Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Magyar irod... ----

Magyar Magyar Német Német
Magyar irod... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Magyar irodalom

a magyar nemzet irodalmi tevékenysége, vagyis szellemi munkásságának az a köre, mely a nyelv, útján állandósítja alkotásait. Az egyetemes M. körébe tartozik mind amaz irásba vagy állandó nyelvi alakba foglalt szellemi termék, melyet a magyar nemzet, illetőleg bármely tagja, bármely nyelven és bármely téren alkotott és alkot, amennyiben tartalmánál, formájánál vagy törtneti értékénél fogva többé-kevésbbé általános értékkel bir és a szellemi közösség alkatrészeihez számítható. Szorosabb értelemben csak a magyar nyelvü irodalmi munkásságot veszik M.-nak, kireksztvén a M. fogalmából azt a jelentékeny irodalmi munkásságot, melyet a magyar emberek főleg deák, továbbá német nyelven kifejtettek. Még szükebb körü a saját nemzeti M. fogalma, hova az irodalomnak amaz ágait számitjuk, melyekben az alanyi és művészi, és ezekkel kapcsolatban az egyéni és nemzeti elemnek jelentősebb szerep jut: tehát a költői, általán a szépirodalmat, a szónoklatot a tudományos irodalom ágai közül a történelmet, bölcsészetet, szóval ahol a nemzeti lélek és ízlés akár a tartalomban, akár a szép formában megnyilatkozhatik.

A M. funkciója is kettős, mint más irodalmaké: általánosító és állandósító munkássága új eszmék kifejezésében, vagy kész eszmék közvetítésében áll, irodalmunk tehát a műveltség fejlesztésének, illetőleg terjesztésének feladatát végzi; a szellemi közösség célját szolgálja a haladás irányában, az egyéni kezdeményt közkinccsé emeli, más népek műveltségi vívmányait közli; ez általánosító munkássága a jelen szükséglet kielégítésével foglalkozik. Állandósító munkája abban áll, hogy a szellemi alkotások megörökítésével tradició képződését biztosítja, az elért kulturális eredmények hagyományozását lehetővé teszi; szóval a szellemi közösséget az egymásra következő nemzedékek közt is fentartja, a kultura szerves továbbfejlődésének a történeti folytonosság mélyébe lenyuló alapot szolgáltat. Ez állandósító munkásság az irodalom történeti oldala, s a multat összeköti a jövővel. Midőn így a M. is a szellemi közösséget ápolja részint kortársak, részint az egymásra következő nemzedékek közt: egyrészt kulturális, másrészt nemzeti célt szolgál, a benne ápolt szellemi közösség határát élesen megvonja művelőinek és közönségének nemzeti volta és közegének, a magyar nyelvenk köre. Nagy költőink, gondolkodóink műveiben feltárja népünk lelkét, amilyen a multban volt s amilyenné a jelenben alakul. Táplálja a nemzeti egység, a történeti mult tudfatát és általán a magyar szellem kultuszát. A nemzeti lét válságos időszakaiban hatalmas fentartó erőnek bizonyult a nyelvvel együtt, melynek legfelsőbb kivirágzása, a művelődési szükségleteink kielégítéséről egyre rohamosan gyarapodó eszközökkel gondoskodik.

A M. története, nemzetünk politikai és művelődéstörténetével kapcsolatban, három nagy fejlődési korszakot tüntet föl. Ezek közül az első a legrégibb irodalmi emlékektől a középkor végéig terjed, amit nálunk a mohácsi vész időpontja, (1526) jelez; az irodalmi termékek legnagyobbrészt latin nyelvü vallásos művek fordításai: imádságok, énekek, prédikációk, legendák, szent elmélkedések. A második korszak innentől kezdve a XVIII. sz. végéig: az irodalom a renaissance és a reformáció haétása alatt s a könyvnyomtatás és művelődés terjedésével szabadabb, önállóbb fejlődést vesz és világi irányban is kiszélesedik, de általában véve még most is csak eszköz vallási és politikai célok szolgálatában. Végül a XVIII. sz. vége felé megalakul az irodalmi öntudat s az irodalom mint önálló munkakör helyet foglal a nemzeti nagy feladatok sorában; attól fogva az irodalom nemzeti közügy, mely művelődésünk és faji egységünk elsőrangu és szakadatlanul és hatalmasan fejlődő tényezője. Rövidebb terminusokkal régi magyar irodalomról és újabb magyar irodalomról is szoktunk beszélni, s a kettő közti határt a XVIII. sz. derekára tesszük (Szabó Károly Régi magyar könyvtár p. a szatmári békéig. 1711-ig terjed, viszont az újabb irodalmat legalább 1772-től, Bessenyei felléptétől számítjuk). E nagy korszakokon belül a fejlődésnek természetszerüleg ismét több fokozatát lehet megkülönböztetni.

Középkori magyar irodalom

A magyar irodalom kezdete. A szellemi termelésnek az irásbeli sokszorosításra és hagyományozásra támaszkodó az a módja, melyet kiválólag «irodalom»-nak nevezünk, nálunk is, mint a Nyugat számos nemzeténél, akkor kezdődött, mikor nemzetünk a keresztény vallás és műveltség és a nyugati államszerkezet elfogadásával az európai civilizált keresztény nemzetek szellemi közösségébe lépett, s nemzetközi irásukat a latin betüt átvette. Szt. István idejében a Kr. u. 1000. év körül kezdenek nálunk írni nyugati módra, mind latin (és görög), mind pedig magyar nyelven is. Ekkor lesz a magyar nyelv nyugati betükkel irott nyelvvé.

Ősköltészet. Hogy a kereszténységgel beköszöntő latin betü némi ősi irásfélét talált nálunk, arra csak bizonytalan nyomok utalnak. Az illető jelek inkább följegyzésekre szolgálhattak, mint szellemi termékek megörökítésére. Viszont abból az siratlan irodalomról, melyet a kereszténységgel bejött irott irodalom talált, ha szabad e paradox és tautolog kifejezésekkel élnünk, szintén nem maradt fenn egyetlen sornyi szövegünk, ugy hogy pogánykori ősköltészetünk állapotáról csak a folklore meg a történelem analogiáiból, néhány egykoru históriai adatból, az ősszehasonlító népköltés következtetéseiből, népköltésünkben fenmaradt egyes anyagi és alaki reziduumokból, továbbá a nemzeti költsézetnek az Árpád-királyok alatt kissé ismeretesebb viszonyaiból nyerünk némi képzetet. Sjzerelmi, vitézi, mutató és gúnydalokat bőven termett népünknek századok óta hires dalos kedve és lirai tehetsége; a német Ekkehard krónikája a St. Gallen alatt dőzsölő magyar kalandor-csapat mulató énekét emliti; Szt. Gellért legendájában van a kedves kép az éjfél körül kézi malom forgatása közben vidáman dalolgató magyar szolgálóról; míg szt. Gellért vértanusága idején (1061) a pogány lázadók «kárhozatos dalokat énekeltek a keresztény hit ellen» (praedicabant nefanda carmina contra fidem). Epikai dalaik mondai vagy történeti eseményekről, prózai mondáik és meséig - ilyeneket ma is kedvel népünk - továbbá áldozati énekeik mind elvesztek az ősvallással és mitologiával együtt, melyben gyökereztek, s amelynek csak rendkivül gyér törmelékei élték tul a keresztény térítők irtó munkáját. Amit a későbbi krónikások az ünnepi diadalmi, történeti énekekről írnak, mind a maguk korából vett vonás és csak az ő idejükre jellemző. A népköltés mellett aligha volt, mint később az Árpád-királyok korában, külön hivatásos énekesrend, mely talán a vallásos éneket és az epikát művelte; hanem valószinüleg a papok (táltosok) voltak a nép hivatásszerü énekesei és epikusai. Nem tudjuk azt sem: volt-e, s minő fejlődésiu fokon állhatott a pogánykorban naiv epikánk. Ismerve népünknbek a mesékben és balladákban nyilatkozó szerkezeti érzékét, népdalainknak és zenénknek eredeti keleties jellegét, némi fogalmunk lehet a pogánykori költői termékek műalkata és zamata felől. A cselekvény hármasbonyadalma a dalok festői kezdete, drámai jelenetekben fejlődése, haladványa a belső formának nem új keletü mintái; a parallelizmus és az alliteráció, a gondolat-ritmus az ősköltészet formai elemeihez tartozott, népköltésünkben, bár erősen megfogyatkozva, maig fenmaradt, s nem a germán népektől került hozzánk, mert az összes altáji népek költészetében feltalálható, a tunguzokig; a zene tagolódásával és a tanác ritmusával kapcsolatosan elég éles ütemezésü volt verselésünk is, amint ez némely - láthatólag ősrégi - közmondásunkon is megtetszik; ősi ritmusszerkezeteink közé tartozott kétségkivül az ősi nyolcas, népdalainknak és a rokoh népeknek e legkedveltebb versformája, a finn epikai főverse. Mindezt a valószinütlenség veszélye nélkül mondhatjuk népünk irodalmi kulturájának prehisztorikus - a latin betüt megelőző - állapotáról.

Nemzeti költészetünk az Árpád-királyok alatt. A magyar királyság első három századából sem maradt ránk a nemzeti költészetnek egyetlen szöveges terméke sem, de a korra nézve két dokumentált tény erősen kiemelkedik: egyik egy külön énekesrend létezése, másik a történeti költészet virágzása. A joculatorok testülete udvari intézmény volt; ily testületek voltak mind a központi királyi udvarnál, mind a királyi várakban s eltartásukra külön várjószágok voltak rendelve, s az udvart, illetőleg az udvar ott nem létében a várnépet mulattatták. Az oklevelek általános joculator nevének a magyarban többféle név felel meg, s ugy látszik, e mulattatóknak két főbb fajtáját kell megkülönböztetnünk: az igreceket, akik inkább zenészek voltak, amellett azonban némelyek bohóskodást is űztek (a szláv szó arra látszik utalni, hogy ez udvari zenészek jórésze, legalább eleinte, szláv nemzetiségü lehetett); és az énekmondókat, akik versszerzők és előadók voltak, s versöket hanszerrel (a pengetős kobozzal és a vonós, de nyeregtelen hegedővel) kisérték, ez utóbbiak neve kobzos, hegedők, regős (talán ez a legősibb név; epikus recitatort jelenthetett, maig élő népszokás a regölés), l. Lantosok.

Ez intézményt nyugati példára karolhatták fel királyaink, midőn a lovagvilág szokásait a magyar királyokhoz férjhezmenő hercegnők terjesztették fejedelmi udvarunkban s egyes nagy hirü troubadourok nálunk is megfordultak (p. Peire Vidal Imre királynál). Leginkább a XII. sz.-ban virágozhatott; a XIII. sz.-ban a királyi udvar szegényültével s a jószágok eladományozásával a joculatorok is inkább az oligárkák kezére kerülnek. A joculatorokról szóló okleveleink mind a hanyatlás ezen korából valók. E testületnek egyenest a történeti költészet művelése lehetett feladata. Valószinű, hogy a királyi énekmondók mellett szegényszerübb vándorénekesek is voltak. Az énekmondók tárgyairól a kortársak feljegyzéseiből van tudomásunk és a krónikákból, melyek adataik egy részét belőlük meritették. Béla királly Névtelen jegyzője említi, hogy ő azért irja meg hiteles krónikáját, mert igen illetlen volna, ha oly cicső nép mint a magyar, a maga eredetét és minden vitéz tetteit «a parasztság csalfa meséiből vagy az énekmondók csacska énekeiből álmodozva hallgatná». Tuhutumról szólva ismét igy szól Anonymus: «Ha jelen levelem betüinek nem akartok hinni, higyjétek az énekmondók csacska énekeinek és a parasztság hiu meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledésnek». Ez adat annál hitelesebb, mert Anonymus lenézéssel nylatkozik eme közszájon forgó mondákról, illetőleg az énekmondók epikai dalairól, melyek a honfoglalást és a magyarok viselt dolgait oly naiv formában és annyi költői elemmel megtoldva adják elő, hogy a tudós pap a kritika álláspontjára helyezkedik velük szemben. Az irástudók e naiv kritikája és lenézése elősegitette a XII. és XIII. század gazdag történeti költészetének elenyésztét, mert nem részesítették a megörökítés tisztességében. De mégis éppen krónikáinkban, latin szövegben, fennmaradtak e költészet némi romjai. Maga Anonymus minden válogatása mellett is, ahol hitelesebb forrásai hallgatnak, a naiv hagyományra támaszkodik, tán nem a korabeli regösök variánsaira, hanem a hagyománynak előkelőbb helyen öröklődött s azért hitelesebbnek tartott változatára. A honfoglalásnak az a története, melyet ő jóhiszemüleg ad, sok mondai elemmel van keverve; különösen sok nála a helyi monda. De Anonymusnál jóval többet megmentett a XII. sz.-beli királyi jegyző, ki nem is idegenkedett annyira a naiv hagyománytól s akiból a korunkra maradt krónikák nagy része, Kézaié és a Képes Krónika is meritett. Ezek őrizték meg a hunnmondákat és a királymondákat. Az árpádkori magyar történeti költsézet három fő tárgyköre közül (Hunn-, honfoglalás-, királymondák) leggazdagabb a hunnmonda, melynek eredetisége flől sok vita folyt nálunk. Abban az alakban és terjedelemben nem élt e monda a nép ajkán, mint a krónikákban találjuk, melyeknek alaptipusa külföldi krónikákból is meritett, de viszont sok olyan részlet van a magyar hunnkrónikában, mely a külföldi krónikákban és hunnmondákban nem fordul elő, s több részlet láthatólag a magyaros észjárás bélyegét viseli magán. Etele alakja jobban előtérben áll, mint a külföldi mondákban és a világhóditó hős és nemzete sorsának tragikus vonása is élesebben kirajzolódik. Nem volt ez nálunk puszta könyvmonda, hanem a nép és énekmondók ajkán élt legalább a XII-XIII. sz.-ban, talán a pogánykorban is már. A honfoglalás mondái kisebb csoportokra oszlanak a mitikusabb Álmos és a történetibb Árpád, továbbá Zoltán és vezéreik körül; ide tartozik a Fehér ló mondjáéja, az ország megvétele jelképekkel. A királymondák Szár László családjnak, Endre és Béla, Salamon, Géza és Szt. László egényes történeteivel foglalkoznak. A királyság korában a magyar naiv epikát keresztény világnézet hatotta át, a régi hősök mellé a szt. királyok és a lovagok alakjai sorakoztak a mondák közé legendák vegyültek. Különösen népszerü hőse volt a népképzeletnek Szt. László, kinek tettei a képzőművészetnek is kedvelt tárgyai voltak. Apróbb mondáink közt sok kerek szerkezetü van, mint a Botond-monda, a gyászmagyaroké, a Csanád-monda és Szt. László életéből több.

Deák nyelvü magyar irodalom. A kereszténység a latin irást a deák nyelvvel együtt hozta be, amely hivatalos nyelve volt. A misés könyvek, evangeliumok, breviariumok, szerkönyvek megléte lehetőleg minden plébánián szükséges volt, s mindjárt keresztségünk első idejében buzgón folyt e legszükségesebb egyházi könyvek másolgatása, de jó időbe került az akkori irás nehézkessége és mesterséges volta és az anyag (pergamenn) drágasága miatt, mig segíthettek a könyvszükségen. E latin nyelvü másoló munkásság nem volt irodalom, de terjesztette az irás kulturáját. De az egyház tekintélye alatt nemzetközi érvénye és kiképzett műnyelve miatt a latin lett a világi hivatalos fogalmazványok nyelve is. A törvényhozás tanácskozásai, a törvénykezések, az udvar és a szóbeli hivatalos érintkezés nyelve, tehát a «lingua publica» a magyar volt, de irásba latin nyelven foglaltak minden maradandó végzést: törvényeket, itéleteket, hivatalos följegyzéseket, okleveleket, vagyis a «lingua diplomatica» a deák volt. Ezen közölték az elemieken felülálló ismereteket is a tanításban, s az irástudók (értve ezt a fogalmazni tudásra is) sokáig általán az egyházi férfiak voltak. Igy esik, hogy az ügyiratoknál irodalmibb természetü műveket is a kiművelt latin nyelven irják meg, s a magyar szellem a maga eredeti gondolatait is századokig többnyire latin nyelven hagyja az utókorra: latinul iratták meg királyaink a nemzeti krónikát, latinul irták egyes papjaink hittudományi munkáikat és a legendákat. E latin nyelvü M.-nak rendkivül becses alapköve első szent királyunknak fiához intézett emlékirata (de morum instiutione), mely a törvénytárban Szt. István első dekretumaként szerepel; ez eredeti tartalmu és mély elmére valló erkölcsi és politikai mű csak a példában követi Bölcs Leót, ki fiának hasonló iratot hagyott volt örökségül.

Magyar nyelvü irodalom. A magyar nyelv irásos használatát is az egyház céljai tették szükségessé. Ez a szükség mindjárt kezdetben jelentkezett és irott nyelvvé tette, bár igen szűk körben, a magyart. A hivek anyanyelvén szükség volt a legfőbb keresztény imádságok és vallási tételek, evangeliumok hiteles szövegére, melyeket dogmai szempontból is, az állandó forma kedvéért, irásba kellett foglalni. Szükség volt énekekre is. Mindezt latinból fordították a hivek használatára. A papoknak is szükségük volt bizonyos állandó formulákra, valamint beszédekre, mert nagy részük a papnevelés akkori állapota mellett nem tudott prédikációt szerkeszteni. De a magyar nyelvet ez első szükségi egyházi iratokon kivül egyéb fogalmazásra alig használták és semmi emlékünk arra, hogy az egész Árpád-kor alatt (1301-ig egyébféle magyar szöveg megörökítésére vesztegették volna a latin betüt és a pergament. Ez a magyar nyelvü írott irodalom tehát egészen alárendelt helyzetben és a szellemi élet egyéb nyilatkozásaitól elszigetelten marad sokáig. Mellette egyfelől az eleven szóhagyományban és a dallam ütemeivel összeforrva tenyész tovább a magyar nemzeti költészet, melyet betüre nem méltat senki, de a nép kedélyi szükségletét a vallás körén kivül ez elégíti ki; másfelől e fordított irodalom mellett a magyar eredeti gondolat kifejezéséül fennáll a latin nyelvü M. Irott irodalmunk nem az iratlanból fejlődött; nemzetközi hatásra indult meg, s több századnak kellett eltelnie, míg a magyar nyelven való írva-dolgozás mestersége gyökeret tud verni. Csak a vegyes házbeli királyok korából vannak rá emlékeink, hogy az irott irodalom közelebb férkőzik a nemzet szelleméhez, világi tárgyakat is fölvesz és általánosabbá válik. S a magyar szelvü irodalom egész történeti evolucióját az a kettős terjeszkedés jellemzi, mellyel egyrészt az idegen (főleg latin) nyelvü magyar szellemi termeléstől hódit el mind több tért, másrészt a népköltést törekszik lassanként fölvenni, pótolni s helyette a népszellemet mind jobban kielégíteni. Müirodalmunk története magyarosodás, amennyiben az irodalmi alak mind nemzetibb tartalmat vesz föl; másfelől magyarosítás, amennyiben az idegen nyelvü M. rendre magyar nyelvüvé válik.

Vallásos irodalmunk árpádkori emlékei. A hazánkat ért borzasztó és hasonlíthatatlan dúlások, a tatárjárás és a török uralom kulturánk irásos emlékei közül csak keveset kiméltek meg. Ama számos első szükségleti vallásos magyar nyelvü irat közül csak kettő maradt ránk az Árpád-ház korából, egy prózai és egy verses darab.

A Halotti Beszéd (l. o.) 1227 tájáról egy lapnyi magyar részlet egy teljesen latin szövegü testes szerkönyvben, mely a papság számára utasításokat, formulákat foglal magában; a temetési szertartás előírásánál fordul elő, a sirnál magyar nyelven tartandó beszéd és könyörgés szövege. Irodalmi érédeke az, hogy benne fennmaradt egy szertartásos beszédformula a vele járó imádsággal együtt: még pedig olyan beszéd, mely belső formája és stilus tekintetében nem szoros fordítás, hanem félig-meddig eredeti fogalmazás; ugyanis gondolati tartalma nagyrészt benne van a szomszédos latin szövegben, de nem ily rendben, nem szószerint és nem ily tömör szerkezetben. Lapidáris mondatai a magyar irásmódnak efféle nemben, a XIII. sz. elején bizonyos fejlettségére mutatnak s biztos szerkezete is arra vall, hogy a latin egyházi monumentális stilust már akkor meglehetősen tudták magyar papjaink utánozni. Különben e majdnem hét százados emlékünk nyelvészeti tekintetben fontosabb. Majd száz évvel fiatalabb nála, vagyis a XIV. sz. elejéről való a Königsbergi Töredék (l. o.), egy Mária-ének darabja, melyet a többszöri másolgatás láthatólag eltorzított; az épebb sorokban még fölismerhető a ritmus tagolódása nyolcas és hetes sorokból (4,4 +4,3) összeállított periodusokra; s a Königsbergi Töredék érdekes adalék arra, hogy az ókortól kezdve napjainkig kedvelt eme verstani tipust énekjfordítóink hogy ültették át a középkori latin egyházi költészetből. A fordítás rimtelen.

A vegyes házbeli királyok korában, 1301-1526, a világi műveltség terjedésével a magyarul irás is nagy haladást tesz. A latin nyelvü M. nem válik ugyan magyar nyelvüvé, a tudomány közegéül fennmarad, sőt egyre emelkedik a korszak végéig. Verbőczy Istvánb hires Tripartitumáig, a régi magyar jogtudomány e klasszikus termékéig. A XV. sz.-ban főleg az antik műveltségű Mátyás királyunk alatt a latin nyelvü irodalom új korszakba lép át, a renaissance frissíti fel, a királyi udvar körül sereglő hazai és külföldi humanisták elegáns latinsággal váltják fel a középkori latinságot, s a tudomány különféle ágain kivül a szónoklat és a költészet is latin nyelven szólal meg náluk (Janus Pannonius, Vitéz János, Geréb László stb.). A nagy király nevéhez fűződik ama kor egyik legnagyobb könyvtárának, a Korvinának (l. o.) felállítása, s alatta történt a könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországban (Hess András, Budán 1472). De a fényes kezdet a gyönge utódok alatt abbamaradt, mielőtt a rennaissance megmagyarosodva a nemzet szellemét mélyebben érhette és megtermékenyítette volna. De ha a latin nyelvü M. e szerint inkább tért foglalni látszik, mintsem magyarrá változni: a magyar nyelvü irodalom mégis terjeszkedett és önállóbb lett; latinból mind több egyházi éneket és prózai vallásos művet; legendát, elmélkedést, beszédet, imádságot fordítottak, ugy hogy egy jókora tömegü fordított vallásos irodalom támadt, sőt eredeti magyar vallásos munkák és énekek is tekintélyes számmal keletkeztek; kezdett a magyar nyelv a hivatalos okiratokba is behatolni (Hunyadi János kormányzói esküje), annál inkább a magán ügyiratokba (Vér András menedéklevelei); sőt a magyar írás és fogalmazás tejedésével a világi énekköltés egyes darabjait is megörökítették. Ez az énekköltség nevezetesen a történeti énekmondás e két századon át is divatban maradt, noha a királyi énekmondók rendje már az Anjouk alatt elpusztult s az énekmondók vándorolva, vagy egyes főurak udvarában egyenként üzték mesterségöket (Mátyásnak is voltak magyar énekmondói; a XVI. sz.-ból ismeretes Szondinak, a drégeli hősnek példája ki két énekes fiut tartott). Történeti adatok szerint a hegedősök lant mellett énekelték koruk nevezetes eseményeit: A Zách-család és Kis Károly esetét, Kont és a harminc nemes lefejezését, Zsigmond pokolbeli bűnhődését, Hunyadi János dicsőséges harcait, sőt külföldi regékkel is mulattatták hallgatóikat.

A magyar nyelvü irodalom reánk maradt emlékeinek időrendileg összefüggő sorozata a XV. sz. első felével, Zsigmond király korával kezdődik. Az erre következő száz évből, a középkor utolsó századából a könyvnyomtatás elterjedéséig mennyiségileg tekintélyes kódexirodalmat tudunk felmutatni, mely maig majdnem 100 kisebb-nagyobb tejredelmü emlékből áll; főgyüjteményökben, az Akadémia Nyelvemléktárában eddig 14 kötet van kiadva, több kódex külön kiadásban látott napvilágot. Tartalmuk csekély kivétellel vallásos. Végtelen elmélkedések, a szerzetes életre vonatkozó tanítások, prédikációk imádságok, énekek, legendák, nagyrészt az európai közös legendatőkéből véve, illetőleg egyes magyar egyházi irók (Temesvári Pelbárt) latin feldolgozásaiból fordítva. Egy vagy más érdekességökkel kiemelkednek ez egyhangu és jórészt rideg tömegből; a 162 lapra terjedő, különben csonka Ehrenfeld-kódex, legrégibb magyar könyvünk (szent Ferenc életéről szól, azért másik nevén Ferenc-legenda), elbeszélő prózánknak is legrégibb terméke, mely ódon nyelvéért nyelvészetileg is igen fontos emlék; továbbá két bibliaforditás, az egyiknek, a XV. sz. közepéről, három nagy töredéke maradt fenn a bécsi (ószövetség nagyrésze), müncheni (evangeliumok) és Apor-kódexben; a másik a Jondánszky-kódexnek nevezett és 1516-19. készült másolatban maradt fenn, régebben Báthory Lászlónak tulajdonították. A nyelvileg is érdekes Érdy-kódexben igen sok a legenda. Szent Elek és a Bárlaám és Jozafát legendájában a magyar mulattató próza (széppróza) első kísérleteit találjuk. Magyar vonatkozásánál és korfestő tartalmánál fogva nagy érdekü a Margit-legenda (boldog Margitról, IV. Béla királyunk leányáról). A vallásos költői irodalom himnuszokból és egy legendából áll. Amazok jórésze a középkori latin himnuszokból van fordítva; verselésök általán gyenge, a pap fordító többnyire csak a szótagszámot mérte s dallamtalan sorokat alkotott; de egy-egy átdolgozás költői érzésről és jeles ritmusérzékről tanuskodik, p. Szent Bernát éneke. Jellemző csoport ezek mellett a nemzeti szentekről: Szt. Istvánról, Szt.Lászlóról szóló ének és a Mária-énéekek, melyekben a nemzeti és keresztényi érzés mély bensőséggel egybe forr, s hang és stil emelkedett, a verselés is általán sokkal jobb, mint a közös egyházi himnuszok fordításaiban; nálunk a Mária-tisztelet is nemzetibb szint öltött, s régi énekeinkben a Mária mint hazánk anyja és pártfogója, a honfiui tisztelet tárgya is. Első verses elbeszélésünk alexandriai szt. Katalin legendája, mely alkalmasint latin eredeti után van jól lüktető nyolcasokban dolgozva; terjedelme is jelentékeny, 4073 sornyi. A kódexek és egyes véletlenül korunkra maradt följegyzések fenntartották a középkor utolsó félszázadának néhány világi versét is. Az a néhány minjárt többféle műfajt képvisel és többféle eredetü. Balladatöredék lehet a Kis Károly megöléséről szóló két sornyi maradvány; vagy egy népdal-strófa, egy élénk szatira (Apáti Ferenc feddő éneke, igen jó ritmusban); több emlékdal, igy Mátyás királyról (erős nemzeti érzéssel), Both Jánosról stb.; az örömdal, melyet a pesti gyermekek énekeltek Mátyás királlyá választásakor. Ezek közül találunk költőibb nyelvü és szabb ritmusu darabokat, melyek az akkori naiv költést fejlettebbnek mutatják az egyház énekköltésnél. A világi epikának maradványai: Szabolcs viadalja 1476-ból. Ez már nem hegedősének, hanem irásban szerzett vers, egyik előpostája a XVI. sz.-beli históriás éneknek, mely a középkori történeti költészetet felváltotta, s egykoru események hiteles, minden költői leleményt kerülő előadását tette feladatává. Másik az Ének Pannonia megvételéről, szintén tudákos átdolgozása a Fehérló mondája valamely régibb szövegének, helyenként megtartva az eredetiből egy-egy alliteraciós és elevenebb ritmusu részletet. A naiv mondából a képzelet szabadságával dolgozó, szóbeli énekszerzés divata a könyvnyomtatás terjedésével gyorsan hanyatlik, az író versszerzők kerekednek felül, kiknek fő erénye a történeti igazság. A XVI. sz. iró költőinél: a tanult «lantosok»-nál, literatus versszerzőknél alig találjuk nyomát, hogy előttük a magyar költői dikciót és technikát külön hivatásos énekmondók századokon át művelték volna. A költői gyakorlat e hagyománya csak mintegy az irodalmi felszín alatt áramlik tovább s folytonosságáról a XVI. és XVII. sz. egy-egy népiesebb eredetü költői terméke, különösen pedig a XVI. sz. második felében Balassi Bálint és a XVII. és XVIII. sz. határán a kuruc költészet lirája tesz tanuságot.

Második korszak: 1525-1772

XVI. sz.-beli M. (Protestáns kor, a mohácsi vésztől a bécsi békéig, 1526-1606.) Nálunk a középkor végét az általános európai változáson kivül egy nagy politikai válság jelöli. A mohácsi vész megbontja a középkori hatalmas magyar királyság politikai egységét, a reformáció vallásilag is kétfelé osztja a nemzetet, s eltelik két század külső és belső harcokkal, a török elleni védekezés és felszabadítás, a vallási villongás és a német hatalmi befolyás távoltartásának küzdelmei közt, melyek a nemzet erejének javát egyébre kötötték le, mint a művelődés ügyére. De ha Magyarország hatalmi állásának e változása nem volt alkalmas arra, hogy az országot szellemi tekintetben kiragadja a középkorból, másrészt az általános kulturális áramlatok itt is megtették hatásukat s a körülményekhez képest nálunk is élénk szellemi tevékenység indult meg.

Nevezetesen a renaissance és a hitújítás áramlata nagyrészt már egyesülten is, a könyvnyomtatás hathatós segítségével átalakítja a középkor szellemét, a gondolkodás szabadabb, a kutató szellem élénkebb, a művelődés vágya általánosabb lesz, s a reformáció demokratikus iránya könyvre kapatja a nép széles rétegeit is. Az irodalom köre kitágul: a vallásos irodalom mellett a világi is nekilendül. A magyar nyelv nemcsak irott, hanem nyomtatott nyelvvé lesz, s e technikai eszköz segítsége rohamosan kifejleszti az irodalmat, mely kiszabadul a kolostorok másoló celláiból és amint hazaszerte terjed az irás és olvasás, az életnek válik - mint foglalkozás is, mint szellemi táplálék is - egyik fontos szükségletévé.

Vallásos irodalom. A középkorból kifejlő XVI. sz. irodalma még kiválóan vallásos; de a vallásos irodalmat a protestantizmustól megindult eszmeharc, polemikus erő és népies irány jellemzi. A protestantizmus tériteni akar az érvek és ékesszólás erejével, s a tömegeket akarja meggyőzni. Eszközei a szószék, a sajtó (állandó és vándorsajtó nagy számmal keletkezett a XVI. sz.-ban) és az iskola voltak. E törekvés gazdag teologiai és polemikus irodalmat hoz létre az 1530-as évektől fogva. Külföldi akadémiákról hazakerült ifjaink részint a renaissance, részint a reformáció hatását hozzák haza s azzal dolgoznak. Fordítják a bibliát; Komjáti Benedek szt. Pál leveleit (1533); Pesti Mizsér Gjábor az evangeliumokat (1536), mindkettő Erasmus nyomain; Sylvester János az újtestamentomot (1541); Székely István, Heltai Gáspár, Melius Juhász Péter, Félegyházi Tamás kisebb-nagyobb részleteket, mig a hat évtizedes fáradozás eredményeül 1589-90. létrejön Károli Gáspár gönci papnak többek közreműködésével készült teljes bibliafordítása, mely a protestánsoknak századokig autentikus bibliája marad. A tulajdonképeni hittudományi irodalom is az 1530-as években kezdődik s mintegy 40 évig a protestánsok művelik, és pediglegjelesebb térítőik: Ozorai Imre, Melius Juhász Péter, a hitét többször is változtató Dávid Ferenc, a rendkivül termékeny Bornemisza Péter és ez időszak végén Magyari István. (Az országban való sok romlásnak okairól). E térítő irodalom a köznép nyelvén, erős, szemléletes magyarsággal szól. A katolikusok csak később kezdtek a védekezéshez. Az 1561-ben behozott jezsuiták vették föl először a küzdelmet a szószéken és az iskolában; az irodalmi harcot Telegdi Miklós pécsi püspök kezdte meg katolikus részről (Prédikációk, 1577), ki az első kat. sajtót felállította Nagyszombaton; folytatta e harcot Monosziai András püspök és később a jezsuiták. Mindkét fél iratait rideg, komor, türelmetlen szellem hatja át, s a haza szerencsétlenségét a kor erkölcsi romlottságának és vallási tévelygésének tulajdonítják, egymást téves felelőssé isten büntetéséért. E komor hang uralkodik az ország romlását sirató jeremiádok és a nagyokat is bátran feddő költészet darabos verseiben, melyeknek szerzői nem annyira költők, mint prédikátorok és tanítók is; átdolgozták a kat. énekeket, Lutheréit, v. eredetieket írtak: Dévai Bíró Mátyás, Székely István, Sztárai Mihály, Batizi András, Huszár Gál; énekgyüjtemények is keletkeznek: Gálszécsi Istváné 1536.; Szegedi Gergelyé 1569. Ez énekek egyhangu tartalmát és sötét szinezetét nem enyhíti, csak szárazabbá teszi a sok dogmatikus elem.

Tudományos irodalom. A renaissance hatására főleg a filológia és történetirás terén bizonyos mozgalom indult meg. Egyes magyar tudósok külföldön szerveztek jeles nevet: az itthon működők közt nevezetesebbek: Sylvester János, a bibliafordító, ki az első disztichonos verseket irta 1541., előbb a Gesner Konrád német kezdeményénél, a magyar népdalok költői sajátságait észrevette s az első magyar nyelvtant irta (latinul) 1539.; Pesti Gábor hat nyelvü szótárt adott tárgyi csoportok szerint 1538. és egy kötet aesopusi mesét 1536.; Heltai Gáspár, a száz eredetü erdélyi magyar iró, aki szintén fordította a bibliát, Bonfinius után magyar krónikát dolgozott, egy kötetes Cjancionalét, versgyüjteményt bocsátott közre kolozsvári sajtójában és egy kötet mesét adott ki prózában, de kiszinező előadással, a tanulságot gyakran kora viszonyaira alkalmazva; Baranyai Decsi János 5000-re, menő közmondás-gyüjteményt adott ki Strasburgban 1588. Az első magyar nyelvü világtörténeti munka Bencédi Székely István Világkrónikája 1559. Jelentékeny számmal van e korból emlékirat és napló, de csak korunkban láttak sajtó útján napvilágot; kiválóbbak: Zay Ferenctől Az Landorfeirvár elveszésének oka (1521), s még inkább Mindszenti Gábortól: János király végéről (egyszeró, meleg előadással, 1540).

Históriás énekek. A vallási elem hatotta át a mulattató költészet nagy részét is. Epikusaink szívesen merítettek tárgyakat a bibliából s egész sereg ótestamentomi elbeszélésünk van (Batizi Andrástól stb.); ez a bibliai epika nagyrészt célzatos. Számos versszerzőnk a hazai, egynéhány pedig a külföldi történethez folyamodott tárgyért. A régi magyar énekmondók történeti költészete már átalakult verses krónikává. Voltak még vándorénekesek (hegedősök), kik a régi naiv és költőibb módon mondtak éneket, de az idő emberei a tanult lantosok lettek, akik már a sajtó számára is dolgoztak és költészet helyett valót adtak. E száraz, krónikaszerü epika - az u.n. históriás ének - fő képviselüje Tjinódi Sebestyén (virágzott a század közepén), ki maga készítette dallamokra énekelgette, de ki is nyomatta verseit, melyeket többnyire az egykoru eseményekről, költői alakítás nélkül, szigoru hitelességgel, gyarló rímű és ritmusu alexandrinokban, de hazafias lendülettel szerzett. - Széphistóriák. Krónikás előadás és rögös verselés jellemzi a költött tárgyu elbeszélések egy részét is, pl. Ilosvai Péter Toldi Miklósát, mely összefüggéstelen adathalmazként őrizte meg a Toldi - mondát későbbi költők számára. Másik eredeti mondánk a kerek szerkezetü Szilágyi és Hajmási c. verses elbeszélésben maradt ránk (1571); e tárgy egy székely népballadából is ismerős és előkerült a délszláv epikában is. A többi mulattató verses elbeszélés mind fordítás az ókori és középkori lovagi és tündéres regékből, részint a Gesta Romanorum, részint Boccaccio, részint más külföldi források nyomán: Fjortunatus Póli István Joveniánusa, Istvánfi Pál Volter és Grizeddisze (Petrarca), Euryalus és Lucretia (Aeneas Sylvius), Ráskay Gáspár Vitéz Franciskója, s a mindezeknél csinosabb Béla király és Banko leányáról c. horvát eredetiból fordított széphistória; legszebb azonban s verselésre és előadásra nézve is jeles Gyergyai Albertnek Argirus királyfiról szóló tündérregéje, mely edvelt népkönyv lett.

A világi lira termékeit alig méltatták megörökítésre s kivált a vigágénekeket (szerelmi dalokat) nem tartották illőnek kiadni. A fenmaradt világi énekek: vitézi versek, lakodalmas énekek (Házasok énekei, Adhortatio mulierum)) és némely tréfás gunyolódó versek (Mívesek lakodalma) ügyes technikára vallanak és népies színezetűek. A lirában emelkedik ki a XVI. sz. legkitünőbb költőjne, egy igazi lirai egyéniség. Balassi Bálint (1551-94), a sokat szeretett és szenvedett főuri levente és költő, ki szenvedélyesebb és mulóbb vonzalmait, hazafias, vitézi és vallásos érzéseit változatos hangban és formában, heves és játszi képzelettel és megnyerő közvetlenséggel fejezte ki. A hazai és számos idegen ajku népköltéstől eltanulja a dalhangot, sőt részben a dalkompozíciót is megkezdi irodalmi költészetünkben; ő emeli a népköltést oly szerencsével irodalmi lirává, amint azt Tinódiék az epikával nem tudták megtenni. Nyomtatásban csak vallásos versei (köztük néhány világi) láttak napvilágot, de egyéni hangjukkal ezek is annyira kedveltek voltak, hogy 23 kiadást értek. Világi verseinek nagyobb és értékesebb részét csak kéziratban ismerték, s kódexük a költő halála után korunkig lappangott. Iskolája a XVII. sz. egész liráján végig húzódik.

A szépprózának Pesti és Heltai meséi mellett egyéb műfajba tartozó emlékei is maradtak. Talán szintén Heltaitól való Salamon és Markalf történetének népkönyvvé vált feldolgozása. A kisebb humoros iratok közül említhető a Kopaszság dicséreti (1580) és az eredeti Mánkóczi István kalandjai. A regény és novella Ponciánus históriájával (hét böcs mester) köszönt be. A drámának is birjuk több emlékét. A népmisztérium nálunk is már a középkorban is divatban volt, de fejlődésének mindvégig csak alsó fokán maradt: a minisztérium-jelenetnél. Ily előadások a XVI. sz.-ban is szokásosak voltak. A XVI. sz.-ban köszönt be irodalmunkba a drámai forma, a protestáns dramatizált polemiával és szatirával (Sztárai Mihály, A papok házassága 1550: Igaz papság tüköre; Debreceni disputa). Eleven dialogja, maró szatirája és erkölcsfestő ereje becsessé teszik a Balassi Menyhért árultatásáról irt comoediát, mely a XVI. sz.-n ak egyik legkitünőbb irodalmi terméke.

XVII. századbeli M. (a bécsi békétől a szatmári békéig, 1606-1711.) A nemzet szellemi és anyagi erejét a XVII. sz.-ban három nagy kérdés foglalkoztatja: a vallás, a török kiüzése és az ország politikai szabadságának megóvása a német fenhatóság ellen. A két első a XVI. sz.-ból maradt fenn nyilt kérdésképen, a harmadik e század második felében vált égetőbbé. Vallásháboruk, török elleni hadjáratok és szabadságharcokkal telt el a század, mely végre is többé-kevésbbé mindhárom kérdést megoldotta s a szatmári béke hosszabb nyugalom kezdetét jelenti. E kérdések a szellemi életnek is fő kérdfései. A vallásos irodalom e század első felében virágzik fel legdúsabban Pázmánnyal; a török elleni küzdelem vezeti Zrinyi tollát s ihleti az első magyar nagy müeposz megalkotására és a magyar hadtudományi irodalom megalapítására, s végül a német elleni küzdelmek teremtik meg a magyar politikai llirát, a kuruc költészetet. E létkérdések mellett a művelődés útján is halad a nemzet: katolikus és protestáns iskoláink felvirágzanak, Pázmány megalapítja az egyetemet, a sárospataki, debreceni, nagyenyedi protestáns főiskolák a fejedelmek pártfogása alatt fejlődnek s tanszékeiken nem egyszer európai hirü tudósok tanítanak. Apáczai Cseri János már e század közepén megszólaltatja a filozofiát magyarul, s a műveltség és az irói ügyesség terjedésnek kitünő jele az a tény, hogy a verselés, levelezés, naplóirás, emlékiratok szerzése a főrend körében, sőt jórészt a középrendnél is ugyszólván általános szokássá vált. Ennek emléke e század számos verses könyve, kivált pedig gazdag diplomáciai és magánlevél- és mémoire-irodalma.

A vallás irodalom különösen a század első felében volt élénk, midőn a kat. visszahatás Pázmány vezetése alatt szellemi téren teljes erejével kifejlett és a protestantizmust visszaszorította. Maga Pázmány Péter esztergomi érsek, a «biboros Cicero» volt a hitvitáknak szóban és tollal legkimagaslóbb alakja, széles tudományával, páratlan dialektikájával, világos és átható eszével és nagy nyelvtalentumával; mellette egész táborkar működött, s ellenük is a protestáns prédikátorok egész sora szállt síkra. Legkiválóbb hitvitázók és vallási irók még kat. részen; Balásfi Tamás boszniai püspök, Veresmarti Mihály apát, Sámbár Mátyás és Káldi György jezsuiták; a reformátusok közt Alvinczi Péter (ltinerarium) és Czeglédi István kassai lelkészek. Komáromi Csipkés György, Pósházi Matkó, Gyarmathi, Szenci Molnár Albert és Geleji Katona István; az evangelikusok közt a Zvonaricsok. Ez élénk, többnyire szenvedélyes, hathatós, olykor a méltóság, olykor az irónia, sőt sokszor a csúfolódás hangján beszélő vitairodalom teremti meg a magyar könyvnyelvet, mely már újabb hajlékonyabb, többféle hangnemü, mint a XVI. sz. prózája, s kidolgozza a nyelvet elvontabb fejtegetések, különösen az értekező és szónoki érvelés eszközévé. Pázmány egyrészt a nép nyelvének természetes erejét, szemléletességét és gazdagságát szokatlan mértékben bevitte az irodalomba, másrészt kiképezte az addig inkább egymás mellé rendelő magyar mondatszerkezet periodusos tagoltságát. Ekkor keletkeztek egy százados fejlődés gyümölcseiként azok a nagy vallásos irodalmi művel, melyeknél azután századokig megmaradtak az egyes felekeztek. ily művek Pázmány Hodégusa (Isteni igazságra vezérlő Kalauz), mely a kat. hit rendszerét foglalja összue (1613) és Prédikációi (1636). Megszületett pár évtizeddel a protestáns után a kat. hiteles Szentirás is, Káldi György Bibliája (elkészült 1607. megjelent 1626.) s ugyanő Prédikációkat is adott ki. Szenci Molnár Albert kijavította Károli Bibliáját (Kassán 1608), s lefordította Kálvin Istitutioit, ez alapvető vallási munkát, Scultetus Postilláit prédikációgyüjteményül protestáns lelkészek számára, s Marot és Béza zsoltárait énekeskönyvül, s a templomi éneklés és a magyar verselés tökéletesítésére. Tőle való egy magyar nyelvtan latinul (1610), és egy latin-magyar és magyar-latin szótár (1604). Az erdélyi hitviták hőse, s a háromságtagadók, szomatosok, presbiteriánusok és katolikusok ellen az erdélyi református egyház erős kezü és fejü összetartója, Geleji Katona István püspök hatalmas vitakönyvekkel, dogmatizáló beszédgyüjteményekkel (Titkok titka. Váltság titka, Praeconium Evangelicum) és szintén énekjgyüjteménnyel (Öreg Graduál, 1636) erősítette a ref. egyház alapjait; ő is nyelvészkedett (Magyar grammatikácska, az etimologiai helyesirás elemeivel). A kat. egyház is szervezvén az áhitat ügyét, több énekgyüjteményt szerkesztettek főpapjaink (Kisdi Benedek egri püspök 1651, Szegedi Lénárd 1674 stb.); jellemző az énekekben a hazafias vonás, mellyel az ország hányatásai közt Szt. István királyhoz és Máriához folyamodnak. Az üldözött és elnyomott erdélyi szombatosok rajongó vallási költészetének emlékeit több kézirat örökítette meg. A vallási küzdelmek kapcsolatban voltak az általános európai vallási mozgalmakkal, de vitázóink a külföldiekkel közös eszmekört a hazai viszonyokhoz alakították. Munkálkodásukban a magyar szempont és magyar szellem érvényesült.

A tudományos irodalom néhány ága fejlődésnek indult. A bölcselektben a lánglelkü, de korán elemésztődött Apáczai Cseri János a század közepén már magyar nyelven hirdette Bacon és Descartes irányát (Magyar Logikácska 1654. és Encyklopaedia 1655), de kezdeménye folytatók nélkül maradt. A történetirásban az önéletrajzok, emlékiratok, krónikák, rendszeres történeti művek irása még jobban divatba jött, mint a XVI. sz.-ban. (Pethő Gergely magyar krónikája Szalárdi János Siralmas krónikája, Kemény János, Thököly Imre fejedelmek és Bethlen Miklós kancellár emlékiratai.) Jeles levélirók Pázmány, Esterházy Miklós nádor, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejedelmek, Zrinyi a költő, Bethlen kancellár, Rákóczi Ferencz és némelyik vezére (Bercsényi Miklós); a családi levelek közt kedvesek e század elejéről Thurzó György nádor levelei nejéhez. Mindezek levelei valóságos misszilis és nem irodalmi levelek, de bennök képződik tovább a magyar társalgás és a széppróza nyelve, s a kor vége felé, alkalmasint francia hatás alatt, némi érzék fejlődik ki a levélstil irodalmi formája iránt is. A nyelvtanirás terén Molnár Albertnek számos követője akad, de a tökéltesedés lassu, s a nyelvhasonlítás (Otrokocsi Fóris Ferenc) még mindig a héber nyelvben keresi a magyarnak alapját. Frayeologiai tekintetben jeles mű Páriz Pápainak maig is kézen forgó latin szótára. Már a hadtudományi és politikai irodalom elsőrangu képviselőre talált Zrinyi Miklósban (Tábori kis tracta, Török ellen való Áfium, Vitéz hadnagy; Siralmas panasz), ki a római, német és olasz hadtudományi irókból (Macchiavelli) nyert tanulmányait a magyar hadviselés elveivel és a maga fényes hadverézi gyakorlatából elvont okulásaival egyesítette.

Költészet. Zrinyi, korának e nagy alakja, volt a XVII. sz.-nak legkitünőbb magyar költője is. Világirodalmi műveltségének köszönhető, hogy őseűének, Szigetvár hős védőjének vértanui haláláról, mint a magyar nemzet megváltásának áldozatáról és Szolimán haláláról irt hőskölteményét nem a korabeli históriás ének modorában, hanem Vergilius és Tasso mintájára, de szméjében és jellemeiben eredeti leleménnyel, monumentális stilü nagy eposszá dolgozta ki, mely a renaissancekori európai eposzok sorozatának egyik nevezetes tagja (Obsidio Szigetiana, Szigeti veszedelem 1651). A nagy stilü művet kore nem értette meg, s darabos verselése és nyelve miatt nem élvezte ugy, mint a sokkal kisebb tehetségü, de kitünőbb technikáju Gyöngyösi Istvánt (Murányi Venus 1664. Kemény Simon stb.), aki megmaradt a históriás ének alapján, de fölfrissitette némi költői leleménnyel s a helyzetek lirai kifestésével, s egykoru érdekes történeteket ád, tehát a verses novellát kezdi meg; ereje a lírai részletekben, bravuros festésekben, az újszerü költői nyelvben és hangjának Ovidiusnál iskolázott könnyüségében van. Listius László Mohácsi veszedelme Zrinyi utánzásával készült gyenge alkatu eposz, Balassiszakokban. Irodalmi liránk nem mutat emelkedést, inkább fentartja és terjeszti Balassi vívmányait, s a század lirikusai általán a Balassi iskolájához tartoznak; Rimai János, a diplomata (vallásos és elmélkedő világi versei többnyire Balassi verseivel egüytt jelentek meg), Beniczky Péter aranysarkantyus vitéz (istenes és világi énekek, versbe szedett példabeszédek), Koháry István gr. tábornok és országbíró («Munkács kővárában keserves rabságban» szerzett és emlékezetében megőrzött vallásos és didaktikusversek); ki is adták verseiket. Kéziratban is számos, többnyire főrangu irónak versei maradtak ránk; ilyenek Balassa Bálint gr. Zichy Péter gr. b. Petróczy Kata Szidónia stb. Mindezekben inkább van érzés, mint költői képzelet és alakítás. Lírai téren is a legjobbak közé tartoznak Zrinyi Miklós ifjukori szerelmi tárgyu «idilliumai».

Kuruc költség. E műköltők verseinél a nemzeti szellemnek sokkal becsesebb és költőibb emlékei azok a nagyrészt névtelen szerzőktől eredő dalok, elegiák, vitézi énekek, balladafélék, melyek e század vallási és nemzeti küzdelmeiből fakadtak, nyomtatásban napvilágot nem láttak és korunkra inkább szájhagyományban és kéziratkban maradtak fenn. A tatár rabságra hurcolt erdélyiek, az üldözött protestánsok, a gályarabságban szenvedő protestáns lelkészek szenvedései megható énekekben szólaltak meg. A nemzeti háboruk külön politikai költészet keletkezésére szolgáltak alkalmul, melyben hol a gúnyos, hol a lelkes, hol a kesergő hang uralkodik. Mind a szorosan vett politikai költészet, mind a hazafias és a szerelmi líra az utolsó két nagy nemzeti mozgalom, a Thököly és II. Rákóczi Ferenc korában zendül meg egész gazdag változatossággal. A régi magyar vitézi élet regényes fellobbanása volt e kor, melynek rajongása a nép költői szellemét is megihlette. A kor eseményeiről és alakjairól szóló számos verses történet közt legszebbek a balladaszerü költemények (Esztergom megvételéről, Ocskai Lászlóról, Kerekes Izsákról). De az epikánál sokkal értékesebb a kuruc lantos költsézet. Hol keserübb, hol csúfolódóbb gúny, magyaros büszkeség, szilai lelkesültség, majd mély siralom és az általános nyxomorból fakadt szenvedélyes németgyülölet szólal meg gyakran kitünő dalformában, ötletes, zamatos előadásban. Igen jelesek egyes genredalok (Balogh Ádám nótája). Sajátságos, hogy a Rákóczi-kor legtöbb szép verse (éppen mint a legszebb levelek is) a szerencsétlenség napjaiból való. E költészet nagyrészt népies szinezetü, a hangnak, formának, rímelhelyezésnek játszi könnyüsége jellemzi a müköltés sokkal egyhangubb formakészletével és nehézkesebb modorával szemben. Bizonyos összefüggsét éreztet egy régibb, gazdag költészettel, mely az irodalomból kiszorulva, a nép ajkán öröklődött tovább. A mulattató próza néhány terméke fordítás a nemzetközi novella-anyagból. Fortunatus 1651. Szép Magellona 1676 és Haller János Hármas Istóriája 1695. (I. r. Nagy Sándor, II. r. Példabeszédek, a Gesta Romanorum fordítása, III. r. Trója Veszedelme, Colonnai Guido lovagregénye után), melyben az elbeszélő előadás kezd kibontakozni a történelmiből. A drámairodalmat az iskolai dráma képviseli e században is. Egyes nagyok udvarában voltak szini előadások (Bethlen Gábornál, Esterházy M. nádornál), de az illető darabok v. latin nyelvüek v. iskolai drámák voltak. Drámai formája irodalmi termékeink (Actio curiosa) sokkal csekélyebb értéküek, mint a XVI. sz. Balassi Menyhértje. Magyar állandó szintársulat alakitására legrégibb kisérlet volt Felvinczi György erdélyi polgáré, ki 1696. nyerte Lipót királytól engedélylevelét. Felvinczitól pár «Comicio-Tragoedia» is maradt ránk, mitológiai tárgyu darab és moralitás. Vállalata eligha volt életre való.

XVIII. század. (A pihenés kora, 1711-72.) Az országnak a szatmári békével helyre állt belső nyugalma nem hozta meg az irodalom emelkedését a XVI. és XVII. sz.-ban megvetett alapokon; ellenkezőleg: a nemzeti szellem csökkent s a magyarul irás szinte kivételessé vált. A két százados küzdelemben kimerült nemzet mintegy testi életet élt, az anyagi megerősödés napjai következtek be; a régi eszmények elhaltak, helyöket újak nem pótolták, egyedül a dinasztikus hűség erénye tűzött a nemzet elé nagyobbszerü feladatokat. A nemzeti szellem dekomponálódását elősegítette az, hogy az erdélyi fejedelmi udvar megszüntével a magyar társasélet és kultura nemzeti központja megszünt, felsőbb társadalmunk megszerette a bécsi udvar fényében ragyogni, s így elnémetesedett és elfranciásodott éppen az az elem, mely az előző század magyar szellemi életében vezérszerepet vitt. A török hódítás után üresen maradt területekre idegen telepesek kerültek, a bevándorló nagyszámu mesteremberek elnémetesitették az ipar nyelvét; az egész magyar társaséletbe sok német elem nyomult be. Az iskola, a közélet, az irodalom nyelve a latin volt s latinul irtak oly munkákat is, minőket azelőtt magyar nyelven szereztek tudósaink. Latin nyelven nagyon jelentékeny irodalom állt elő, szelleme is elég nemzeties, a papi, különösen jezsuita irók egész virágkorát idézték elő a magyarországi deák nyelvü irodalomnak, de mindez nem mozdította elő a magyar irás művészetének fejlődését, sőt a magyar stilus az irodalom számos ágában parlagon maradt. A magyar nyelvü irodalom legértékesebb termékei -- egy-kettő kivételével -- később láttak napvilágot.

Magyar nyelvü irodalmunk is a tudományos téren volt legélénkebb, de nem nagyon eredeti. A hittudományi irodalom csak gyönge visszhangja a XVII. sz.-belinek; sok teologiai munka keletkezett, de tudományos értékük és hatásuk aránylag csekély. Érdemesebb munkásság folyt a történetirás terén. Még a régi krónikás tárgyalást képviselik ugyan Spangár András és Kovács János jezsuita, kik Pethó Gergely krónikáját folytatták (1732-ig, illetőleg 1742-ig) s a nagyszámu, de meg nem jelent naplók és emlékiratok (Károlyi Sándoré, Pulayé, Szatmári Király Ádámé stb.) kevés készületről tanuskodnak ugyan, de két becses emlékiratot e kor is mutathat fel: Cserei Mihály Erdélyi históriáját, mely kivált az egykoru és közelmult események keresetlen és eleven előadásáért nevezetes és Apor Pétertől a Metamorphosis Transylvaniae-t, mely Erdélynek a XVII. sz. végétől a XVIII. sz. első feléig végbement társadalmi és erkölcsi átalakulását festi éles szemmel és biztos kézzel, konzervativ álláspontról; mindkét munkán rajta van a kor keverék nyelvének bélyege, de hiven tükrözik irójuk szeretetreméltó jellemét is. A tudományos módszerrel dolgozó történetirást latin nyelven művelték tudósaink, kik közt legkitünőbbek; a polihisztor és roppant munkásságu Bél Mátyás, a rotestáns-racionalista irány képviselője (Prodromus, Adparatus ad Historiam Hungariae, Notitia Hungariae), Pray György jezsuita (Annales veteres Hunnorum, Avarum és Hungarorum), Katona István szintén jezsuita (Historia critica), továbbá Kollár Ádám. A történelmi érdek indította meg szellemi életünk multjának kutatását, jelesül a M.-történetet is. Első volt e téren Czwittinger Dávidnak latin nyelven irt biográfiai lexikona; Specimen Hungaria Literatae (1711); de sokkal nevezetesebb volt a sokoldalu Bod Péter erdélyi prot. lelkész munkássága szellemi történetünk terén (Biblia historiája, benne a magyar bibliafordítások ismertetése is; Szt. Polykárpus, az erdélyi ref. püspökök élete; Magyar Athénás, Bod főmüve 1766. mintegy 600 magyar irónak nagy szorgalommal összeállitott életrajza). Nyelvészetünk még jó ideig a régi nyomokon járt; Bél Mátyás is, aki nyelvtörténeti irányban kezdett kutatni a sémi eredet kimutatására vesztegette erejét. Ez időszak végén azonban megjelent az a könyv, mely a nyelvhasonlítást nálunk helyesbb irányba terelte, Sajnovics János jezsuitának Demonstratiója (1770), mely az ugor nyelvekkel való hasonlítást bevezeti hozzánk.

Bármily szegényes a költői irodalom, a széppróza és a lira terén mégis határozott fejlődést találunk. Mikes Kelemen, Rákóczi hive, a számkivetés helyén, Rodostóban irta meg élményeit (Törökországi levelek, 1717 - 58), fiatal korában (1711) elszakadva a hazai nyelvközösségtől, de a régi nyelvet az akkor divatozó latinnal kevert kancellária-stilus minden salakjától megtisztítva s finom és könnyü stilmunkává dolgozva ki. Az első nálunk, ki a levélformát szépirodalmi célra használja, amit alkalmasint francia példa után tesz. Leveleink tartalma egészen eredeti. Becsessé teszi e sorozatot a rajta végigmovuló erős hangulat, a komoly és a tréfás vagy a humoros hangban egyaránt természetes hájjal mozgó írói egyéniség, s a nyelv tisztasága és zamatja. Kár, hogy e levelek csak a század vége felé kerülvén haza, csak 1794. jelenhettek meg s koruk stilusára nem hathattak. Ellenbn Faludi Ferenc prózai munkái kellő időben megjelenthettek s a fejlődés tényezőivé válhattak. E jeles magyar jezsuita erkölcsi irányu munkákkal szolgált nemzetének, nagyrészt fordításokkal. A nép erkölcsi nevelését célozta velök, de egyúttal a magyar nyelv kiművelését is. Dorell angol jezsuita dialogusait dolgozta át, és a spanyol «estilo cultos» egyik ünnepelt művészének Gracián Boldizsárnak maximáit. Irt azonban eredetieket is. Ő is tiszta prózát ir, de egyszersmind újít, bővít és csinosít; az idegen eredetinek minden fordulatát fordulattal, még pedig magyaros és választékos fordulattal igyekszik visszaadni s ezért figyeli és gyüjti a népnyelv kifejezőbb szólásait s a régi szólásokat újjá alakítja, miközben olykor keresetté lesz. De a magyar prózát Mikes és Faludi új elemmel, a báj elemével gazdagították. Faludi lirai költeményeiben és idilljeiben sem sokkal eredetibb, de a belső és külső formában igen gondos és választékos. Mind prózája, mind verses költészete legmodernebb stilü a nyelvújítás kora előtt. Eredetibb lirikus nála Amade László báró, ki sokban Balassira emlékeztet, egy isten kegyelméből való, de éppen nem iskolázott költő; élvezetvágyó korának igazi fia, gavallér és katona; a szerelmi dalt művelte, változatos, szeszélyes, kissé szabálytalan formáiban. Mind Amade, mind Faludi versei csak kéziratban voltak ismeretesek a maguk idején. Általán a lira, tartalmilag is, inkább csak mgánmulatság s hiányzik belőle az előző századoknak az egész nemzethez szóló mélyebb ihlete. A vallásosénekgyüjtemények közt kiválik Rádai Pálnak, II. Rákóczi Ferenc diplomatájának Lelki hódolása, Molnár Albert dallamformái után képzett istenes énekeivel; több kiadást ért. Az epikai költészet alig termett érdemes munkát. Az iskola dráma (l.o.9 virágzott tovább a jezsuiták intézeteiben; e korban nyomtatva is megjelent egynehány (p. Faludi ferencnek Constantinus Porphyrogenitus-a 1750., Kunics Ferenc Sedecias-a 1753.).

Az újabb magyar irodalom (1772 óta.)

Az irodalom felújulása. A klasszicizmus kora 1772-1820. Mária Terézia uralkodásának vége felé fordulat állt be: rájönnek a nyelv és irodalom nemzetfenntartó erejének tudatára, megszületik az irodalmi szeme és lelkes irói munkásság indul meg, mely folyton terjed, s végeredménye a modern Magyarország lett. E tüneményszerü változást több ok idézte elő. Egyrészt a kulturális ébredés szelleme, amely Nyugat nemzeteit sorra járta, s kevéssel előbb, szintén a XVIII. sz.-ban, éppen a szomszédos német nemzet szellemi életét áthatotta és felszabadította a francia irodalom uralma alól, ekkoriban érkezett el hozzánk s a művelődés vágya élénkebb lett, mint valaha. Ám a művelődés történhetett volna idegen, jelesülnémet nyelven is, amint azt részint politikai okokból, részint jó szándékból sürgették is uralkodóink, különösen Mária Terézia, ki társadalmi téren, szép szerével rendkivüli ügyességgel valóban elnémetesítette felsőbb osztályainkat, és II. József, ki politikai eszközökkel erőszakosan germanizált, de ezzel visszahatást keltett. A másik ok volt népünk különös fajszeretete, mely még idején föleszmélve megdöbbent a nemzetiség társadalmi és politikai hanyatlásán; nyelvünk elhanyagolásában, nemzeti sajátságaink levetkőzésében elkorcsosodást látott, az idegen kultura terjedésében pedig nemzeti és állami létünk enyészetét ismerte föl s mentő eszközökről gondoskodott. Ily eszköz volt első sorban a művelődés. A hazafiak belátták, hogy a megváltozott viszonyok közt a magyar nemzetet a művelt nemzetek versenyében nem a harci erények tartják fenn első sorban, hanem a művelődés, s ha magyarok akarunk maradni művelődnünk kell, s belátták azt is, hogy e nemzetet saját nyelvén lehet igazán művelni. A nemzetiség megtartása, de a műveltség megszerzése, szóval a nemzeti művelődés lett a kor eszméje; az európai kultura terjesztése magyar nyelven és a magyar nyelv művelése. Igy a nemzetközi eszmeáramlat és a hazafi érzés együttesen adtak lökést a M.-nak. A létfentartás ösztöne első aorban kulturális, és pedig irodalmi téren kezdett működni, nemzeti megújulásunk az irodalom megújulásával kezdődött, a politikai és társadalmi reform csak később következett be. S amint eleinte évtizedeken át az irodalom volt a nemzeti törekvések képviselője, ugy az első irók inkább hazafiságból, mint irói hivatásból ragadnak tollat, s minden rendből és állásból sereglenek össze a nemzetiség ügyének védelmére. És a lelkes kezdemény lassankint diadalt aratott, s bekövetkezett a szellem történetének az a rendkivüli érdekes és tipikus jelenete, hogy egy nemzetet megmentett az irodalma. Irodalmunk felújulása elsőrengu politikai tény jelentőségével bir.

A nemzeti művelődés lázas munkája az 1770-es években indult meg, s nem is egy, hanem három ponton tört elő, egyidejűleg, külső összefüggés nélkül. Legelőször adott mégis életjelt magáról a testőrirók csoportja, v. az u.n. franciás iskola s igy a M. felújulása Bécsből indul ki, abból az intézményből, melyet Mária Terézia a magyar középnemesség elnémetesítésére állított fel. A fiatal gárdisták a fényes székvárosban megismerkedvén a modern műveltséggel, nemzetüket is részeltetni akarták annak áldásaiban, s a lelkes Bessenyei György buzdítására elhatározták a nemzeti nyelv művelését, s a magyar közönségnek oly irodalmi művek nyujtását, aminőket a nyugati nemzetek irodalmában csodáltak. Nem a német, hanem inkább a francia (s részben az angol) irodalom állt előttük mintául, s a szépirodalom mellett a filozofiai irodalom is, ugy hogy a franciások kezdeménye egyrészt az izlés, másrészt a gondolkodás terén is újítást jelent. Maga Bessenyei lépett föl először Agis címü tragédiájával 1772. s ez az évszám jelöli az újabb M. kezdetét. 1773. két új tragédiát adott ki: Hunyadi Lászlót meg Attila és Budát; a műszabályokban (p. a. hármasegységben) híven követett francia klasszikus drámától eltér abban, hogy hazai tárgyakat is dolgoz fel; a drámaiság ezekben is épp ugy hiányzik, mint Philosophus cimü vígjátékában. (1777), melynek azonban egy alakja (Pontyi) maradandó tipussá vált. A bölcselkedésre való hajlama sokkal jobban bevált a tankölteményben, mely téren Pope után szabadon dolgozott. Ember próbájával lépett föl 1772. s költői leveleiben Prózai munkáiban is a filozofáló hajlam érzik, a XVIII. sz. francia gondolkodóinak hatása alatt. Eszméit röpiratokban is nagy lelkesedéssel és természetes ékesszólással fejtegette: Magyarság, 1778., Jámbor szándék, 1781., egy akadémia felállításáról. Testőrtársai közül kiváltak: Barcsai Ábrahám, ki elmélkedő verseket és költői leveleket irt, és Báróczi Sándor, ki fordításaiban a magyar szépprózát vitte előbbre igen szerencsés stilérzékével. (Calprenede: Kasszandra c. regényét és Marmontel Erkölcsi meséit fordította 1774.) Hozzájuk csatlakozott a jóval idősebb Orczy Lőrinc báró is, ki már régebben irogatott. Közösen is fellépett e csoport egy gyüjteményben (Bessenyei György társasága, 1777), melyet Bessenyei adott ki Orczy, Barcsai és Báróczi verseiből. (Később Révai Miklós adta ki verseiket).) Még több iró is vált ki a gárdából. E csoport a francia klasszicizmus műformáit s az enciklopedisták hatását hozta a M.-ba; a drámát, eposzt, elmélkedő költészetet és költői levelet művelték a széppróza választékosságát és csinját mozdították elő, a verstechnikában a francia alexandrin mintáját követték, amennyiben mindent a szintén 12 szótagu magyar epikus formában irtak, leszállítva annak hagyományos négy rimjét kettőre. Lelkesedésükj nem maradt terméketlen. Orczyn kivül itthon is csatlakoztak hozzájuk irók, fiatalabb erők is, igy Anyos Pál, a korán elhunyt pálos szerzetes, az egész iránynak legmélyebb érzésü költője, világfájdalmas, de kissé egyhangu elegiáival és költői leleleivel; továbbá Teleki József gr. és fia László gróf, Teleki Ádám gr. (Corneille Cid-je), végül Péczeli József komáromi prédikátor, aki fáradhatatlan munkásságával Bessenyei visszavonulta után az egész irány fejévé emelkedett (fordítások nyugateurópai irodalmakból, főleg Voltaireből, Youngból; verses mesék Lafontaine modorában, egyházi irodalom és szónoklat; az első magyar tudományos folyóiratot megindítja 1789. Mindenes Gyüjtemény cimmel). Az ő halálával megszünik a franciás irány különállása (1792).

A testőrökkel szinte egy időben itthon latin iskoláink pap tanárai fogtak a magyar költészet újjáalakitásához, humanista műveltségük szellemében a római költészet műfajait és formáit választva mintákul. Rájöttek, mint Sylvestertől kezdve (1541) számosan, hogy a magyar nyelv a klasszikus formákba éppen oly módon alkalmazható, mint a latin, s e technikai újitás általánossá tételétől várták a magyar költészet újjáteremtését. Már 1773. dolgoztak, de csak 1777. lépett föl elsőül a jezusuita Baróti Szabó Dávid Új mértékre vett különb verseivel (hexameterekkel, distichonokkal és óda-formákkal), 1778. a piarista Révai Miklós Alagyái első könyvével distichonok), és utolsóul 1781. Rájnis József jezsuita Kalauzával, noha ő legrégebben verselgetett. Mindegyik ad a versek mellé prozódiai útmutatást is; különben a versek is alig többek csak verstani gyakorlatoknál. Az elsőség kérdése s némely prozódiai eltérés kiméletlen tollharcba sodorta a szenvedélyes Rájnist Barótival, de a vita a magyar szótagmérést tisztázni segítette, az etimologiát is előmozdította, főkép pedig a kezdeményre vonta a közönség figyelmét. Fellépésük különben nagy tetszéssel találkozott deákos műveltségü osztályainknál, papoknál, tanároknál s a műveltebb középnemességnél. A humanizmus hazai hagyományaiban könnyen meggyökerezett ez az irány, melynek a szomszédos német irdalomban is volt analogiája, azzal a különbséggel, hogy ami «klasszikus» iskoláink kizárólagosabb és elkülönzöttebb irói csoport volt. A kezdők általán csekély tehetségü költők voltak, a tartalomban nem is klasszikusok, de már náluk jelentkezett a szigoru antik formák hatása a költői dikció újítására, tömöritésére és nemesítésére. Követőik közt már voltak kiválóbb költők, akik megalapították a specifikus magyar klasszicizmust, szemben a testőrírók franciás és Kazinczyék németes kasszicizmusával. Ez iskola nálunk is korán megkezdődött, de a szerencsétlen viszonyok közt hiányosan fejlődött renaissancenak kései kivirágzása volt. Egyelőre maguk a kezdők gondoskodtak újabb kiadásokkal, kivált pedig fordításokkal a keltett érdeklődés fenntartásáról, mig egy jó évtized mulva újabb erők vették át a kezdeményt, melynek fenmaradása ezzel biztosítva volt. Legkitünőbb volt ezek közül a paulinus Virág Benedek, aki az 1790-1805 között időben állt hatása tetőpontján; ódáival «a nemzeti lélek tüzes ébresztője» volt s az antik formákba első lehelt fenséget; gondolatai és nyelve egyaránt hathatósak, hevének szigoru erkölcs és nemzeti érzés a forrása. Magyar Horatiusnak nevezték, kivált Berzsenyi föllépte előtt. (Horatius fordítása, Magyar Századai is becsesek.)

Az olvasó közönség legnagyobb része azonban a régibb magyar költsészet szelleméhez és ízléséhez ragaszkodott s annak folytatását várta az iróktól. Iróink egy csoportja most a magyar költészet hagyományait újította fel Gyöngyösi modorában, négyes rímü strófákban, de Gyöngyösi választékossága helyett inkább népies nyelven írtak regényes eposzféléket, megkezdték a prózai regényirodalmat is, a lira fajai közül főleg a dalt művelték részint népies modorban, részint az előzőkorszak cifrálkodó formáiban. Ez irány volt legegyenesebb örököse a régi nemzeti költészetnek, de azt nem elmelte, inkább fentartotta, s az olvasó közönség hiányos izlését nem nevelte, hanem csak kielégitette olvasmányaival; hizelgett a nemzeti hiuságnak is és ezért népszerü volt. Legelőször Dugonics András piarist lépett föl (1779) Trója veszedelme, majd Ulysses c. epikus munkáival, majd 1788. nemzeti tárgyu eredeti regényeket adott (Etelke, ez leghiresebb regénye; az Arany percek, Jolánka, Cserei), de idegen tárgyuakat is (A gyapjas vitézek, A szerecsenek). Szindrabokat is irt, Magyar tárgyu műveinek meséjét is gyakran idegenből vette. Lelkesedése a történelmi multon lélektani gyöngéi ellenére isnépszerűvé tette; nyelvének körmönfont magyarsága nagyon egyoldalulag hatott szépprózánk fejlődésére. (A magyar frazeologiának egy nevezetes gyüjteménnyel is tett szolgálatot: Magyar példabeszédek és jeles monások; sok érdeme volt a matematikai műszók magyarosításában is.) Nagyobb költői értéke van Gvadányi József gróf lovas generális vidám hangu verses regényeinek és egy szatirikus eposzának, melyben a nemzeti elkorcsosodást üldözi magvas humorral. Ő teremtette meg a Peleskei nótárius meg a Rontó Pál alakját (Egy falusi nótárius budai utazása 1790. Rontó Pál és Gróf Benyovszky Móric stb.). A népies iskola harmadik hires költője Palóczi Horvát Ádám dunántuli ügyvéd és mérnök volt, ki Hunniás c. eposzával (1787) és különféle magyar és másféle népdalok ritmusára szerzett, inkább szeszélyes, mint mély érzésü dalaival tett hatást; az irodalmi lira kapcsolatát a népköltéssel az ő dalai képviselik ez időben (Rudolfiás c. eposza Habsburgi Rudolfról). A lassanként növekvő olvasó közönség szórakoztatásáról még több iró gondoskodott efféle népies szellemü termékekkel, igy Kónyi János őrmester (szinműveket és elbeszélgetéseket fordított magyarra, s a Zrinyiászt rontotta el «hadi román»-ná). Etédi Márton, Vályi Nagy Ferenc, Gáti Istvbán stb., kik verses históriákat irtak eposzok gyanánt.

Mindez irányok csak egy-egy s

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is