(ejtsd: makiavelli) Miklós, olasz államférfiu és
történetiró, szül. Firenzében 1469 május 3., megh. u. o. 1527 jun. 22. Ifjusága
éveiről alig tudunk valamit. Valószinü, hogy már a kilencvenes évek elején
irogatott s igy jogcímet szerzett arra, hogy polgártársai 1498. megválasszák a
tizek tanácsa titkárának és az ugynevezett második kancellária fejének. A
republikánus és demokrata párt ez időtől fogva tizennégy évig tartotta kezében
az állam gyeplőit, s ez alatt M.-nek a lehető legfontosabb szerep jutott hazája
kül- és hadügyei intézésében. Majd minden évben rábiztak egy-egy diplomáciai
küldetést, néha többet is, ugy hogy hivataloskodása idejében huszonháromszor
képviselte a várost idegen fejedelmek szine előtt. E mellett ő szerkesztette a
legfontosabb állami okiratokat, a főtanácsok jegyzőkönyveit, a külföldi
hatalmasságokkal kötött szerződéseket.E küldetései alatt az a meggyőződés
érlelődött meg benne, hogy az olasz államok nem fogják megóvhatni szabadságukat
mindaddig, míg területüket csupán zsoldos csapatok fogják megvédelmezni.
Átértette és kimondta, hogy a bérenc hadsereg helyébe nemzeti honvédelmet kell
tenni. S ekkor egész M. leghiresebb munkája az Il Principe (1513), Medici Péter
fiának, Lőrincnek ajánlotta, kinek számára X. Leo pápa egy új signoriát akart
megalapítani. Ebből az ötletből fejti ki neki, mely módokon juthat valaki a
hatalom birtokába, miképen szilárdíthatja, miképen fejlesztheti uralmát. A
tanácsok, melyeket M. fejedelmének osztogat, kétségkivül erkölcstelenek. A
cinquecento e tekintetben bizonyos «moral insanity»-ban szenvedett. A
diplomáciai kódex egyik legfontosabb tana volt: csalni és orgyilkossággal
dolgozni. Ezt látta M. mindenütt, ezt a gyakorlatot foglalta elméletbe. Ez
elmélet, melyet Janin a «politikai eszközök iránt való közömbösség tanának»
nevez, tette M. nevét nemcsak hiressé, hanem sokáig és sokak előtt hirhedtté
is; ennek révén mentát a nagy iró neve a közbeszédbe, mely a machiavellizmus
szót ma is csak megbélyegző értelemben használja. A Principe tanait kiegészíti
a Discorsi sopra la prima Deca di Tito Livio (Értekezések Titus Livius tiz
könyvéről). A Principe-t és a Discorsi-t kiegészíti az Arte della Guerra vaskos
kötete. A két előbbi munkában is, de főkép a Discorsi-ban sokat szól M. a
«háboru mesterségé»-ről, főkép a nemzeti önvédelem szükségét fejtegetve. Amit e
műveiben vagy csak vázolt, vagy rendszertelenül vetett oda, azt
alaposantárgyalja az Arte della Guerra hét könyvében. Már korábban,
hivataloskodásának tartama alatt is talált időt némely kisebb politikai munka
megirására. Ma politikai röpiratoknak hinók e műveket, melyek legnagyobb részt
egy-egy aktuális napi kérdésről mondtak véleményt.Ilyen a Discorso sopra le
cose di Pisa (értekezés a pisai dolgokról, 1499); a Del modo di trattare i
popoli pella Val di Chianaribellati (Hogyan kell bánni a fellázadt val di
chianai lakossággal, 1502). Egy-két követi jelentése is bátran ide iktatható,
irodalmi művei sorába. Ilyen a Rapporto delle Cose della Magna (Jelentés a
németországi dolgokról, 1508); a Ritratti delle cose della Francia (Képek a
franciaországi dolgokról, 1510). A Csare Borgia mellett töltött hetekről is
bőven adott számot, leirva, miként ölte meg a zsarnok Vitellozzót és társait.
Ilyen kisebb politikai művei vannak munkássága második korszakából is; köztük a
legérdekesebb az 1520. irt Vita di Castruccio Castracani, egy luccai zsarnok
eszményesített életrajza, melyben szintén egyik eleven példáját kivánta
bemutatni Principe-jének. M. mint belletrista is igen előkelő helyet foglal el
az olasz irodalomban. Mandragora c. vigjátéka a század Plautus-utánzó darabjai
közül magasan kiemelkedik, mesteri képet adva a korabeli Róma megromlott
erkölcseinek. Másik vigjátéka a Clizia, Plautus Casina-jának átdolgozása. Irt
M. egy Belfagor c. novellát, néhány olasz verset, számos levelet és egy
Dialogo-t az olasz nyelvről is. M. munkáinak számos kiadásai közül legteljesebb
az 1813-iki firenzei. A róla szóló munkák közül legkiválóbbak: Villari P., N.
M. e i suoi tempi (Firenze 1877-1882) és Tommasini O., Le vita e gli scritti di
N. T. (Torino 1882). Magyarul megjelent a Fejedelem (ford. Perlaky Sándor, Pest
1848) és az Értekezések Titus Livius első tiz könyvéről (ford. Pados János, u.
o. 1862).
Forrás: Pallas Nagylexikon