Madonna

(olasz) a. m. asszonyom, szűz Mária. Minden nyelvben elfogadott szó, olyan kép és szobrászati mű megjelölésére, mely Máriát vagy egyedül, vagy a gyermek Jézussal ábrázolja. Harmadik személyül gyakran Ker. szt. János is hozzájuk járul. Ha a kép ezeken kivül szt. Józsefet vagy még Annát, Mária anyját is ábrázolja, akkor Szent-Családnak nevezzük. Ha pedig Mária trónon ülve ábrázoltatik és tőle jobbra-balra egy-egy vagy többszent áll, azt a képet Szent-Társaságnak (Santa Conversazione) nevezzük. A M.-kép mind e három fajtáján helyet foglal sokszor a megrendelő és fölajánló, donator alakja, rendesen térdelve imádkozó helyzetben. Vannak képek, melyeken Mária látományként a felhők közt jelenik meg, alul pedig szentek állanak. Ezt is M.-nak szokás nevezni, például ilyen a Sixtus-féle M. a drezdai képtárban. Máriának ábrázolása majdnem olyan régi, mint a keresztény művészet. A katakombákbeli festmények közt is fordulnak elő fehér köntösbe öltözött női alakok, melyeket némelyek Máriának, mások ellenben az egyház jelképének tartanak. A M.-kép a VI. sz.-tól kezdve általános, először a keletikereszténység művészetében fejlődött ki. A bizánci M.-t szigoruan vallásos és misztikus fölfogás jellemzi, az anya és gyermeke közti szeretet nem jut kifejezésre; Mária, a mennyek királynéja rendszerint trónon ül, dicsfénnyel övezett fejét kissé előre hajtja, arca hosszukás, szeme mandula-alaku, orra hosszu, álla hegyes, szája kicsiny, ujjai vékonyak, ölében tartja a gyermeket, aki jobbjával áldást oszt s pedig ugy, hogy hüvelyét, mutató és középujját kifeszíti, a másik kettőt pedig tenyeréhez szorítja. A kép háttere többnyire aranyos. Mária és Jézus festészeti előállítása egyszerü, kezdetleges. A bizanci művészet által megállapított e M.-kép általános volt a középkorban, a gör. keleti egyházban ma is dívik, sőt mint régi kegykép a katolikus templomokban is gyakori. Az olasz festők, Cimabue és Duccio, a XIII. sz. közepén még a bizanci mintát követték; Giotto és tanítványai szintén ragaszkodtak a régiség által megszentelt hagyományhoz. Azonban a XIV. sz.-ban Giotto utódai közt már találkoztak olyan festők, akik a merev vallásos és misztikus fölfogás korlátait áttörték, Máriát ugy ábrázolták, hogy gyermekét öleli, vagy Jézust isteni voltából kivetkőztették az által, hogy játszadozva ábrázolták. A renaissance festészet a XV. sz.-ban juttatta a M.-képen az anya és gyermeke közti szeretetet, tehát az emberi vonást, emberi érzelmeket kifejezésre. Ekkor keletkezett a M.-képnek az a fönséges, költői vonásu faja is, amelyen Jézus a földön fekve alszik, anyja pedig ájtatosságtól eltelten előtte térdre borul és imádja, mert tudja, hogy a gyermek, akit szült, akit szeret és ápol, egyszersmind Isten, a világ megváltója. A festők közt Filippo Lippi, a szobrászok közt Luca della robbia volt leghivatottabb művelője aM.-kép e fajának, amely utóbb Németalföldön (Rogier von der Weyden) és Németországban (Schongauer Márton, Zeitblom, Dürer) is meghonosult. Olaszországban a festészetnek mind nagyobb és nagyobb valószerüségre való törekvésével karöltve a M.-kép inkább és inkább családi jelleget nyert, de azért titokzatos természetfölötti vonását is megőrizte. Jézus egyik kezével áldást oszt, a másik kezével játszik, virágot, almát, madart, könyvet tart, s igy jut kifejezésre isteni és emberi kettős természete. Ilyetén vallásos és emberi érzelem ömlik el Perugino, Francia, Giovanni Bellini, Andrea Mantegna, Girolamo dai Libri, Lionardo da Vinci és mások M.-képein. Rafael a régies felfogásból indult ki, s fokonkint fejlesztve befejezésre juttatta a keresztény művészet e tárgyát és oly műveket alkotva, melyek a festészet legnagyobb alkotásai sorában foglalnak méltó helyet. L. Rafael.

Forrás: Pallas Nagylexikon