1. Gyula, a magyar királyi államvasutak elnök-igazgatója, l.
János fia, szül. Szepes-Bélán 1841. Már 10 éves korában külföldre jutott,
Brüsszelben látogatta az iskolákat, azonban emellett mindenkor magyar szellemü
nevelésben részesült. Mérnöki tanulmányait Belgiumban befejezvén,
Spanyolországba ment egy francia vasútépítő társulathoz, hol 1863-től 1866-ig
részt vett a cataloniai és a Sierra Morenán átvezető sevilla-portugáli vasút
tanulmányozásában és kivitelében. Majd 1866. visszatért Belgiumba s
közreműködött a brüsszeli összekötő vasút tervezésénél. A magyar alkotmány
helyreállítása után főleg Mikó Imre gróf és Hollán Ernő, a magyar közlekedésügy
akkori vezetőinek ösztönzésére a magyar állam szolgálatába lépett,
kineveztetvén osztálymérnökké a vasúti központi irodába, s ezen idő óta
állandóan államszolgálatban maradt, fokozatosan előhaladva jelenlegi fényes
állásáig. Még 1868-ban a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium kiküldötte őt
Heironymi Károllyal együtt Franciaország és Belgium vasutai és közmunkáinak
tanulmányozására; onnan visszajövén, közreműködött a károlyváros-fiumei és
nagyvárad-kolozsvári, valamint később a hatvan-szolnoki vasút nyomjelzésénél. A
közlekedésügyi kormányzat 1872. a törökországi vasútvonalak és ezeknek a többi
európai hálózattal való csatlakozási módjának helyszini tanulmányozásával bizta
meg. L. a legnagyobb nélkülözések és veszélyek közt utazta be, közben némi
közelítő felvételeket téve, Törökországot és Szerbiát két irányban, ugyanis a
szaloniki-mitrovicai s a konstantinápoly-belgrádi útvonalakat vizsgálta meg, s
onnen átmenve a boszniai vonalakat utazta be. Ezen helyszini tapasztalatok
alapján feltüntette a boszniai vonalak nehézségeit s megjelölte az addig
tekintetbe nem vett legrövidebb csatlakozást Szerbiával, illetőleg megjelölte
azon irányt, melyet a Fekete- és Középtenger közti vizválasztó legkönnyebb
áthatolása céljából Üszkübtől Kumanova felé követni kell, amely irányban a vasút
később a Morava völgyén tényleg ki is építtetett. 1874. a boszniai vasúti
csatlakozások (Samac és Novinál), 1875. a román csatlakozás (Predeálon át),
később a szerb vasúti csatlakozások tárgyalásánál képviselte a magyar kormányt,
miután előbb a brassó-tömösi vasút tervezésével is meg volt bizva. Midőn 1881.
a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumban a műszaki tanácsot szervezték, L.
ehhez az út- és középítészeti osztály vezetőjévé neveztetett ki, 1882. pedig a
vasút- és hídépítési osztály vezetésével bizták meg. Ebbeli minőségében
irányadó befolyást gyakorolt az összes előforduló vasútépítési ügyekben, sőt
1883. óta mint az államvasutak összülésének kinevezett tagja, az államvasutak
általános igazgatásában is tevékeny részt vett. Az 1885-iki budapesti országos
kiállítás rendezésében L.-nak szintén igen kiváló szerep jutott, amennyiben a
közmunka- és közlekedésügyi minisztérium kiállításának rendezésével ő volt
megbizva, mely a külföldi szaktekintélyek szerint is a kiállítás egyik
legtanulságosabb és legérdekesebb része volt; ekkor kapta a kiállítás rendezése
körül szerzett érdemeinek elismeréseül a III. osztályu vaskorona-rendet. 1887.
az államvasutak újjászervezésekor az államvasutak elnökigazgatójává nevezték ki
s egyúttal a miniszteri tanácsosi címet és jelleget kapta. Éppen L.
elnökigazgatói időszakával kezdődik az államvasutak nagyszerü fellendülésének
korszaka. L. mint Baross Gábornak és Lukács Bélának munkatársa segített az
államvasutakat azon soha nem remélt fejlődés, s főleg financiális siker kimagasló
fokára emelni a közismeretes, úttörő tarifális és egyéb reformokkal, melyek a
külföld előtt is mintaképül szolgáltak, miközben egyaránt kitünt ugy az
államvasutak általános igazgatási, mint forgalmi, kereskedelmi, pénzügyi és
műszaki ügyeinek vezetésében. Kiváló műszaki ismereteit, illetve tanácsát a
kereskedelemügyi tárca vezetői minden fontosabb egyéb technikai kérdésben is,
mint a Vaskapuszabályozás terveinek megállapításánál vagy a budapesti
Dunahidakra kiirt nemzetközi pályázat folytán béerkezett művek elbirálásánál,
hol mint bizottsági elnök szerepelt, igénybe vették. Jelenleg mint az ezredéves
kiállítás országos bizottságának tagja, de különösen mint a kiállítás X-ik
csoportjának elnöke, mely a közlekedést, tengerészetet és hajózást karolja fel,
készíti elő e csoportnak újabb fényes kiállítási sikereit. 1893-ban a magyar
főrendiház élethossziglani tagjává nevezték ki. Az 1889-iki párisi
világkiállítás alkalmából tartott nemzetközi vasúti kongresszus őt egyik
kongresszusi szakosztály elnökévé választotta; e tisztéből kifolyólag a francia
becsületrend nagy tiszti keresztjét nyerte. 1890. a török császári
Medsidje-rend II-ik osztályával lett kitüntetve, 1892. pedig négy magas
kitüntetésben részesült: ekkor kapta itthon a Lipót-rend lovagkeresztjét, továbbá
a román korona-rend nagy tiszti keresztjét, a szerb Takova-rend II. osztályu
jelvényét és a Szt. Pétervárt tartott nemzetközi vasúti kongresszus alkalmából
a szt. Szaniszló-rend II. osztályu jelvényét. A következő évben a porosz
korona-rend II. osztályát nyerte; 1895-ben pedig a Takova-rend I. osztályu
jelvényét. V. ö. Gazdasági Mérnök (1887 márc. 6.); Ország-Világ (1887 márc.
5.).
2. L. János, publicista és országgyülési képviselő, a
szabadságharc idején kormánybiztos, szül. Szepes-Bélán 1812., megh. Budapesten
1870 jul. 11-én. Iskoláit Késmárkon, Eperjesen és Sárospatakon végezte, többek
közt mint Pulszky Ferencnek és Henszlmann Imrének iskolatársa. Már
jogászkorában foglalkozott irodalommal, később magyar nyelvművelő társaságot
alakított a Szepességen, melyet azonban a nádor és kancellária betiltottak.
Feltünő tehetségeinek és munkásságának első jutalma az lett, hogy előbb
Szepes-Béla városa, később a XVI szepesi város kerülete főjegyzőjévé
választotta; ugyancsak a szepesi városok küldötték őt az országgyülésre, hol
erélyesen küzdött azoknak ősi országgyülési szavazatjoga mellett, mely célből
egy akkor nagy feltünést keltett okmányt állított össze s nyujtott be az
országgyüléshez kérvény alakjában, mely a szepesi városok diplomatikai
történetét foglalta magában. Ez időben kezdett a hirlapirodalommal foglalkozni,
mint számos hirlapnak, öbbek közt Kossuth Pesti Hirlapjának szorgalmas
levelezője. 1848. az iglói kerületet képviselte, s az országgyülés egyik
jegyzőjévé választotta. A szabadságharcban nevezetes részt vett s mint
kormánybiztos működött a táborban. 1849. tehetségeinek és érdemeinek
elismerésével a hétszemélyes tábla birájává nevezték ki, de a kormánytól nyert
folytonos újabb fontos küldetések miatt ez állást nem foglalhatta el. Kossuth
neki egy ízben a pénzügyminiszteri tárcát is felajánlotta, de nem fogadta el.
Közbejövén azután az 1849-iki gyászos események, L.-re is kimondatott a halálos
itélet. 1850-ben a külföldre menekült, hol Brüsszelben telepedett meg. Itt igen
benső barátságban élt Jósika Miklós báróval, s fáradhatatlanul dolgozott saját
és családja fentarthatása érdekében, szünetlenül hazafias érdekeket is
szolgálva. Ez időben munkatársa volt az Indépendance Belge-nek s a Magyar
Sajtónak, utóbb a Honnak brüsszeli levelezője s vezércikkezője, politikai,
társadalmi és közgazdasági kérdésekkel foglalkozva. 1861. a késmárki kerület
képviselőjévé választotta őt, de nem jött haza, valamint 1865. sem fogadta el e
kerület meghivását. Azonban 1869., mikor két kerület választotta meg képviselőjévé,
a késmárki és Szeged városa, Késmárknak mint szülőföldjének mandátumát
elfogadván, hazajött, s a balközépen foglalt helyet, rendes munkatársa maradván
a Honnak. Ez időben már sokat betegeskedvén, haláláig már csak tollal szerepelt
a politikai mozgalmak terén. V. ö. Vasárnapi Újság (1870 jul. 24.); Hon (1870
jul 12. és 13.).
Forrás: Pallas Nagylexikon