méter) kell jutni s a sebes ügetést, melyet csakis a lovak idomítása alatt alkalmaznak, hogy a lóban a menetösztönt felébresszék s annak menetképességét kifejlesszék. A vágta nagyobb távolságra a lovat felette megerőltető járómód, a lovat azonban ebben is annyira gyakoroltassanak, hogy 3000-4000 lépésnyire (2¹/₄-3 kilométer) is vágtatva mehessenek, anélkül hogy kimerülnének. Kétféle vágtában gyakorolják a lovat: a rövidre, melyet csakis a lovardában járatják azért, hogy a ló a vágta közben végrehajtandó rövid fordulatokhoz és a rövid megálláshoz szükséges egyensúly megnyerésében gyakoroltassék. Gyakorlatban mindig a sebes vágtát alkalmazzák, mellyel a ló egy perc alatt 500 lépésre (375 méterre) s átlag 9 perc alatt 3 kilométerre halad. A futtatás (carriére) a legnagyobb erőmegfeszítésig fokozott vágta és csak rövid távolságokra alkalmazható.

A lóidomítás alatt a lovat helyes «támaszkodás»-hoz kell szoktatni; ez abban áll, hogy a ló állkapcsai a zablában mindig némi gyönge támaszt keressenek; ha a támaszkodás felette kemény v. igen erős, akkor a lovas csak erőmegfeszítéssel képes lovát vezetni v. megállítani; «szívós»-nak nevezik azt a támaszkodást, melynek a lovas engedése v. visszatartása a támaszkodás fokában változást nem idéz elő; ez a ló érzékeinek tompultságától származik és leginkább sárló kancáknál vagy kábaságra hajlandó lovaknál fordul elő. «Kéz- vagyis szár mögött létel»-nek nevezik azt, ha a ló a zablára való támaszkodástól irtózik és nem akar előre menni; ez leginkább oly lovaknál fordul elő, melyek igen érzékeny szájuak és melyek a szárak tulságos meghúzása v. rángatása által a támaszkodástól elriasztattak; ilylovak a hátsó lábon teendő fordulatoknál gyakran nem engedelmeskednek és ilyenkor fejöket akként helyezik, hogy a szár kezelése hatástalanná válik.

A lónak fejtartására általános szabály nem állapítható meg; az a ló testalkotásától függ; általában az a fejtartás a legjobb, mellyel a ló legkényelmesebben járhat és még erősen megragadva is engedelmes marad. A legtöbb lóra a legcélszerübb fejtartás az, amelynél a ló feje majdnem függőlegesen, orra pedig csípőivel egyenlő magasságban áll. Egyenes vonalon való járás alatt a ló feje egyenest állítandó; minden fordulatkor a ló feje kevéssé «befelé», azaz a fordulat oldala felé állítandó. A lófej oldaltartásához szükséges nyakhajlítás ott történjék, ahol a fej a nyakkal egyesül, t. i. az állkapcák mögött; a hajltás csakis oly mérvü legyen, hogy a lovas a ló nyakán át lenézvén, a ló belső szemívét láthassa. A ló «összeszedése» alatt azt értik, ha a lovas mindkét szárnak erősebb meghúzása mellett még combjaival is szorítja a lovat; ekkor a lónak nyaka és feje magasabb állásba jut s a ló hátsó lábait jobban maga alá veszi.

Az oldaljárásokkal a lóval megértetjük, hogy a szármeghúzással és a combnyomással mit akarunk elérni. Közönségesen csakis a következő oldaljárások gyakoroltatnak: «vállat be», «féloldalazás», «fart be» és «egész oldalazás». Az oldaljárások csakis lépésben gyakoroltatnak. A lovasnak mindig szem előtt kell tartania, hogy a ló főleg a szárakkal vezetendő és a combok a vezetést csak támogatják; az oldaljárásoknál soha sem szabad csupán csak az egyik combbal hatni; mindig az egyik comb a lovt oldalt járatja, a másik pedig az oldal felé való sietést gátolja, v. pedig a lovat, ha magát visszatartaná, előre ösztönzi.

Az akadályokon való áthatolást eleinte lovas nélkül gyakoroltatják, hogy a fiatal ló bátor, nyugodt nekimenésre szoktattassék, anélkül hogy lábai a lovas súlya alatt cél nélkül megerőltetnének és a lovas veszélyeztetnék; mikor a ló lovas nélkül a közönségesen előforduló akadályokon, azaz vízzel telt és száraz árkokon, sorompókon, sorompós árkokon nyugodtan és biztosan átugrik, továbbá átugratásra felette széles, vízzel telt, valamint száraz árkokon keresztül ügyesen átmászik, meredek lejtőkön biztosan felmászik és végre némileg ingoványos helyeken félelem nélkül áthalad, akkor azután hozzászoktatandó, hogy mindezen akadályokon lovassal is áthatoljon. Az árkok kezdetben egy, később két méter szélesek s a sorompók eleinte csak 45, később azután fokozatosan mindig magasabbak lgyenek, míg végre 80 cm. magasságuak lehetnek.

Az úszást is előbb lovas nélkül kell gykoroltatni; hogy a ló a vízbe való menéstől ne irtózzon, előbb 1-1,5 m. kemény talaju vizen kell néhányszor átlovagolni. Az úszást mindig áramló folyóvizeken gyakorolják, mert éppen az áramlat legyőzése képezi az úszás nehezebb részét és következőleg ezt kell főleg gyakoroltatni.

A magas iskola szerinti idomításnak célja az, hogy a ló képes legyen oly testtartással is egyensúlyban maradni, mellyel a test súlypontján át képzelhető függőleges a csipőkön áthalad, míg a közönséges idomításnál megelégszünk, ha az említett függőleges valamivel hátrább esik, mint a nem idomított lónál. A magas iskola megkülönbözteti a földön és a föld fölött begyakorlandó mozdulatokat, melyek mindannyian a ló természetes járómódjainak és ugrásainak tökéletesbítései. A magas iskola járómódjai: a passage, a piaffe vagyis «büszke lépés» és a redoppe; a föld fölött azaz felugrás közben végzendő gyakorlatok: a levade, pesade, terre á terre, mezaire, courbette, crouppade, ballotade és a capriole.

Embereknek a L.-ra való oktatására jól idomított lovakat használnak, melyeknek határozott, de nem igen kemény járásuk van. Ha a kezdő lovas a lovon való üléshez már némileg hozzászokott, akkor nem lovagoltatják mindig ugyanazon az egy lovon, hanem folytonosan más-más természetü lovat adnak alája. Mielőtt a kezdő lovast a vezetésre oktatnák, a lépő, ügető és vágtató lovon való nyugodt és helyes ülésre szoktatják. A L.-ban való oktatást három időszakra osztják: az elsőben arra törekednek, hogy a kezdő lovas a lóhoz bizalmat és helyes, szilárd ülést nyerjen; a másodikban a csikó-zablával való vezetést és a harmadikban végre a feszítő zablával való lovaglást és annak lóháton való használatát tanítják.

Forrás: Pallas Nagylexikon