Mag

(növ. semen, spermum), a virágzó növények termésének nevezetes része, t. i. a termékenyülés után tovább fejlődő állapota a virág magrejtőjében levő petének, tehát M. a fogantatás után megérett pete, s a leendő növénynek előképletét csíra képében zárja magába. A M. részei a pete részeiből, termékenyülés után a következőképpen alakul: 1. A petekötő, mely a petét a magrejtőhöz erősítette, lesz a magkötő (magzsinór v. köldökzsinór, funiculus umbillicaris) s a magvat a termésnek valamely helyéhez (magsarjasztó) köti. A magkötő rövidebb v. hosszabb, néha oly kurta, hogy a mag nyeletlennek látszik. 2. Ami a pete burka volt, az lesz a mag héja v. mag burka (testa). Ez hártyanemű, különösen az olyan magé, amelyet kemény gyümölcsfal takar, v. bőrnemű, elkérgesedett, sőt kőkeménységű (szőllő) és vízgátló is, hogy télen a csíra meg ne sérüljön. Némely bogyó külső maghéja p. az egresféléké v. a gránátalmáé, húsos és leves, mint a gyümölcs húsa. A maghéj külszíne majd sima s ekkor gyakran fénylő, majd pontozott, szemölcsös v. tüskés, majd hálózatos emelkedései vannak. Némelykor egészen szőr burkolja, mint a gyapotét, vagy csak a tetején avagy az alján van szőrüstöke, mint a krepinnek, méreggyiloknak, füzikének meg a füzeknek. A M.-nak ezt a szőrruháját vagy szállítóját az iparban értékesítik p. a gyapotét. Végre lehet a maghéjnak köröskörül futó vagy csak az egyik oldalán levő zászlója. Ilyen zászlós magja szokott lenni a fenyveknek. A maghéj különben egy v. kétrétű, ahányrétű a pete burka volt. A külső maghéj (testa) keményebb szokott lenni, mint a belső (tegmen). A maghéjnak azt a foltját, amely a magkötőhöz volt erősítve, köldöknek mondjuk. Ez gyakran élesen van határolva, más színű és fénytelen. Közelébena sejtszövet némelykor taplós szemölccsé képződik, ez a magszemölcs (köldökszemölcs, strophiolum. p. az ibolya magván) vagy pedig a magvat körülzáró, többnyire laza, gyakran bogyóféle húsos és élénkszínű lepellé képződik ki. Ez a maglepel magköpönyeg, 1. Alpinia, arillus), p. a kecskerágón vagy a szerecsendión a muskátvirág v. szerecsendióvirág. A pete szája a magon elzáródik és elenyészik, de némelykor mint tűszúrást észrevehetjük, még pedig amint a pete egyenes, görbült v. visszafordult volt, a köldökkel szemközt v. a közelében. Némelykor itt is keletkezik a sejtek buja fejlődéséből magszemölcshöz hasonló kiemelkedés, melyet szájszemölcsnek v. csiraszemölcsnek (caruncula, kutyatej, Polygala) nevezünk, 3. A petéből lesz a magbél v. magfehérje (albumen), azaz parenchimanemü, s tartalék-eleséggel bőven megtöltött testes szövet (a magfehérnemű anyag kémiai összetétel). Sok növény megfehérje a csírán kivül van, s ezt vagy egészen körülfogja, vagy oldalról fekszik hozzája. A magbélnek az a része, mely a csíratömlőn (l. Pete) kívül van, külső magfehérje vagyis perispermium, a csiratömlőn belül levő az endospermium vagyis belső magfehérje. A magfehérje sejtfalának minemüsége és a tartalomrész szerint lehet tülöknemü, porcogós (kávé), húsos, olajnemü, v. lisztnemü (gabona). Márványozottnak akkor mondjuk, ha a maghéjnak sötétebb lemezei sugaras-öblösen hatják át, mint a szerecsendióét vagy az arékapálmáét. Ha a mag endo és perispermiuma a csia növekedése folytán elfogyott, a magvát fehérjétlennek (semen exalbuminosum) modjuk. Ilyen szokott lenni nagyobbára a kétszikűeknek. Az egyszikűek magvának 4. és legszükségesebb része a csíra (embryo, ébrény). Ez a petének petesejtjéből termékenyülés után támad, a leendő növénynek mintegy előképlete, nyugvó, még bontakozatlan, fejletlen állapotában, csak tavaszi csírázáskor ébred életre, lesz belőle a csíra-növényke, azután a rendes növény. A csírának legegyszerűbb alakja egy golyócska sziklevél nélkül (az orchideák, Orobanche, monotropeák, az aranka), máskor többnyire látni lehet rajta a tengelyt s ezen egy vagy több levelet. A tengely része a száracska (cauliculus). Ebből lesz a későbbi szár, s a törzs v. a csíra rügyecskéjével azaz a kelővel (Federchen, plumula) végződik. A tengelynek ellenkező, hengerded vagy kúpforma része a gyököcske (radicula), mely gyökérré nő meg. A kelő csírázáskor a földbe kibújik az első lomblevelek fejletlen képletei vannak rajta. A kelőt a magban a szik takarja. A legtöbb növény csírájának legelső levele jellemző s a későbbi, valőságos levelektől nagyon különböző, azért szik-, mag- vagy csiralevélnek vagy csak sziknek (cotyledon) nevezzük. A kibúvó sziklevél zöld színe csak a világosságon képződik, a maghéjba zártakor még nem zöld. A vastagabb és húsosabb sziklevél gyakran a magnak legnagyobb része (borsó). A sziklevelek száma szerint két- és egyszikű növényeket, továbbá szikteleneket különböztetünk meg (dicotyledones, monocotyledones et acetyledones). Az egyszikűek csírája rendesen hüvelyforma, a száracskát kürölfogja, a kelőt pedig beburkolja. A kétszikűek szikje átellenes helyzetű és inkább levélforma. Kettőnél több sziklevél nem normális, hanem kivételes, de nem ritkán lelni. Némely fenyő két szikje olyan mélyen hasadt, hogy a szik látszólag örves. Ezeket mondották többszikűeknek (polycotyledones). A csira fekvése és alakja nagyon különböző. A pázsitfélék csirájának nagy függeléke is van, melyet pajzsocskának v. magpajzsnak (scutellum) nevezünk. Ez az endospermiumhoz fekszik és csírázáskor a táplálékot belőle átveszi és a csírázó növénykének átadja.

Forrás: Pallas Nagylexikon