Magyar festészet

Magyarország területén a legrégibb festészeti művek: az Aquincumban napvilágra került egyik fürdő padlójának mozaikképe, mely két birkózó gladiátort és előttük guggoló mestert ábrázol, továbbá a pécsi őskeresztény sirkamra falfestményei. Mind a két emlék mintegy 600 évvel előzi meg a honfoglalást. Midőn a magyarok felvették a keresztény hitet és Szt. István szervezte a keresztény egyházat valószínű, hogy az országszerte épült számos templommal kapcsolatban a vallás céljainak szolgáló festészeti művek is keletkeztek, annál is inkább, mert a román építészet korában nem tartották teljesnek az olyan templomot, mely hiján volt a festészeti dísznek. De mivel az Árpád-házbeli királyok idejében a XI. és a XII. sz.-ban keletkezett legkiválóbb templomokat, nevezetesen a székesegyházakat a XIV. sz. és későbbi századok folyamán újjáépítették, s a szerzetesi templomok is sok viszontagságon estek át, önként következik, hogy a templomokat díszítő falképek is elenyésztek. A falképek annyira lényeges kellékei voltak a templomnek, hogy a félre eső kis falvak szerény templomai sem lehettek el nélkülök. Minthogy a falusi templomok nagyobb számmal is voltak, s közülök aránylag több elkerülte az ujjáépítést és egyéb visszontagságokat, azért legrégibb festészeti emlékeinket jobbára falusi templomok őrizték meg. Zala vármegyében Pécöl és Vas vármegyében Dömölk falu templomának falfestményei, továbbá Pozsony vármegyében Deákiban fönmaradt egykori bencés templom falain levő töredékek a XIII. sz. végéről valók lehetnek. XIV. sz-beli terjedelmesebb és aránylag ó karban levő falképek a következő helységek templomaiban maradtak fönn: Vas vmegyében Veleméren, Tótlakon és Mártyáncon, Zala vmegyében Furnicsén, Szepes vármegyében Zsegrán, Ugocsa vármegyében Fekete-Ardón, Gömör vármegyében Gecelfalván. Hazánkban a középkori festészetnek legérdekesebb emléke a szepesváraljai székesegyházban levő falkép: Mária trónon ül, ölében tartja a gyermek Jézust, jobbján térdel Róbert Károly király, kinek Mária a koronát a fejére teszi, balra Tamás érsek a koronát felajánlja, a király mögött Semsey Frank Tamás várnagy, az érsek mögött Henrik szepesi prépost térdel. A képet az utóbbi festeté 1317. Említésre méltók továbbá a lőcsei plébánia-templom falképei, melyek közül hét az irgalmasság testi cselekedeteit, hét a főbűnöket, husz pedig szt. Dorottya életének jeleneteit ábrázolja. Az Erdélyben fönmaradt e fajta emlékeket l. Falfestmények cím alatt. A fölsoroltakon kivül még vagy száz elpusztult falképnek töredékeit ismerjük. A legtöbbjét egykor mészkéreg takarta. Ámbár újabb időben a városok számadási könyveiből és egyéb régi följegyzésből számos olyan festőnek a neve került napvilágra, aki a középkorban Magyarországban gyakorolta művészetét, a sok között nem találkozik olyan, akinek művéről tudomással birnánk. Aquila János, radkersburgi (Stiria) festő a martyánci templomban magát is lefesté, s arcképét neve irásával is hitelesité. A budavári főtemplom újjá építésekor előkerült Nagy Lajos király János nevü festőjének a sirköve, tehát a nevét ismerjük, de műveiről nincs tudomásunk. A festmények tárgya vallásos szimbolikus, vallásos történeti és legendai; az utóbbiak közt Szt. László legendája többször előfordul. Előállitási módjuk u.n. al secco (l. Falkép), rajzukés szinezésük kezdetleges, sokszor szinte együgyü, nem művészi alkotások, hanem általánosan elterjedt minták után több-kevesebb járatossággal biró festők készítményei, akik mesterségüket kézművesi módon gyakorolták. Vidékenkint az ábrázolások tárgyában, az alakok és a csoportok elrendezésében, a rajzban és a szinek összeállításában mutatkozó eltérések a használt minták különbözőségéből származnak. Művészeti becsük hiányáért kárpótlást nyujt valószerüségük, amelynél fogva ama korabeli viseletet hűen tüntetik föl. A középkorból maradtak fenn, leginkább a felvidéki helységekben, a famennyezetre festett képek is. A hazai festészetnek művészetileg becsesebb emlékei a deszkára enyves festékkel (tempera) festett képek, melyek a szárnyas oltárok kiegészítő részét képezték (l. Szárnyas oltár).

Magyarországban a XV. sz. végén is a középkori irány dívott a művészet minden ágában, s igy a festészetben is. A Hunyadi Mátyás által behívott olasz renaissance művészek hatásának a festészet terén kevés nyoma van. Egyedüli emlékek a renaissance művészetü miniaturefestményekkel díszített korvinák (l. o.). A török hódoltság idejében a művészetek gyakorlata az ország legtöbb vidékén szünetelt; a XVI. és XVII. sz.-beli festészetünkről emlékek híján mitsem tudunk. A XVIII. sz. elején két hazai festő, Másnyoki Ádám és Kupeczky János emelkedett nagyobb hirre. Mind a ketten az arcképfestést művelték, életük javarészét külföldön töltötték és műveik legtöbbje is a külföldön van. A török hódoltság megszűnésekor nyugati Európában a barokk művészet dívott, amelynek egyik jellemző vonása, hogy az épület díszeinek fő alkotó elemeül fölhasználja a szobrászatot és a festészetet. A körülmények kedvezőbb alakulása következtében ez időtájt Magyarországban föllendült épitési tevékenység szintén a barokk művészetet követte, mely a szomszédos osztrák tartományok révén jutott ide. Hazai erők hiján Magyarország az épitészet terén s a művészet többi ágában, tehát a festészetben is a külföldre volt utalva. Az ekkor keletkezett nagyobbszabásu templomok és világi épitmnények, valamint azoknak szobrászati és festészeti dísze is külföldi mesterek művei. A XVIII. sz. folyamán Magyarországban számos külföldi, jobbára ausztriai festő dolgozott, névszerint: Maulpertsch Antal Ferenc (1724-96). Troper Pál (1698-1777), Kracker János Lukács (megh. Egerben 1779.), Sigrist Ferenc (1720-1807), Winterhalter János (1748-1807), Altomonte Márton (1682-1745) Grundmann Vazul (1765 körüli), Bergl János végül Dorfmeister (talán István) és Cymbal (a másik neve ismeretlen) A két utóbbinak származását és életkörülményeit homály födi; Maulpertsch A. kivételével a többiek személyéről szintén keveset tudunk. Maulpertsch határozott művészei egyéniségével, nagy járatosságával és csodálatos termékenységével valamennyi közül kiválik. Magyarországi művei: a győri székesegyházban, a székesfehérvári ciszterci (azelőtt jezsuita), u.o. a papnöveldei templomban (egykor karmelita), a váci székesegyházban, a Biró Márton püspök által 1758 táján épített sümegi plébániai templomban, a Brunswiek grófok által épített martonvásári (Fejér) kastély kápolnájában, az egri liceumi kápolnában, a gróf Erdődy Antal tábornok által épített Bohuszlavie (Trencsén) kastély kápolnájában és disztermében lévő boltozati falfestmények; a szombathelyi székesegyház három falfeswtményének vázlatát elkészíté, de csak az egyiknek festését fejezte be; Komáromban az András- (egykor jezsuita-) templom mennyezetét diszítő festményei elpusztultak. Legkiválóbb alkotása: ama falfestmények, melyek a pápai (Veszprém) plebánia-templomnak, a sekrestyének, az egyik oldalkápolnának s a két oratoriumnak menyezetét diszítik. A falképeken kivül számos olajfestésü képe maradt fönn, ilyenek: a Budavári helyőrségi templom, a zirci apátsági templom, a győri székesegyház főoltárának kpei, a bohuszlavici kastély-kápolna három oltárképe, végül valamennyi közt a legkiválóbb a székesfehérvári papnöveldei templom sekrestyéjében levő nagy olajfestmény, mely a fölfeszített Krisztust ábrázolja, Troger Pál festé a győri becés- (azelőtt jezsuita-) templom mennyxezeti falképeit és olajfestésü oltárképeit. Altomonte Márton festé a győri karmelita-templom oltárképeit. A győri Orsolya-szüzek templomának falképeit némelyek szerint a rejtélyes Dorfmeister, mások szerint Maulpertsch festette volna. Ugane művész festette a szigetvári templom falképét, mely Zrinyi Miklósnak és a vár hősi védelmének apoteozisát ábrázolja. Végül Dorfmeister műve a szombathelyi székesegyház szentélyénak boltozati képe, mely az Angyali üdvözletet ábrázolja. A szombathelyi papnövelde egyik termében levő falfestmények, melyek a négy egyházatyát ábrázolják, szintén Dorfmeister művei és 1791 készültek. A szombathelyi székesegyház boltozatának középső részében Mária születését sés bemutatását a templomban, továbbá u. o. a Szt. Mihály-kápolna mennyezetén az Utolsó ítélet Winterhalter János festé, az előbbit 1802., az utóbbit 1800. Kracker János Lukács ismert legjobb művei: a jászói prépostsági templom és a mostani könyvtárterem (1765) végül a liceumi könyvtárterem mennyezetét diszítő freskók. Ezeken kivül Eger környékén számos templom oltárképeit szintén Kracker műveinek tartják. Az egri liceum dísztermének boltozati falképeit Sigrist Ferenc 1741. a budapesti egyetemi templom falképeit 1776 körül Bergl János, a budavári kir. palota Zsigmond-kápolnájának falképeit Hauzinger János,, Eszterháza kastély disztermének mennyezetét Grundmann Vazul, a székesfehérvári székesegyház falképeit Cymbal festette. A XVIII. sz.-ban Budán részint odavaló, részint idegen származásu több müvész gyakorolta az olajfestészetet; közülük kiválóbbak Strudel Döme, Falkoner György és gyermekei Falkoner Xav. Ferenc és Falkoner József Ferenc, Fischer Vinde. Az utóbbi festé a budavári Zsigmond-kápolna főoltárképeit.

A XIX. sz. első tizedeiben európaszerte és még inkább hazánkban a művészet minden ága, ugy a festészet is alacsony fokon állott. Kortársaik sorából Hely János Mihály és Donát János emelkednek ki. Az utóbbi a közélet számos kiváló férfiának arcképét festette. Ugyanez időben Magyarorszgában dolgozott Krech Frigyes és Neugass nevü német és Stander nevü dán festő. Kivülök még több festő nevével találkozunk, kiknek tevékenmysége részben benyulik a 40-es évekbe, anélkül azonban, hogy tartós nyomokat hagytak volna hátra. Ezek: Balkai Pál, Stark, Rombauer János, Stein János, Holfbauer János, Marczinke Elek, Schüffer József, Sirmó Ferenc, Vándza Mihály, Ender János, Ágotha János, Hora Alajos, Peschky József, Kozina Sándor, Schoeffl Ágoston, Csauszik József, Zimányi János, Nagy Károly, Warságh Jakab, Kiss Bálint, Wagner József, Knopp József, stb.

A nemzeti irányu magyar festészet kora a XIX. sz. közepe táján kezdődik, azon időben mutatkoznak a művészeti élet, s első sorban a festészeti tevékenység föllendülésének első jelei. 1839. keletkezett a Pesti műegyesület, mely tárlatokat rendezett és festményeket sorsolt ki; 1846. alakult a Nemzeti képcsarnokegyesület, mely föladatául tűzte a a nemzeti muzeum képtára részére kiválóbb hazai festményeket megszerezni; 1846. a velencei származásu Marastoni Jakab kezdeményezésére alakult az első festő-akadémia, mely szintén elősegítette a hazai festészet fejlődését; végül 1861. megalakult a Magyar képzőművészeti társulat. A társadalom e törekvéséhez utóbb csatlakozott az állam is. Az alkotmány helyreállítása után keletkezett az országos magyar királyi mintarajziskola, hazánkban az első ilynemü tanintézet, majd utóbb a festészeti mesteriskola. Azonkivül az állam ösztöndíjak adományozásával és megrendelésekkel mozditotta elő a még zsenge festészet fejlődését.

A XIX. sz.-beli magyar festészetnek négy legrégibb képviselője: Barabás Miklós, Brocky Károly,, id. Markó Károly és Ligeti Antal. A két előbbi az arcképfestést, a két utóbbi a tájfestést művelte. Brocky életének legjava részét Angolországban, Markó pedig Olaszországban tölté, Barabás Miklós és Ligeti Antal ellenben itthon űzték művészetüket. A nemzeti szellem föllendülésének hatása alól a festészet sem vonhatta ki magát, sőt természetes, hogy tárgyának megválasztásában a hazafias érzelmek sugallatát követte. A M.-nek e század 5. és 6. tizedére eső korszakát méltán nevezhetjük a hazafias tárgyu történelmi festészet korszakának, Barabás Miklós az egykoru történelemnek festője volt, amennyiben megalkotá a közélet terén kiemelkedő férfiak képmását, a többiek pedig a nemzet multjából meríték ábrázolásaik tárgyát. Ezek: Kovács Mihály, Wéber Henrik, Székely Bertalan, Molnár József, Than Mór, Lotz Károly, Wagner Sándor, Liezen-Mayer Sándor, Madarász Viktor. Néhány művök révén e csoportba tartoznak Zichy Mihály és Benczur Gyula, továbbá az ifjabbak közül: Puczka Ferenc és Feszty Árpád. A fölsorolt művészek legtöbbje a vallásos történeti festészettel is megpróbálkozott, sőt egyike-másika e téren is figyelemreméltó műveket hozott létre. Az idősebbek közül Soldatics Ferenc, az ifjabbak közül pedig újabb időben Roskovics Ignác főleg az egyházi festészetet művelik. Munkácsi Mihály művészi pályáját népéleti tárgyu festményekkel kezdette, de legfényesebb sikereit vallásos tárgyu műveivel aratta. A mitoszi, allegoriai és jelképi tárgyu festészet legkiválóbb mesterei: Zichy Mihály és Lotz Károly. E csoportbeli festők jelesebb alkotásait, amennyiben olajfestésü függőképek, a nemzeti muzeum képtára foglalja magában. A falfestészet művelői: Lotz Károly, Than Mór, Wagner Sándor, Székely Bertalan; az ifjabbak közül Vastagh György, Boskovics Ignác és Feszty Árpád próbálkoztak meg a festés e technikájával. Az emlékszerü festészet ez ágában az elsőség kétségtelenül Lotz Károlyt illeti meg. Az utóbbi 30 év alatt keletkezett e fajbeli festményeink jobbára budapesti nyilvános épületek és néhány magánpalota díszéül szolgálnak. Legkiválóbbak; a nemzeti muzeum lépcsőcsarnokának (Loth és Than), a fővárosi vigadó lépcsősrrnokának és éttermének (Lotz, Than és Wagner), a dalszinháznak (Lotz, Vastagh), a magyar tudományos akadémia disztermének (Lotz), a ferencvárosi plébánia-templomnak (Lotz és Than) a budavári főtemplomnak (Lotz és Székely), a budapesti keleti pályaudvarnak (Than), a törvénykezési palotában az esküdtszéki teremnek (Feszty Árpád), a VI. és VII. kerületi kör tánctermének (Feszty), a józsefvárosi templomnak (Roskovics Ignác) falfestményei. Az 1882-től 1891-ig ujjá épitett pécsi székesegyház hajójának és szentélyének falképeit Andreä Károly és Beckerath Mór rajnavidéki német művészek, a kápolnák falképeit ellenben Lotz Károly és Székely Bertalan, a tihanyi bencés apátsági templom falképeit pedig az 1889. történt helyreállítás alkalmával Lotz és Ebner Lajos festették. Munkácsy Mihály a bécsi császári művészettörténeti muzeumbeli lépcsőház mennyezetének történeti szimbolikus tárgyu ábrázolását a szokástól eltérve olajfestékkel vászonra festé.

Az élénk tevékenységből azonban nem fejlődött történeti festészeti iskola, sőt a 80-as években mind gyérebben találkozunk történeti festményekkel. A magyar festők ifjabb nemzedéke az országos mintarajziskolán a művészet elemeit elsajátitva, további kiképeztetését Bécsben, Münchenben, Düsseldorfban, Párisban és Olaszországban keresvén, a külföldi festészet hatása alá került, a hazai történelemnek hátat forditott és az arcképet, a köznapi élet változatos tárgyait és a tájképet műveli; majd a legutóbbi években megpróbálkozott a misztikus és szimbolikus tárgyu képek festésével. Az ifjabb nemzedék számos tagja a napvilágos (plein air) és az impresszionista festészet hiveül szegődött. A magyar festők az utóbbi tíz év alatt annyira megszaporodtak, hogy szinte lehetetlen valamennyit számon tartani. De mivel sokan kellő készültség nélkül lépnek a festői pályára, a nagy szám nem jelenti festészetünk megizmosodását.

A három ualkodó faj t. i. az életkép, a tájkép és az arckép; a két előbbi nagyobb szerepet visz legújabb festészetünk fejlődésében, néhány év óta azonban az arcképet is mind számosabban művelik. Ugy a kiválóbb, mint a közepesebb tehetségek majdnem kivétel nélkül megpróbálkoztak a festészet mind a három fajával.

Nem számítva Barabás Miklós, Lotz Károly és Wagner Sándor inkább időtöltésből festett néhány művét, az életképnek első igazi úttörője Munkácsy Mihály, sőt megalapítója is, amennyiben példája és sikerei másokat is ösztönöztek e faj művelésére. Nem szabad azonban figyelmen kivül hagyni, hogy tulajdonkép a kor szelleme és ízlése volt döntő hatással arra, hogy Munkácsy és utána oly sokan adták magukat az életkép művészetére. Közülök a kiválóbbak: Aggházy Gyula, Baditz Ottó, Böhm Pál, Bihari Sándor, Bruck Lajos, Bruck Miksa, Eisenhut Ferenc, Ebner Lajos, Feszty Árpád, Pataky László, Vágó Pál, Valentiny János, Peske Géza, Roskovics Ignác, Paczka Ferenc, Nádler Róbert, Tornai Gyula, Tahi Antal, Joannovics Pál, Csók István, Skuteczky Döme, Margitay Tihamér, Jendrássik Jenő, Ujvári Ignác, Kéméndy Jenő, Rippl-Rónay József, Karlovszky Bertalan, László Fülöp, Zemplényi Tivadar, Rerenczy Károly, Halmi Arthur, Szirmai Antal, Neogrády Antal, Tolnai Ákos, Déri Kálmán, Hollósy Simon, Grünnvald Béla, Papp Henrik, Kimbach László, Basch Gyula, Herczl Kornél, Stronbencz Frigyes, Grünvald Béla, Feledi Tivadar, Greguss Imre.

A tájkép terén kimagasodó művészei egyéniség Mészöly Géza, a Balaton szelid szépségü vidékének páratlan ábrázolója, s talán az egyedüli, aki igazi magyar jellegü tájképet festett, s akinek művészete magában rejti egy sajátos nemzeti irány magvát. A tájkép régebbi művelői: Molnár József, Telepy Károly; ifjabbak: Spányi Béla, Aggházy Gyula, Ebner Lajos, Mednyánszky László báró, Pál László, Tölgyessy Arthur, Ujváry Ignác, Mannheimer Gusztáv, Györök Leo, Nádler Róbert, Háry Gyula, Mesterházy Kálmán.

Az utóbbi években rohamosan divatra vergödött arcképfestés terén jelesebb műveket alkottak; Angeli Henrik, aki állandóan külföldön tartózkodik, Lotz Károly, Hrovitz Lipót, Munkácsy Mihály, Balló Ede, Vastagh György, Feraris Arthur, Roskovics Ignác, Karlovszky Bertalan, Jendrássik Jenő, László Fülöp, Paczka Ferenc, Bruck Lajos, Csók István, Baditz Ottó, Pállya Colesztin, Innocent Ferenc, Parlaghi Vilma, Benczur Gyula és az általa vezetett festészeti mesteriskola több növendéke, névszerint: Stettka Gyula, Burger Lajos, Spányik Kornél, Komlóssy Ede.

Az állatok ábrázolásában eddig osztálytárs nélkül áll Pillik Béla. A festészet ugyane fajával próbálkozik Vastagh Géza, a legifjabb menzedék egyik tagja. Az aquarelt s részben a szines krétarajzot művelik: Nadler Róbert, Elvi Illés Aladár, Neogrády Antal, Háry Gyula, Györök Leo, Szlányi Lajos, Koszkol Jenő. A csendélet kiválóbb művelői: a 40- és 50-es években Komlóssy Ferenc, Kubinyi Géza, Schäffer Albert, Pecz Henrik s a maig munkás Ujházy Ferenc, újabb időben Konek Ida és Koszkol Jenő, Zichy Mihálynak az Ember tragédiája drámai költeményhez és Arany János balladáihoz rajzolt képei az illusztráció terén magasabb rendü művészi alkotások.

A festészettel foglalkozó nők száma is napról-napra szaporodik, s közülök már többen szép sikert értek el.

Forrás: Pallas Nagylexikon