(olasz) a. m. asszonyom, szűz Mária. Minden nyelvben
elfogadott szó, olyan kép és szobrászati mű megjelölésére, mely Máriát vagy
egyedül, vagy a gyermek Jézussal ábrázolja. Harmadik személyül gyakran Ker.
szt. János is hozzájuk járul. Ha a kép ezeken kivül szt. Józsefet vagy még
Annát, Mária anyját is ábrázolja, akkor Szent-Családnak nevezzük. Ha pedig
Mária trónon ülve ábrázoltatik és tőle jobbra-balra egy-egy vagy többszent áll,
azt a képet Szent-Társaságnak (Santa Conversazione) nevezzük. A M.-kép mind e
három fajtáján helyet foglal sokszor a megrendelő és fölajánló, donator alakja,
rendesen térdelve imádkozó helyzetben. Vannak képek, melyeken Mária
látományként a felhők közt jelenik meg, alul pedig szentek állanak. Ezt is
M.-nak szokás nevezni, például ilyen a Sixtus-féle M. a drezdai képtárban.
Máriának ábrázolása majdnem olyan régi, mint a keresztény művészet. A
katakombákbeli festmények közt is fordulnak elő fehér köntösbe öltözött női
alakok, melyeket némelyek Máriának, mások ellenben az egyház jelképének
tartanak. A M.-kép a VI. sz.-tól kezdve általános, először a
keletikereszténység művészetében fejlődött ki. A bizánci M.-t szigoruan
vallásos és misztikus fölfogás jellemzi, az anya és gyermeke közti szeretet nem
jut kifejezésre; Mária, a mennyek királynéja rendszerint trónon ül, dicsfénnyel
övezett fejét kissé előre hajtja, arca hosszukás, szeme mandula-alaku, orra
hosszu, álla hegyes, szája kicsiny, ujjai vékonyak, ölében tartja a gyermeket,
aki jobbjával áldást oszt s pedig ugy, hogy hüvelyét, mutató és középujját
kifeszíti, a másik kettőt pedig tenyeréhez szorítja. A kép háttere többnyire
aranyos. Mária és Jézus festészeti előállítása egyszerü, kezdetleges. A bizanci
művészet által megállapított e M.-kép általános volt a középkorban, a gör.
keleti egyházban ma is dívik, sőt mint régi kegykép a katolikus templomokban is
gyakori. Az olasz festők, Cimabue és Duccio, a XIII. sz. közepén még a bizanci
mintát követték; Giotto és tanítványai szintén ragaszkodtak a régiség által
megszentelt hagyományhoz. Azonban a XIV. sz.-ban Giotto utódai közt már
találkoztak olyan festők, akik a merev vallásos és misztikus fölfogás korlátait
áttörték, Máriát ugy ábrázolták, hogy gyermekét öleli, vagy Jézust isteni
voltából kivetkőztették az által, hogy játszadozva ábrázolták. A renaissance
festészet a XV. sz.-ban juttatta a M.-képen az anya és gyermeke közti
szeretetet, tehát az emberi vonást, emberi érzelmeket kifejezésre. Ekkor
keletkezett a M.-képnek az a fönséges, költői vonásu faja is, amelyen Jézus a
földön fekve alszik, anyja pedig ájtatosságtól eltelten előtte térdre borul és
imádja, mert tudja, hogy a gyermek, akit szült, akit szeret és ápol,
egyszersmind Isten, a világ megváltója. A festők közt Filippo Lippi, a
szobrászok közt Luca della robbia volt leghivatottabb művelője aM.-kép e
fajának, amely utóbb Németalföldön (Rogier von der Weyden) és Németországban
(Schongauer Márton, Zeitblom, Dürer) is meghonosult. Olaszországban a
festészetnek mind nagyobb és nagyobb valószerüségre való törekvésével karöltve
a M.-kép inkább és inkább családi jelleget nyert, de azért titokzatos
természetfölötti vonását is megőrizte. Jézus egyik kezével áldást oszt, a másik
kezével játszik, virágot, almát, madart, könyvet tart, s igy jut kifejezésre
isteni és emberi kettős természete. Ilyetén vallásos és emberi érzelem ömlik el
Perugino, Francia, Giovanni Bellini, Andrea Mantegna, Girolamo dai Libri,
Lionardo da Vinci és mások M.-képein. Rafael a régies felfogásból indult ki, s
fokonkint fejlesztve befejezésre juttatta a keresztény művészet e tárgyát és
oly műveket alkotva, melyek a festészet legnagyobb alkotásai sorában foglalnak
méltó helyet. L. Rafael.
Forrás: Pallas Nagylexikon