Madách

Imre (sztregovai és kis-kelecsényi), költő, szül. Alsó-Sztregován (Nógrád) 1823 jan. 21., megh. u. o. 1864 okt. 4. Ősrégi nemesházivadéka volt, M. Imre, cs. és kir. kamarásnak és Majthényi Máriának elsőszülött fia. A világtól meglehetősen elszigetelt faluban, szülei kastélyában töltötte el gyermekkorát és első ifjuságát s egy külön nevelő vezetése alatt tanult. A családi körön kivül alig volt társasága s ez nagyban előmozdította azt, hogy kedélye mindvégig zárkozott maradt; kivált miután atyja 1834. elhalt, a fiu élénken működő szelleme táplálkozás végett leginkább könyvekre volt utalva. Elmélyedt hát könyveibe, beható ismereteket gyüjtött, s erős önmunkásságban fejlesztette szellemét. A 30-as évek élénkebb szellemi mozgalmainak hatása alatt mint 15 éves gyermek egyik öccsével együtt irott hetilapot szerkesztett Litteraturai Kevercs címmel, melynek olvasói kisebb testvérei, anyja és a nevelő voltak, tartalma pedig kis értekezések és ismeretközlő cikkek. Figyelemmel kisérte a folyóiratokat és olvasta a kor jelesebb magyar költőit is. 1838-39. az egyetemre Pestre került, egyike volt a legkitünőbb hallgatóknak. Barátjaival együtt Lónyay Menyhértnél egy kis irodalmi kört alakított, melyben ő lirai kisérletekkel vett részt; szivesen vetette alá magát a kritikának, s a - leginkább technikai okokból - hibáztatott darabokat habozás nélkül megsemmisítette. A megmaradottakból 26 darabot Lantvirágok címen (Pest 1840) kézirat gyanánt kinyomtatott rokonai és barátai számára. Egy szerelmi ábránd hangjai voltak ezek, melyről imádott anyja iránti tekintetből lemondott. Husz éves volt, midőn az egyetemről az átlagot jóval meghaladó műveltséggel hazakerülve, Nógrád vmegyében mint tiszteletbeli aljegyző a közpályára lépett. Rögtön feltünt mind hivatalában, mind a gyüléseken korrekt fogalmazásával és előadásának tartalmasságával.Együtt emelkedett elválhatatlan barátjával, Szontágh Pállal, ki az addig bátortalan és visszavonuló M.-ot bevitte a társaság és a gyakorlati élet pezsgő elevenségébe. Barátjával együtt egy Nógrádi Képcsarnok c. irott füzetet állított össze a megyei közélet nevezetesebb alakjait jellemző epigrammokból. E mozgalmasság jótékonyan hatott előbb igen is szentimentális világnézetére, s azt a humor elemével frissítette föl. A megye közéletében mint jegyző, majd mint főbiztos jelentékeny állást foglalt el; de minden hivatalos elfoglaltsága mellett 1843-48. élte irodalmi tanulmányai és munkássága legtevékenyebb korszakát. Számos liraikölteményen, néhány elbeszélésen és esztetikai értekezésen kivül hat drámája készült el, mind 5 felvonásos és jambusban, u. m.: Jó név és erény, Csak tréfa, Commodus, Mária királyné, Csák végnapjai, Férfi és nő. Ezek közül kettővel akadémiai jutalomra is pályázott s a Csákkal dicséretet is nyert, de egyébként nem lépett föl velök, maga lévén magának legszigorubb birálója. Mindezekben vannak meglepő szépségek, de a szinszerüség hiányával vannak, s irójuk sokat küzd a nyelvvel. Politikai cikkeket is irt, leginkább névtelenül, a Szalay-Csengery-féle Pesti Hirlapba, melynek centralista irányát melegen üdvözölte. M. 1845 jul. 20. nőül vette Fráter Erzsébetet, Fráter Pál bihari alispán leányát, s családi körében mint férj és apa teljesen boldognak érezte magát. Nősülése óta csesztvei birtokán lakott, a megye székhelyéhez közelebb. 1848. midőn éppen kivívott tekintélye alapzatán egész lelkesedésével akart a tettek mezejére lépni, az éveken át tulfeszített munka következtében felújult régi betegsége, mely ágyba döntötte s csak a nagy nemzeti dráma lezajlása után épült fel. Ekkor két évet visszavonultan, csendes családi körében töltött, amikor két nagy csapás érte. Egy politikai üldözöttnek adott menedékért 1852 aug. elfogták, s előbb a pozsonyi vizi kaszárnyában, majd a pesti újépületben szenvedett majdnem egy évig tartó rabságot. A következő évi májusban a fogságból kibocsátották ugyan, de Pesten kellett felügyelet alatt maradnia. Mikor végre ez év aug. hazamehetett, családi boldogságát feldúlva találta. Különvált nejétől s visszatért anyjához Alsó-Sztregovára és annak szive melegénél élte le hátralevő éveit. Keserü csalódása érzékeny és ideális irányu lelkét majdnem a kétségbeesés martalékává tette. Szivbaja is erősebben jelentkezett, de ezt titkolta anyja előtt. Gyötrődéseit újabb (főleg történelmi és filozofiai) tanulmányokkal és munkával igyekezett leküzdeni. 1853-54. politikai szatirákban öntötte ki keserüségét s ekkortájban irta Civilizátor c. szatirikus vígjátékát és 1855. átdolgozta Mária királynéját. A világnézetén erőt vett sötét humorba egy Szontágh Pálhoz intézett költői levele enged bepillantást. Ez episztola fogalmazványa alá utólag vetett reflexióban ismerszik fel először Az ember tragédiájának eszméje: Ádám, ki a teremtés óta folyvást más és más alakban jelenik meg, de alapjában mindig ugyanaz a gyarló embermarad, a még gyarlóbb Évával oldalán. Ez az eszme vissza-visszatért, s a keserü hangulatából, világtörténeti szemlélődéseiból, a schopenhaueri filozofiának is hatása alatt érlelődött meg benne egy költői mű eszméje az ember hiu vergődéseiről. A világirodalom egy pár nagy műve (Goethe Faustja, Byron Manfrédja) lebegett előtte abban, hogy e filozofikus eszmét drámai költeménnyé formálja meg. Eleinte pesszimista felfogással kezdte művét, Ádámban a mindig küzdő s mindig tragikusan elbukó embert, Évában a gyarló asszonyt akarta festeni. De mialatt a mű készült (1857-60.), lelke a munkától mindjobban fölpezsdült, világnézete tisztult, az emberiség történetében felismerte a fényesebb mozzanatokat is és a nő eszméjét már nemcsak neje, hanem anyja képe után is mintázta. Igy átalakult e mű alapterve és világnézete, s a kész műben az emberiség történetének vigasztalan képeit csak Lucifer, a tagadás szelleme vezeti az ember elé, hogy meghamisítván előtte a világ történetét, megingassa rendeltetésébe vetett hitét; de az isteni gondviselés megtartja az ingadozni kezdő Ádámot. A lelkes munka kigyógyította a költőt lelki bánatából s visszaadta az életnek. 1861. elfogadta a balassagyarmati választó-kerület mandátumát, s az országgyülésen a felirati vitában egy jeles beszéddel tünt fel. Ekkor magával hozta a fővárosba nagy művét is, hogy kikérje róla Arany János véleményét, azzal az elhatározással, hogy kedvezőtlen birálat esetén megsemmisíti a művet. A vélemény rendkivül kedvező volt, a mű bemutatása a Kisfaludy-társaságban egész diadal volt. Igy jelent meg Az ember tragédiája először 1861., mire a Kisfaludy-társaság 1862. rögtön tagjául választotta M.-ot. A bevezetésekor esett önkéntelen ováció - Arany vezette be - volt az egyetlen nyilvános ünneplés, melyben a költő részesült; székét Az esztetika és társadalom viszonyos befolyásáról c. értekezésével foglalta el. 1863. az akadémia tisztelte meg tagsággal, de székét ittmár régi betegségének felújulta miatt nem foglalhatta el személyesen, helyette Bérczy Károly olvasta fel A nőről, különösen esztetikai szempontból c. munkáját. Munkakedve ekkoriban tetőpontján állt. Mózes c. 5 felv. műve egy tragédia pályázaton feltünést keltett (az akadémiánál), de inkább dramatizált eposz lévén, nem nyert. Arany Koszorujában (1863-64) apróbb költeményei jelentek meg és Kolozsiak c. elbeszélése (1864), továbbá egy Tündérálom c. drámai költemény mutatványa. E mű első részét bemutatták a Kisfaludy-társaságban, de folytatása közben a költő régi szivbajában meghalt. A Koszoruban Arany szép nekrologot irt róla, emlékbeszédet pedig barátja Bérczy Károly tartott felette a Kisfaludy-társaság 10866-iki közülésén. E beszéd a mellett, hogy hű jellemzése M.-nak, életére is a legnevezetesebb forrás eddig. Műveit összegyüjtve Gyulai Pál adta ki a költő fiának megbizásából (Budapest 1880, 3 köt.). Főműve, Az ember tragédiája azóta a magyar nemzet egyik legkedveltebb szellemi táplálékává lett, nagyszerü koncepciója, fenkölt eszmevilága, költői szépségei és magvas gondolatai miatt. Paulay Ede 1883-ban szinre alkalmazta s a szinpadon is fényes hatással adták. Lefordították német nyelvre is, több ízben is: Dietze (Pest 1865), Siebenlist (Pozsony 1886), Sponer, Dóczi, Lechner (a Reclam-féle Universal-Bibliothek-ban). Továbbá előadták német szinpadokon is, igy Hamburgban (igen nagy sikerrel), Bécsben és szintén kiváló sikerrel a prágai nemzeti szinházban. Fejtegetésével itthon is kitünő elmék foglalkoztak (Arany, Greguss, Szász Károly, Beőthy Zsolt, Alexander Bernát stb.). A mű jelentékeny költői, de még nagyobb bölcselkedő elme alkotása. Bizonyos analogiák az említett világirodalmi művekkel nem teszik azok puszta utánzatává, reminiszcenciájává. Koncepciója épp oly fenséges mint merész: bemutatni azembert, amint a világtörténetet átéli, s minden bukása után új küzdelemre támad, oldalán a nővel,aki sokszor gyarló mint ő, de egészben mégis nemtője lesz; e küzdelmet a Gonosz elve igyekszik sikertelenné tenni, de a Gondviselés nem enged neki diadalt s az égi kegyelem előtt leboruló férfit azzal erősíti meg: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál. A műnek vannak egyes fogyatkozásai. Ádám nincs eléggé egyénítve, annál kevésbbé Lucifer; következetlenségek is vannak, főleg pedig a nyelv és verselés nem elég hajlékony és könnyű. E tekintetben Madách lirája is érezteti azt, hogy nem magyar vidéken élt és az irodalmi köröktől távol fejlődött.

Fia M. Aladár, szül. 1848. Jogi tanulmányainak végezte után körutat tett Európában; Londonban szoros kapcsolatba lépett a spiritiszta felekezettel. Lefordította Wallace természetbuvár munkáját a spiritizmusról s a Pesti Hirlapban cikksorozatot tett közzé e tanról. Versei (Hangok a pusztán) formában gyöngék, de helyenkint mély bensőségről tanuskodnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon