Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Ludvigh... ----

Magyar Magyar Német Német
Ludvigh... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Ludvigh

1. Gyula, a magyar királyi államvasutak elnök-igazgatója, l. János fia, szül. Szepes-Bélán 1841. Már 10 éves korában külföldre jutott, Brüsszelben látogatta az iskolákat, azonban emellett mindenkor magyar szellemü nevelésben részesült. Mérnöki tanulmányait Belgiumban befejezvén, Spanyolországba ment egy francia vasútépítő társulathoz, hol 1863-től 1866-ig részt vett a cataloniai és a Sierra Morenán átvezető sevilla-portugáli vasút tanulmányozásában és kivitelében. Majd 1866. visszatért Belgiumba s közreműködött a brüsszeli összekötő vasút tervezésénél. A magyar alkotmány helyreállítása után főleg Mikó Imre gróf és Hollán Ernő, a magyar közlekedésügy akkori vezetőinek ösztönzésére a magyar állam szolgálatába lépett, kineveztetvén osztálymérnökké a vasúti központi irodába, s ezen idő óta állandóan államszolgálatban maradt, fokozatosan előhaladva jelenlegi fényes állásáig. Még 1868-ban a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium kiküldötte őt Heironymi Károllyal együtt Franciaország és Belgium vasutai és közmunkáinak tanulmányozására; onnan visszajövén, közreműködött a károlyváros-fiumei és nagyvárad-kolozsvári, valamint később a hatvan-szolnoki vasút nyomjelzésénél. A közlekedésügyi kormányzat 1872. a törökországi vasútvonalak és ezeknek a többi európai hálózattal való csatlakozási módjának helyszini tanulmányozásával bizta meg. L. a legnagyobb nélkülözések és veszélyek közt utazta be, közben némi közelítő felvételeket téve, Törökországot és Szerbiát két irányban, ugyanis a szaloniki-mitrovicai s a konstantinápoly-belgrádi útvonalakat vizsgálta meg, s onnen átmenve a boszniai vonalakat utazta be. Ezen helyszini tapasztalatok alapján feltüntette a boszniai vonalak nehézségeit s megjelölte az addig tekintetbe nem vett legrövidebb csatlakozást Szerbiával, illetőleg megjelölte azon irányt, melyet a Fekete- és Középtenger közti vizválasztó legkönnyebb áthatolása céljából Üszkübtől Kumanova felé követni kell, amely irányban a vasút később a Morava völgyén tényleg ki is építtetett. 1874. a boszniai vasúti csatlakozások (Samac és Novinál), 1875. a román csatlakozás (Predeálon át), később a szerb vasúti csatlakozások tárgyalásánál képviselte a magyar kormányt, miután előbb a brassó-tömösi vasút tervezésével is meg volt bizva. Midőn 1881. a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumban a műszaki tanácsot szervezték, L. ehhez az út- és középítészeti osztály vezetőjévé neveztetett ki, 1882. pedig a vasút- és hídépítési osztály vezetésével bizták meg. Ebbeli minőségében irányadó befolyást gyakorolt az összes előforduló vasútépítési ügyekben, sőt 1883. óta mint az államvasutak összülésének kinevezett tagja, az államvasutak általános igazgatásában is tevékeny részt vett. Az 1885-iki budapesti országos kiállítás rendezésében L.-nak szintén igen kiváló szerep jutott, amennyiben a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium kiállításának rendezésével ő volt megbizva, mely a külföldi szaktekintélyek szerint is a kiállítás egyik legtanulságosabb és legérdekesebb része volt; ekkor kapta a kiállítás rendezése körül szerzett érdemeinek elismeréseül a III. osztályu vaskorona-rendet. 1887. az államvasutak újjászervezésekor az államvasutak elnökigazgatójává nevezték ki s egyúttal a miniszteri tanácsosi címet és jelleget kapta. Éppen L. elnökigazgatói időszakával kezdődik az államvasutak nagyszerü fellendülésének korszaka. L. mint Baross Gábornak és Lukács Bélának munkatársa segített az államvasutakat azon soha nem remélt fejlődés, s főleg financiális siker kimagasló fokára emelni a közismeretes, úttörő tarifális és egyéb reformokkal, melyek a külföld előtt is mintaképül szolgáltak, miközben egyaránt kitünt ugy az államvasutak általános igazgatási, mint forgalmi, kereskedelmi, pénzügyi és műszaki ügyeinek vezetésében. Kiváló műszaki ismereteit, illetve tanácsát a kereskedelemügyi tárca vezetői minden fontosabb egyéb technikai kérdésben is, mint a Vaskapuszabályozás terveinek megállapításánál vagy a budapesti Dunahidakra kiirt nemzetközi pályázat folytán béerkezett művek elbirálásánál, hol mint bizottsági elnök szerepelt, igénybe vették. Jelenleg mint az ezredéves kiállítás országos bizottságának tagja, de különösen mint a kiállítás X-ik csoportjának elnöke, mely a közlekedést, tengerészetet és hajózást karolja fel, készíti elő e csoportnak újabb fényes kiállítási sikereit. 1893-ban a magyar főrendiház élethossziglani tagjává nevezték ki. Az 1889-iki párisi világkiállítás alkalmából tartott nemzetközi vasúti kongresszus őt egyik kongresszusi szakosztály elnökévé választotta; e tisztéből kifolyólag a francia becsületrend nagy tiszti keresztjét nyerte. 1890. a török császári Medsidje-rend II-ik osztályával lett kitüntetve, 1892. pedig négy magas kitüntetésben részesült: ekkor kapta itthon a Lipót-rend lovagkeresztjét, továbbá a román korona-rend nagy tiszti keresztjét, a szerb Takova-rend II. osztályu jelvényét és a Szt. Pétervárt tartott nemzetközi vasúti kongresszus alkalmából a szt. Szaniszló-rend II. osztályu jelvényét. A következő évben a porosz korona-rend II. osztályát nyerte; 1895-ben pedig a Takova-rend I. osztályu jelvényét. V. ö. Gazdasági Mérnök (1887 márc. 6.); Ország-Világ (1887 márc. 5.).

2. L. János, publicista és országgyülési képviselő, a szabadságharc idején kormánybiztos, szül. Szepes-Bélán 1812., megh. Budapesten 1870 jul. 11-én. Iskoláit Késmárkon, Eperjesen és Sárospatakon végezte, többek közt mint Pulszky Ferencnek és Henszlmann Imrének iskolatársa. Már jogászkorában foglalkozott irodalommal, később magyar nyelvművelő társaságot alakított a Szepességen, melyet azonban a nádor és kancellária betiltottak. Feltünő tehetségeinek és munkásságának első jutalma az lett, hogy előbb Szepes-Béla városa, később a XVI szepesi város kerülete főjegyzőjévé választotta; ugyancsak a szepesi városok küldötték őt az országgyülésre, hol erélyesen küzdött azoknak ősi országgyülési szavazatjoga mellett, mely célből egy akkor nagy feltünést keltett okmányt állított össze s nyujtott be az országgyüléshez kérvény alakjában, mely a szepesi városok diplomatikai történetét foglalta magában. Ez időben kezdett a hirlapirodalommal foglalkozni, mint számos hirlapnak, öbbek közt Kossuth Pesti Hirlapjának szorgalmas levelezője. 1848. az iglói kerületet képviselte, s az országgyülés egyik jegyzőjévé választotta. A szabadságharcban nevezetes részt vett s mint kormánybiztos működött a táborban. 1849. tehetségeinek és érdemeinek elismerésével a hétszemélyes tábla birájává nevezték ki, de a kormánytól nyert folytonos újabb fontos küldetések miatt ez állást nem foglalhatta el. Kossuth neki egy ízben a pénzügyminiszteri tárcát is felajánlotta, de nem fogadta el. Közbejövén azután az 1849-iki gyászos események, L.-re is kimondatott a halálos itélet. 1850-ben a külföldre menekült, hol Brüsszelben telepedett meg. Itt igen benső barátságban élt Jósika Miklós báróval, s fáradhatatlanul dolgozott saját és családja fentarthatása érdekében, szünetlenül hazafias érdekeket is szolgálva. Ez időben munkatársa volt az Indépendance Belge-nek s a Magyar Sajtónak, utóbb a Honnak brüsszeli levelezője s vezércikkezője, politikai, társadalmi és közgazdasági kérdésekkel foglalkozva. 1861. a késmárki kerület képviselőjévé választotta őt, de nem jött haza, valamint 1865. sem fogadta el e kerület meghivását. Azonban 1869., mikor két kerület választotta meg képviselőjévé, a késmárki és Szeged városa, Késmárknak mint szülőföldjének mandátumát elfogadván, hazajött, s a balközépen foglalt helyet, rendes munkatársa maradván a Honnak. Ez időben már sokat betegeskedvén, haláláig már csak tollal szerepelt a politikai mozgalmak terén. V. ö. Vasárnapi Újság (1870 jul. 24.); Hon (1870 jul 12. és 13.).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is